Kis Ujság, 1933. június (46. évfolyam, 123-145. szám)

1933-06-11 / 131. szám

A viszontlátás írta Palásthy Marcell Jött * Juniusra az újságokban rajokban jelentek meg a régi iskolatársakat talélkoróra hivó felszólítások. Ez a rág letűnt ifjúság minden emlékát fölébresztett a Kálló Tamás elrophojkodott szivében s mi sem természetesebb, mint az, hogy fölmerült az álmok régi álom- Bázelből előtte Tündérke is, akivel együtt járt valaha a leteránusok Malom utcai Útémi Iskolájában Kassán és akit már akkor én azóta is reménytelenül szeretett Egy sete a különös kéréssel szepte meg kitűnő háziasszonyát, özvegy Sculiskovice Lászlóné asszonyt, akinek Arés Heuti lakásában bérelt balkonon hónapos szobát, hogy adja kölcsön neki éjszakára petróleumlámpáját, mely régi családi kör emlékeként ott állott az özvegy hölgy nappali szobájának etazsérján. Duliskovics László özvegye nem firtatta a szeszélyes kérés okait Megtöltötte az ódon lámpát petróleummal, kanócát körülnyitta, odaállította Kálló Tamás íróasztalára Se csak arra kérte kedves szobaurát, hogy majd ha eloltotta, ne feledje a margarétát vivő kanárit visszahelyezni a lámpadlinder tetejére, mert a nyitott ablakon át — ahogy aludni szeretett a szobaúr — beszáll a lámpaüvegbe az utcai por, ami egy rendes özvegy szemében rettentő dolog. Kálló Tamás, egyedül maradva, leült íróasztalához és egy ifjú lírikus lelkesedésével dolgához látott A nap már fölkelt az Iparosarnok mögött és Kálló Tamás feje fölött az íróasztalra kémlelt, amikor a nyugalmazott MÁV-felügyelő végre meg volt elégedve művével. Künn anget fáin madarak énekeltek, egyáltalán nem érezve, hogy ősz is lesz valaha és Kálló Tamás azt álmodta, hogy húszéves. Lenézvén sok író ama mesterkedését, amellyel az olvasó érdeklődését végsőkig feszítik. Ima teljes szövegében sietek közölni Kálló Tamás szellemének a termékét, mint az Itt következik. Wwabw erülékvirágok illatával fölhívom azokat a kedves társnőimet, és közöttük legyen szabad Koch Erzsikére gyöngéd figyelemmel gondolnom — és szabadjon kérnem kedves társaimat is, akikkel ha-tárd az1887—88. tanévben a Malomutcai luteránus elemi iskola negyedik osztályát sikerrel végeztem, tüntessenek ki azzal, hogy régi emlékeink negyvenötödik évfordulóján Budapesten a városligeti tejivócsarnok diszkertjében folyó évi junius 15 KHta Vitatta sorskor a nM mlatt felhívásomra megjelennek. Kérem, hogy esetleges elmaradásuk okát velem (Budapest, VSL, Aréna út 70.) írásban közöljék. Kálló Tamás nyugalmazott MÁV-felügyelő, ki ismertetőjelül Illa labdarózsát hoz javaslatba. Így szólt a költemény. Merje valaki kétségbevonni, Hogy ez nem volt költemény. El volt-e képzelhető, hogy egy lassúdó lejtésű, szív forró jajkiáltása a múltból a Tündérke füléhez ér? Rózsalevélre írni egy üzenetet, mely a Kanári-szigeteknek szól, bedobni azt a Dunába és biztosra venni, hogy az üzenet elérkezik oda. Ennyi valószínűsége volt annak, amit Kálló Tamás remélt, sőt amiben hitt is fanatikusan. Június 20-án a Garay-tér egyik virágárus bódéjában sikerült egy lila labdarózsát vásárolnia. Azt feltűzte szalonkabátja gomblyukába, frissen borotválkozott, ötször is végigkefülte ruháját és lopva surrant ki