Kis Ujság, 1947. december (1. évfolyam, 133-156. szám)

1947-12-14 / 144. szám

Tildy Zoltánné betegsége Tildy Zoltánná, a köztársasági el­nök hitvese, megbetegedett. Régebbi vesebántalmai kiújultak és orvosai tanácsára szanatóriumi kezelés vált szükségessé. Révai József a demokrácia és egyház meg­egyezésének lehetőségéé­ől Révai József, a Szabad Nép főszer­kesztője a Magyar Kommunista Párt vitaelőadásainak sorozatában pénte­ken előadást tartott, amelyben igen részletesen foglalkozott a demokrácia és az e­mi hát viszonyával is. Révai megfogalmazta, miképpen képzeli el a demokrácia és az egyház viszonyát a jövőben. A vallásszabadság mellett, de az egyházi uralom ellen foglalt állást és kifejtette, hogy megegyezés és együttműködés egyház és demo­­krácia között csak azon az alapon le­hetséges, ha az egyház — és elsősor­ban a katolikus egyház — a maga konkrét funkcióinak teljes fenntartá­sával, a vallás szabad gyakorlása és az ige szabad hirdetése mellett nem­csak belenyugszik abba, hogy a régi rendszert felváltotta­ a demokrácia rendje, hanem segít a demokráciának a maga nevelő és építő munkájában. Az egyháznak fenntartás nélkül el kell ismernie a magyar köztársaságot — ez a demokrácia és egyház meg­egyezésének egyetlen lehetősége. Révai kifejtette, hogy az egyháznak nem lehetnek közjogi funkciói — ez Amerikában éppoly magától értetődés, mint Angliában, Franciaországban, vagy akár a Szovjetunióban. A ma­­gyar demokrácia nem engedi magát visszarángatni a középkorba, nem en­ged a népi és nemzeti szuverenitás elvéből, nem engedheti, hogy az egy­ház habsburgista propagandát fejtsen ki, egységes, demokratikus szellemet követel az iskolákban, mert a demo­kratikus állam nem mondhat le arról, hogy egységes szellemben, mégpedig egységes nemzeti és egységes demo­kratikus szellemben nevelje a magyar ifjúságot. Élesen bírálta Révai Mindszenty József bíborosnak a centenáriummal kapcsolatban tett nyilatkozatát, amely­ben nem vett tudomást Kossuthról és Petőfiről, és a felelőtlenség képviselői­nek nevezte a szabadságharc hősei közül a baloldaliakat. Középkorú, egyedülálló úriasszonyt keresek magános háztartásom vezetésére. Strompf Pál autóbuszüzem, Jászberény Szamcionok, fű­, hamnizarek olcsó áron Mogyoróssy Rákóczi­ út 71 Telefon 136 232 és zsirosgppifit minden mennyiségben vásárol Fischmann, Nagydiófa utca 19. Telefon: 422 766. Címre ügyelni! Ingoraszort. TM frubancot já) Vasárnap, 1947 december 14 9. Nem kell a német szó! Abban az időben Pesten és főként Budán, általánosabb és népszerűbb volt a német szó használata, mint a magyar beszéd. Általánosabb és főként divatosabb volt. Már csak azért is, mert a fő­­rangúak mindenben majmolni akar­ták a császárváros lakosait, öltözkö­désben épp úgy, mint beszédben. Elő­kelőbbnek tartották a német szót, mint a — szerintük — paraszti ma­gyar beszédet. A polgárság jórésze pe­dig mindenben utánozta a főrangúa­­kat. Így akarták elérni, hogy az elő­kelőségek maguk közé befogadják őket, vagy legalább ne nézzenek rá­juk olyan sanda szemmel, mint a hozzájuk nem illő betolakodottra. Ha tehát azt akarták, hogy világpolgárok­nak, vagy legalábbis bécsieknek mi­nősítsék őket, el kellett sajátítaniuk a nyelvtörő germán mondatfűzést, ami egy részüknél annál is könnyeb­ben ment, minthogy a habsburgi poli­tika jóvoltából Ausztria földjéről te­lepültek ide és így anyanyelvük is né­met volt. Sajnos, az ország földrajzi fekvése következtében az osztrák uralom foj­togató nyomása alól teljesen kivonni magát csak a magyarok kis, gerinces részének sikerült. A Lajtán túlról ér­kező szelek felkavarták az egész ma­gyar életet és még azokat is Bécs iránt rajongásra kényszerítették, aki­nek az lett volna a kötelessége, hogy a magyar főváros igazán magyarok fővárosa legyen. Rengeteg céltábla német felirattal hivalkodott, holott emiatt szégyenkeznie kellett volna. A szalonokban, de még az utcán is, ha véletlenül idegen tévedt ide, nem tudta volna eldönteni, hogy a magya­rok fővárosába vagy pedig Ausztria egyik kisebb városába sorodta-e a véletlen. Az igazi magyarok azonban nem nyugodtak bele és ezen a szégyen­teljes állapoton sürgősen