Kis Ujság, 1933. november (46. évfolyam, 249-272. szám)
1933-11-19 / 263. szám
Temetőben Kint vagyok a temetőben, Az őszi nap lemenőben. Sárgult levél, Fakult levél A fejemre bulldogél. Fent a légben va Jusszeg, — Telet érez, kereng, kereng, Szárnyuk rebben, Szele lebben — És károgva tova száll. Bús életünk rideg sorsa, Reményeink csak elszórta. Az ajkunk is, A fejünk is Szinehagyott, fakő lett; A csalfa nyár, kacér tavasz Hitegettek — két vén ravasz! Bíztunk vakon, Minden napon — S lám, mindkettő hűtlen lett— Már csak az ősz a barátunk, De hisz tőle nincs mit vánunk: Mert ő való, Szint nem adó Rideg közöny, bús végzet; Hol a mámort nem Ismerik, A vágy tüzét nem élesztik, Csak felednek... Csak temetnek... S várjuk — halkan — a véget— Kint vagyok a temetőben, Az őszi nap lemenőben. Sárgult levél, Fakult levél A fejemre hulldogál. Fönt az Égen komor felhő, Köröttem az őszi szellő Hős hárfája, Zord nótája Elmúlásról dudolál— Csikszentkirályi Bors Dezső, Törökszentmiklós. Szeretem a csendes... Szeretem a csendes nyári éjszakákat, Mikor a csilagok mosolyognak rám, S a sötétkék égen hosszú fénycsík támad Hullócsillag nyomán. Szeretek bámulni a kis tó vízébe, Honnan a telehold éppen reám ragyog, Elkápráztat az éj titokzatos fénye És ilyenkor talán boldog is vagyok! Szeretek bolyongni a sötét fák alatt, El-elmerengni a titokzatos csendben... Oh, egy idő óta én olyan hallgatag. Álmodozó lettem! Keresem a magányt, ahol az én titkos, Régen szövögetett álmaimnak élek... A szellő fuvaima virágillatot hoz — Ah, ilyenkor talán még én is remélek! Szeretem ilyenkor ezt a csendes falut. Hogy nincs közelemben semmi élő lélek, Én az éj suttogó, halk sóhajaival Bátrabban beszélek! Megériő barátom. A halk rezgés talán Felelet, mely átfut a leveleken — S a mélabús dal, mely átszáll az éjszakán... Oh, ilyenkor minden búmat feledem! Ostffy Janka: Mencshely. * Népdal Siró nyárfák között Busongva jár a szél. Titokba kérdezem: Ugyan miről beszél? Talán kedvesemnek Zokog itt a lelke, Aki Idegenben A halálát lelte. Szilágy kies völgye Ringatja az álmom, Ki tudja, talán már Többet swiss látom?... Ki tudja, talán már Kedves, kicsi házunk Régi kapujához Vissza se találunk? Siró nyárfák fölött Barna felhők szállnak: Szomorú szivemben Az emlékek fájnak. Mankó József, Budapest. A gólyaegyetem feloszlik Emlék, irta Paulini Béla Ó, nagyon jól elsörözgettünk egyszer Durow bohóccal. Valami furcsa mulatságos emberke volt talán s talán úgy ette a sóskiflit, hogy nevetni kellett ezen is? Egy világért sem, sudár volt, mint egy gránátos és előkelő viselkedésű, mint egy gránátoskapitány. Bohóc, illetőleg tudós, csak éppen bohócruhában, sőt állatpszichológus volt : egy tálból etette a bárányt, meg a farkast, a macskát meg a patkányt, a kakast meg a rókát, a nyulat meg a kopót, s egyszer se vicsorította fogát például a róka a kakasra, satöbbi, csak kell valami tudósság ilyen összeszoktatáshoz. Mikor teszem az ember a másik emberrel annyit veszkődik. Magas, szőke, kékszemű orosz volt, sőt régi nemesi család sarja. Egyik néhai Durow, az Alexander, mint lovastiszt vonult egykor Napóleon ellen , meg is sebesült a fiatal tiszt, ahogy pediglen megsebesült, persze feltépte a felcser a ruháját és akkor kiderült, hogy a fiatal lovastisztet aligha hívják Alexandernek, hanem inkább Alexandrának, mert nem férfi volt az, hanem hölgy. Mondom, ez a férfi Durow, akivel egyszer néhány pohár sör mellett elbeszélgettünk, már nem annyira lovastiszt volt, mint inkább artista. S Pesten is mutogatta apró állatait. De mielőtt a gólyaegyetem