délután két órakor különbejáratú szobája ajtaján, mint egy diák, aki randevúra oson. A tejivó kertje ebben az órában néptelen szokott lenni. Most is így volt A tejberizst, haboskávét és tejfölöstúrót ebédelők már eltávoztak s az uzsonna ideje még nem volt itt. Mikor a cilinderes és szalonkabátos öregúr, szive fölött a randev ugyanus virággal feltűnt a fehér asztalsorok közén, a verandán csevegő és viháncoló fehérbóbitás pincérlányok összenevettek. — Milyen furcsa ez a bácsi! — Milyen ünnepélyes! — És brrr! Milyen öreg! — Liszka, szolgáld ki te. Azt mondja a főúr, hogy ez a te zsánered. És Liszka, fején a felülcsúcsos, olcsó és kedves gyolcsdiadémmal, sodródó kurta, fekete szoknyájában, fiús, tavaszi lábikrákkal és túlmagas cipősarka miatt pipiskedő madárlépésekkel, úgy közeledett az öregúr asztalához, mint valami jó előjel. — Parancsol, nagyságos úr? A kérdés zavarba hozta Kalló Tamást. Már megebédelt, tejberizs tehát nem kellett neki. A joghurt túlságosan öreguras ital. Feketét inni csak a klubjában szokott, mert ott jól főzik. Végre azonban mégis megtalálta a megoldást: — Egy málnaszörpöt kérek, kisasszony. Ez piros, pezseg és könnyed, mint az álmok és nem is árthat. (Ami az álmokra nem mindig mondható.) De azért nem is vette észre, mikor Liszka kisasszony eléje tette a karminszinti Italt és az ő megszokott karminmosolyát- mosolygott rá. . Vizes kék szemével valahová messzire nézett. Túl a fákon és túl a házakon. Az időn is túl, amelynek messziségéből csodatöttét várta. Csak egy tulhangos kacajorkán riasztotta föl és ekkor föleszmélve, kacagásban fuldokló és zsebkendőbe fojtott mondatfoszlányok csapódtak hozzá: — Mondom, hogy randevú... Ne éljek, ha nem az... Nézd a labdarózsáját... Haha-ha!... Akkora, mint egy ököl... Ha-haha!... No, Liszka, hiába sürögtél... Kiüt a nyeregből a bábi... Hi-hi-hi! Kálló Tamás felriadt. — Bábi? — piszmogta. — Micsoda bábi? Felállt az asztalától, hogy jobban lásson a bejáró felé, amelyet félig eltakart előle az asztala mellett porosodó leander. Feje kigyulladt és a szivéhez ugyanekkor valami szurkos hidegség kúszott. Meg volt hökkenve. Rádöbbent arra, hogy mit is tett? Mint a bátor bűvészinas, ő is felidézte a múlt szellemeit és a szivének mustos mámorában megfeledkezett arról, hogy az idő nem könyörül a legangyalibb tündéren sem a földön. Ő, akit vár, ő is öreg lett s a felidézett szellemek széttépik mostanát, vagy az álmát, ami már csaknem ugyanaz. Csakugyan egy bábi közelgett. Egy termetes és lassujárásu hölgy földet seprő sötét ruhában s az áll alatt megkötött szalagu, árvácskaformáju fekete szalmakalapban, amely már szinte túlságosan hasonlított egy fejkötőhöz. S a lassan előnyomuló hölgy keblén egy lila labdarózsa ringott. Az öreg fiú most némán felujjongott: — Mégis csak él és eljött, hát szeret. Pár lépéssel a várva-várt elé sietett, hogy mielőbb meglássa őt, mert a szeme gyönge volt. Végre előtte állott és mélyen meghajolt. Kezeit széttárta, aztán hirtelen aláhanyatlottak karjai. Mély hódolatát jelezték ezek az alácsüngő kezek? A meglepetést, vagy a lemondó csüggedést? Remegő hangon, inkább sóhajtotta végül, mint kérdezte: — Ah! ön az, nagyságos asszonyom? És