Kis Ujság, 1929. március (42. évfolyam, 50-73. szám)
1929-03-10 / 58. szám
4929 március 11. KIS ÚJSÁG Qymnek a tengeepartm Gyermek játszott a tengerparton. Kagylót hozott és mondotta: — .1 kagylóban viharok zugnak. .1 tenger moraja tovább sir benne. Olyan a kagyló, mintha tenger lenne. A kagylót hallgattam. .1 tenger is úgy morajlott alattam. A gyermeknek a zugó-dörgő vizek fölött mondtam: — 1. idők kezdetén tenger sem volt. Viharból támadt az égbolt. A kagylóban viharok zúgnak? Ezek első hangjai az első égi háborúknak, villámszülő, fekete borúnak. .1 gyermek hallgatott. A tengerbe dobta, a kagylót. CUdmt nme* mw !* mehet h dwsd Jnténet a fzóemferről. 3rta CrcUkl^ WUftály i. Pongrác Idegesen tört át a láncosok sorfalán. Sápadt volt és feldúlt. Alig lehetett ráismerni. A felesége ijedten nézett rá. — Mi lett? Hazamegyünk. Az asszony szó nélkül engedelmeskedett. Nem akart botrányt. A ruhatárban Karády rásegítette a bundát. — Asszonyom... ez nem élet... egy ilyen ember mellett... — Mit csináljak? Váljon el. Az asszony ránézett. Karády megfogta a kezét. — Mindenkor számíthat rám... Egészen hozzáhajolt: Olga... Csitt! Jött a férj. Karády meghajolt. A viszontlátásra. Fiákerbe ültek. A hold ezüst fénye végigcsurgott a havas háztetőkön. Ahogy hazaértek és áthaladtak az udvaron, Pongrác tekintete akaratlanul is a hóemberre esett. — Méltó társad, — mondja a férj — ennek sincs szive... Ott állt a hóember a kerítés előtt, megdermedt mozdulattal. Feje búbján egy szétzúzott cilinder egészítené ki a hatást. Szájában pedig egy félig elszilt szivar sóhajtott egy szál gyufa után. ír, az asszony csomagolt. Nem. Nem. Ezt nem lehet kiáltni. .. Pongrác a száját harapta , száját harapta: — Ugy! Csak szaladj... Szeretném tudni, ki után? Olga szeme villámokat szórt. — Nyomorult. Már hajnalodon, mire az asszonyt elnyomta az álom. A férj zsebredugott kézzel állt az ablak előtt. A hóembert nézte. Keserűen, dacosan vágta bele a tekintetét. És ebben a pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a hóember megmozdult volna. A feje zúgott, valami nehéz kábulat feküdt rá. És akkor valaki megzörgette az ablakot. A jégvirágok rajza mögött a hóember megemelte cilinderét. Pongrácból kitört a gyűlölet. Felugrott: ■— Mit akarsz ? A hóember rávicsorította jégfogát: — A szivedet... Pongrác keze ökölbe szorult. De még mielőtt ütni tudott volna, a hóember megérintette a vállát. A mozdulat megdermedt benne. — Ostoba, — mondta a hóember — mit gyötröd magad? Hát érdemes? És hóujjával már a szivét fogta. — Add ide ... Nem volt ereje, csak érezte, hogy valami hideg érintés megfagyasztja a szivét. Ide vele. Ez a buta jószág csak azért van isennetek, hogy fájjon... A hóember két keze Pongrác -mellének esett. És azzal a mozdulattal, amellyel a fogorvos húzza a fájó fogat, kitépte a szivét. — Rossz szív, odvas szív, ki kellett fázni... így... Látod? Most aztán nem fog fájni semmi. Hóbundájába dugta a kilépd! szívet, aztán a cilinderéhez nyúlt. Távozol!, 111. • Az asszony délben ébredt. Szeme csodálkozva akadt meg az összecsomagolt holmikon. Végre magához tért. Pongrácra nézett. Kezdte röstelni magát az éjszakai hevességért, Pongrác fagyos mosollyal állta a tekintetét. — Hát csak rajta. Tessék ... Olgában még a lélegzet is elállt. Mi iz? Mi történt? Hiszen nem először zördültek össze, mis mindig a férje volt az, aki könyörgött, aki viszszasírta. Sehogysem fért, a fejébe ez a hirtelen változás. — Tessék. Szabad az út... , Olga, egy szót se szólt. Felöltözött, Karádyra gondolt. Még a fülében, égett: — Mindenkor számíthat rám... Megborzongott. Az ablakhoz lépett. Kint sütött a nap. A közeledő tavasz fénylett már a sugarakban. Vakítva, szikrázva olvadt a hó. A halott téli zörgő jégcsontjai már csak az árnyéki han hibák a küzdelmei. — Nos? — kérdezte Pongrác. Tekintetük találkozol!. Pongrác szeme hidegen fénytért. Keményre fagyott szivét tükrözte vissza. Mi van magával? - ijedezett Olga. Pongrác felkacagot. — Persze, könnyeket várt... sírást ... könyörgést... ■ A mellét döngette: — Nincs szivem. A hóemberre mulatói !: — Kitépte ... Most mind a ketten a hóemberre lenéztek. Még ott állt a kerítés előtt, esoványodott karjait görcsösen szorította össze. Fejéről már leizzadta a cilindert.* Elgörbült szájából kihullt a szivar. Az olvadó hó úgy csillogot kt rajta, mint a záporozó könny... Haldoklott szegény. Az ajtó nyílt. A szobalány, lépett be. — Egy ur van itt. És átnyújtotta a névjegyet. — Karády... Az asszony felsikoltott: — Nem. Nem fogadok senkit. Intett a szobalánynak: — Küldje el. Magukra maradtak. Pongrác az asszonyhoz lépett. Megfogta a kezét. Érezte, hogy valami melegség zuhog át a szivén. -Olga... Forró csókkal tapadt az asszony szájára. Odakinnn tompa puffogás hangzott. Ijedten fordultak az ablak felé. A hóember esett össze. E pillanatban halt meg. 51R35R55R55R 555CC i A hó, a hó, a rejtelmes, fehér. a földre terül, mint egy nagy levél. Igy végtelen, kibontott, nagy papirjas. Itt, vértelen kis angyalked.ők írnak Szent éjszakákon álmodott csodákat. A lap fölött világok éjszakáznak ölelve egymást és a végtelent, beleírják Üzenetük a hóba... És télre tél hiába jött azóta. Hogy végbement az utolsó csoda: Stt nem fejtjük meg az írást soha.