feloszlásának sajnálatos körülményeit elmondanám, tanuljunk meg egyetmást. Hogy úgymond a tudós, óriási türelem kell azonban ahhoz, hogy megtanítsuk vezényszóra kukorékolni a kakast. Bizony a kakas többnyire csak hajnalban kukorékol, miért is az idomító hajnalban odaáll a kakas ketrece elé. S azt mondja az idomító időnkint: no, énekelj ! S a kakas kukorékol is, bár egyelőre még korántsem akkor, amikor mondják. De egyszer csak mégis megtörténik, hogy véletlenségből akkor kukorékol, amikor mondják. S akkor kap egy finom kukacot. S a kakas lassan, de nagyon lassan fetalálja, hogy akkor jár neki kukac, ha szépen pontosan felel az embernek. Körülbelül kilenc hónapig tart, amíg ilyen módon kitanul a kakas. És történt például még Oroszországban, de vagy húsz éve, hogy valamelyik szerdai napon megüzente a cirkuszba egy nagyherceg, tartsanak neki fenn egy páholyt szombatra. Fenntartották, de mennyire. Hanem valami extra meglepetéssel is kellene szolgálni, előre Durow ! S ama szombaton csak előtotyogott ám egy liba, odament a nagyherceg páholya elé és meghajtotta magát — háromszor. Valljuk be őszintén, csakugyan bámulatos is igy betanítani egy libát s ilyen egykettőre. S jött másnap reggel a parancs a nagyhercegtől, jelentkezzen Durow, de azonnal. Ment Durow. Márványlépcsőn fel, márványfolyosón végig, kristályablakok, aranyozott kilincsü ajtók előtt, amig csak el nem ért a nagyherceg dolgozószobája elé. Két lakás szedte le róla a felsőrokkot, hisz tudott dolog volt, hogy a nagyherceg magához rendelte. Mehetett a nagyherceg elé. Bokáig süppedt a szőnyegekbe Duron, ahogy lépdelt a jókora szobában, persze előbb megvárva, míg közelebb vitt a nagyherceg. Hatalmas karosszékben ült a nagyherceg és szólt: — Egész éjjel azon tűnődtem, hogyan is tudta az a liba, hogy hol kell neki meghajolni. Az ám, hogy is csinálta hát, nem a liba, hanem Durow? Megmondja, ne mondja a nagyhercegnek? Jó, megmondja. Tehát megmondta, hogy egyszerű dolog az, könyörgöm. Hogy fogta a libaeledelt és az etetés idején — három napon át — ott helyezte el azt a korlát mögött s a — fenntartott páholy alatt. S a nevezetes estén csak jött ám a liba, csak áthajolt ám a korláton: »Biztosan ott a kukorica !» De nem volt ott. »Talán rosszul láttam ?» — vélhette a liba s persze mégegyszer áthajolt. Sőt harmadszor is. Nem volt ott kukorica! Aztán többször már nem hajolt meg, hogy lóvá tette az állatpszichológus a libaeledellel. Lóvá? A libát, ez a tudomány? Nagyon elszomorodott a nagyherceg, mikor megtudta, milyen egyszerű a történet. Bár nekem is most jut eszembe, kilenc hónap alatt tanulja ki a kakas a parancsra kukorékolást s három nap alatt a liba a parancsra hajlongást, hát a liba ennyivel okosabb volna, mint a kakas? Körülbelül kilencvenszerte okosabb? Sokallom. Ennek valami más magyarázata van, ejha, ezt meg is kellene kérdezni Durontól? De hát melyik végében a világnak jár ... Kár, hogy nem tudni. Eső után köpenyeg, vagyis sör után . .. És erősítgette a tudós : — Mutasd a pulidat, megmondom ki vagy ! Ha látok egy pulit, megmondom, milyen ember a gazdája. Mert a puli a legalkalmazkodóbb állat. Jóformán együtt gondolkodik a gazdájával. S nemcsak vele örül, vele bánkódik, hisz ezt más kutya is megcselekszi, de átveszi egész természetét. A tolvajnak tolvaj lesz a pulijából is, a jószivü embernek jószivü, a lustának lusta, a szorgalmasnak frisslábu a pulija. Három esztendő kell hozzá, hogy a puli teljesen olyanná váljék, mint a gazdája. Maga becsületéből, különleges nevelés nélkül. Hm, hm ... hány pulit butíthat el