derék háziasszonya, özvegy Duliskovics Lászlóné, kissé szégyenlősen félrelibbenő fejjel, arcán a dévajság és egyszersmind az anyás megbocsátás mosolyával felelte: — Nevezzen csak Koch' Erzsikének', mert az vagyok, Tamás. — Igazán ön az, Erzsiké? — Jó, jó, jó, vén kujon! Úgy is tudom, hogy maga ezt tudta. Persze, ezt odahaza nem lehetett bevallani, csacsikám, mert ez Igsk, persze, ispányosebb — Szépen Eszel* csókolni- Megengedem— és most fizessen és gyerünk haza sörözni, mert cudar, meleg van— Ejnye, lássuk csak? Az özvegy most megfogta Kálló Tamás állát és félrefordította a fejét, hogy profilban is lássa. Aztán megpaskolta az öregúr frissen borotvált égő arcát. — Ejnye, hol is volt a szemem, hogy nem ismertem föl? Egészen a régi... No, csókolja meg a maga Erzsikéjét, maja szerelmes kisfiú. Kálló Tamás beleszédült a csók ama lágy és áivatag mozdulatába, amellyel az özvegy félúton eléje jött. Aztán káprázó szemmel körülnézett. Szerencsére, a lányok nem voltak most a terraszon. Kálló Tamás szégyenlőségében nagyon örült ennek. Egy pengőt tett az asztalra és kissé kótyagosan követte Koch Erzsikét, aki menthetetlenül belekarolt és vitte magával Tamást, magának hazafelé. Ugyancsak vidám volt Csokonai Vitéz Mihály, fütyürészett. A nemzetes ur benn ült a szobában. De az örökké füstölgő pipa kihűlve lógott a szájában. S megőszült a nemzetes ur? Tavaly csak deres volt a haja, most fehér. Huszonöt esztendőt vénült, vén ember lett. — Adjon Isten jó napot! — üdvözölte Csokonai. A nemzetes úr csak biccentett. — Megjöttem az esküvőre! — jelentette ki a költő. — Csendesen, csak csendesen... — De hiszen most nappal van, ilyenkor csak nem alszik a leányasszony. Kiváltkép egy esküvő előtt, talán még éjszaka sem. — Alighanem halotti koszorút fonunk jó Ilonkám homlokára, piros pünkösd napján. — Beteg? — Félesztendő óta. — Jár hozzá doktor? — Nincsen a betegségének doktorja. — De hát mi baja van, az Isten szerelméért? — Egész télen feléje sem nézett a vőlegénye. Se szó, se beszéd, elmaradt. Sohasem hittem volna, hogy ilyen becstelen ember legyen ez a Pataky Sándor. Pedig gyilkos... megöli Ilonkát! — Hol lakik az a Pataky? — Itt a szomszédságban van a birtoka. Csokonai Vitéz Mihály csak sarkon fordult és eliramlott. — Ez a bolond már megint elszalad, — dörmögte a nemzetes úr. Csokonai pediglen ment, megkeresni Pataky tanyáját. Könnyen meg is találta a tanyát. A gazdát annál nehezebben. S nem is akar az szóba sem állani emberfiával. Azt mondják, így van ez már vjigy féléve. Azt mondják, bizonyos naptól fogva nem látta mosolyogni senki, most meg már nem is beszél. Csokonai megtalálta Patakyt a pagony mélyén. Elébe toppant. — Csokonai Vitéz Mihály a nevem. Pataky kimeresztette a szemét és nem szólt — De pedig velem beszélni fog! — erősködött Csokonai. — Én azért jöttem, hogy számon kérjem, mért hagyta el Szeghy Ilonkát? De már erre kitört Patakyból a szó, nagyot kiáltott: — Még elém mer állani az úr? Örüljön, hogy le nem durrantottam akkor! — Mikor? — ámult el Csokonai. — Amikor megcsókolta Ilonkát. — Ah, a csók? — Gyalogszerrel ballagtam át a földeken, kezemben a fegyver Éppen a kukoricásban haladtam Nyíltat nem láttam. Csókot