egész életén át egy ostoba ember. De most már csakugyan térjünk át a gólyaegyetemre. Nos, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mutatványa Durownak, úgy hívták, hogy »gólyaegyetem». Tizenkét gólya »játszotta». Egyik, a legöregebb, volt a tanár úr. Tizenegyen voltak a diákok. A tanár úr cilindert viselt, a diákok sapkát. Szorgalmasan kérdezgetett a tanár úr, forgatva a könyvet. Szorgalmasan feleltek a diákok a tanár urnak, forgatták a könyveket. Persze, hogy forgatták, hiszen apró halak voltak a könyv lapjai között, érdemes volt könyvet forgatni, bolond volna a gólya, ha nem forgatna egy könyvet, nem annyira tudományszomjból, mint inkább hal-szomjból. Történt azonban, hogy egyszer valami kertben játszott Duron meg az egyetem. Délután volt, napfényes. Hát forgatja a könyvet a tanár úr és kérdezget. Kérdezget szorgalmasan és a diákok felelnek szorgalmasan. Azonban egyszer csak feltekint az égre a tanár úr és bezzeg becsapja a könyvet. És bezzeg abbahagyják a tanulást és felelgetést a diákok. Odafenn gólyák vonultak, de nem ilyen finom, kinevelt gólyák, csak amolyan közönséges gólyák, szabad gólyák. Hát csak fölkel ám a cilinderes tanár úr a katedráról, csak elkezd ám röpülni. — De professzor úr, — kiált kétségbeesve Durow — álljon meg tanár úr ! Hiába kiabált. Megfeledkezett állásáról a tanár úr, repült egyre feljebb, hatalmas szárnycsapásokkal a végtelen égnek. S a diákok követték megtévelyedett tanáruk példáját. Elrepült a főgólya a cilinderrel s utána repült tizenegy gólya diáksapkával a fején. No ugyan nagy szemeket mereszthettek a közönséges gólyák, ahogy csatlakozott hozzájuk a tizenkét gólya, cilinderrel meg sapkával a fején. S ugyan meddig viselte lövegeit az — egyetem? — Például a disznó a legkönnyebben idomítható állat, — még azt is megállapította a tudós, akarom mondani bohóc, ama bizonyos hatodik pohár sör mellett. — Miért? Mert a legmohóbb állat. Ha tejeskenyérrel járok körülötte, két hét alatt valcert táncol. No de, ugye kérem, így van ez az embernél is. Aki szeret nagyon jól élni, az mindent elkövet, hogy nagyon jól élhessen. A disznó valóságos stréber ... Igen, igen, éppen így mondta az állatpszichológus, hát biztosan igaz is. A disznó valóságos stréber? És a stréber valóságos ... ? Ej, nem vagyok én bohóc, hogy következtetéseket vonjak le mindenből. • Komor őszi éjszakákon Komor őszi éjszakákon Jégkezével zörget a tél — Csendbe dermedt Ifjúságom Bús álomként viszi a szél. Merre lépek halott álmok Fehér árnya remeg körül — Fagyban nyitó jégvirágok Ezüst köde reám terül. A virágok hervadását könnyes szemmel mindig látom, Az időnek gyors múlását Várjon mégis miért várom? Dóczi Zoltán, Budapest. * Egyedülvalóság ritmusa Nekem nem nyíltak csodás virágok. Miért nyugalmat sosem találok?... Valakit várok. Rideg a kétség, ahol megállok, Nem enged tova örökmély Árok. Valakit várok. Mennek a parton bíborkirályok, Fölöttem úsznak habszin sirályok. Valakit várok. Mostoha végzet, vérszemű átok! Szivembe titkos kincseket zárok. Valakit várok. Sajkát indít tán a Túlpart Árok, Hol horgonyoznak aranynaszádok? Valakit várok. Istent e? embert? Fehér uszályok Szépcipellő él? Jönnek fusarok... Túlpartról üzent örökmély Árok... Valakit várok! Valakit várok! Balogh József, Szentes. Egészségedre, Anglia! Az angol társaságokban ősztől kezdve nagy divat a puncsivás. Ezt az igazi angol italt estélyiruhás hölgyek és urak maguk készítik el. Angol matrózok már most hizlalják azokat a pulykákat, amelyeket, mint hagyományos Ünnepi sültet, karácsonykor akarnak elfogyasztani