láttam. Nem tudtam, mit tegyek. Odalőjek? Aztán csak visszafordultam. A fegyvert nem használtam, de a csalódás engem szivén talált. — Hát mindennek az én ártatlan csókom az oka? — Ártatlan? — keserűen nevetett Pataky. — Farkas báránybőrben! — Igen, igen, ártatlan csók volt, vers jutalma, nem férfiszerelemé. A Figyelmed esküvőjére ígértem verset érte. — S azzal csak kihúzott kebeléből valami fehér papirost a költő, tele volt az fekete betűvel. — Hanem azért engem ledurranthat. Én kértem, én adtam a csókot, ő csak eltűrte. — No, rajta! De aztán menjen, fusson, mert Ilonka elhervad, mire egészen kinyílik a pünkösdi rózsa. Pataky csak nézett, nézett Csokonai szemébe. — Menjünk! — mondta aztán. Csokonai Vitéz Mihály nem engedte a homokfutót Szeghy Pál házáig. Maga leszállod, lelkendezve futott be a nemzetes úrhoz: — Hozom a doktort! — kiáltotta. Pirospünkösd napján ma esett hónál fehérebben állott a pap elé Szeghy Ilonka. Bizony jó szerencse, hogy rátámaszkodhatott Pataky Sándorra. Hanem ott állott — a pap előtt. de akkurátusan beszélt a pap, a szeretet medicináját ugyancsak emlegette. Mocsányi és Lakos Két szimpatikus fiatalember, akiknek legnagyobb hibájuk az, hogy elég ritkán énekelnek a Stúdióban. Akik szeretik őket, azok értsék ezt úgy, hogy sajnos, ritkán énekelnek, akik nem szeretik őket, azok úgy, hogy sajnos, de énekelnek. ■ ' '»-■* Nem tejtestvérek, bár amikor először találkoztak, akkor még mind a ketten hátulgombolós táskát hordtak és a Markó utcai reálba jártak. Itt kezdtek énekelni. Jó torkuk van, mert azóta sem hagyták abba. Lakos volt a jobb tanuló, ezzel szemben Mocsányi a rosszabb magaviseletű. Egyszer Mocsányi két hónapig nem ment iskolába, hanem elkerülte azt a környéket és a gombozás nemes sportját űzte a Múzeum-kertben. Ez a két hónap meg is látszik rajta. Sok rosszat cselekedtek. Többek között egy zenekart is alakítottak. Amikor a Markából, már mint a reálból kikerültek, elkezdtek zsúrokra járni. Egyes zsurokon az a szokás, hogy a háziasszony leül a zongorához és evvel elkergeti a vendégeket. Ahol Mocsányi és Lakos megjelent, ott szívességből ők helyettesítették a háziasszonyt. A zsurokon olyan sikerük volt, hogy a nyilvánosság előtt is megpróbálkoztak. Itt már nem sikerült a közönséget teljesen szétzavarni, de ők sem zavartatták magukat, hanem szépen beérkeztek, mint zenehumoristák. Ők felfedezték a Stúdiót, a Stúdió őket és azóta szerepelnek a mikrofon előtt. Legnagyobb sikerüket azzal a számmal érték el, amikor mind a ketten más-más szöveget énekeltek és ezáltal egy szavukat sem lehetett érteni. Egyáltalán nem lehet érteni, hogy mivel érték el a sikereiket. Lakos a szebb fiú, de már nős és így hiába szép. Mocsányi sem csúnya, főleg az szép tőle, hogy ő is meg akar nősülni. Ez a mai világban igazán szép. Egyikük sem készült erre a pályára. Lakos mérnök akart lenni, Mocsányi , gabonakereskedő, azután mind a kettő énekművész. A közönség szomorúsága s a gabonaszakma, valamint a mérnöki kar öröme a dolgok fordulásán egyforma arányban van. Azelőtt sokat jártak vidékre vendégszerepelni, de amióta Lakos megnősült, nagyon otthonülő lett. Az egész dolognak csak a vidék örül. V. Gy.