változtatni akartak. Az írók és színművészek szinte emberfeletti harca elsősorban a német nyelv állandó használata ellen irányult. Büszkék voltak ki­pallérozott nyelvükre, amelynek ezer­­húrú hangszerén olyan tökéletes iro­dalmi alkotások szólaltak meg, hogy az egész Világ becsületét és elismeré­sét érdemelték volna ki, ha politikai okok miatt az osztrák határon szinte légmentesen le nem zárják a nyugat felé vezető utak sorompóit. Minthogy pedig a határon túl jutni magyar szóval és magyar nyelven irt irodalmi alkotással képtelenség volt, az írók és színművészek kettő­zött bu­zgatottival láttak hozzá, hogy legalább itthon, magyar földön és Magyarország fővárosában a ma­gyar nyelv becsületet szerezzen. Azt akarták elérni, hogy a magyar nyelv visszaszorítsa, aztán végleg szüntesse meg a veszedelmesen elharapódzott német nyelv általános használatát. Nehezen ment a dolog, mert fő uraink és főrangú hölgyeink, már csak azért is, hogy a bécsi udvar­nak hízelegjenek és ily módon bizto­sítsák maguk számára a császári előkelőségek jövedelmező barátsá­gát, megvetették, sőt majdnem tel­jesen elfelejtették a magyar beszé­det. Magyar szót — a nyilvánosság előtt — a világ minden kincséért nem ejtettek volna ki kékvérű aj­kaik közül. Még az kellene, hogy a kancellária tisztviselői és Bécs spionjai jelentést tegyenek ilyen vi­selkedésükről, aminek az lehet a következménye, hogy őket is rebel­liseknek minősítik és nevüket beve­zetik a gyanúsak, a megfigyelendők listájára . A kereskedők, hivatalnokok és egyéb polgárok nagy többsége pedig német származású volt, akik szíve­sebben használták anyanyelvüket, mint a számukra nehézséggel járó magyar beszédet.+ így történt aztán, hogy amikor Frankenburg Adolf a Vigadó nagy­termében egy újabb hangversenyt akart rendezni az árvízkárosultak felsegélyezésére, Majláth János gróf, akit felkért a bevezető beszéd meg­írására, szigorúan ragaszkodott ah­hoz, hogy­­azt német nyelven írja meg és német nyelven fogja elmon­dani Ruggendorf Katalin grófkis­asszony.................... A gróf elhatározásában döntő sze­repet játszott a szépséges grófkis­­asszony, akinek felléptetéséhez annál is inkább ragaszkodott, mert hevesen udvarolt neki és főrangú barátai előtt hivalkodni vágyott szerelme kivételes képességével. Katalin gróf­­kisasszony azonban magyarul legfel­jebb csak dadogni tudott volna. Ettől eltekintve, Majláth János is nehezen írta volna meg magyar nyelven a magára vállalt „irodalmi műalko­­tás“-t, mivelhogy hadilábon állott ezzel a „paraszti“ beszédmóddal, amelyen — szerinte —, legfeljebb csak jóízűen káromkodni lehet. Frankenburg kénytelen-kelletlen már abba is beleegyezett volna, hogy a hangverseny bevezető szavai né­metül hangzanak el. Csakhogy az történt, hogy az ün­nepi beszéd elmondására felkérte Kossuth Lajost, a „Pesti Hírlap” or­­szágos hírű szerkesztőjét. Kossuth szí­vesen vállalkozott erre. De amikor megtudta, hogy Majláth János gróf milyen merényletet készül elkövetni, határtalan ingerültség fogta el és ellentmondást nem törően jelen­tette ki: — Tiltakozom azonban, hogy a hangverseny idegennyelvű szaval­­mánnyal nyittassák meg! Ha ragasz­kodol ahhoz, hogy az ünnepi beszé­det én tartsam meg, ezt a kívánságo­mat teljesítened kelli — De hát mit csináljak! — kér­dezte Frankenburg, aki maga is egy (Egy árva nép szabadságának és elbukásának regénye) Írta: KAMARÁS ZOLTÁN Luca-napi boszorkányságok Mién szereti a kakas a tyúkot — Móri néni szarvas — Mit látott Pali a Luca-székről ? A falut vastag decemberi köd ta­karja. Az esti szürkületben alig lehet pár lépésre látni. Csend van, mély, titokzatos csend. A levegő telítve van a Messiás-várat reménységével. Kézi­lámpák fénye csak nehezen tud át­törni a vastag ködrétegen, ide-oda imbolyog s ahová fénye eljut, a tár­gyak körvonalait ijesztően meg­­nagyítja és torzítja. A nagy csendbe időnkint belevakkant egy-egy kutya. Amott tehén bődül. A templom tor­nyáról kuvik kiált bele a sötétségbe. A Luca-napi időjárás — Itt vagyunk! — szólal meg a kísérőm és megáll az egyik ház ka­puja elött. Balog István! keressük, a falu legöregebb emberét. Húsvétkor mú­lott kilencvenöt éves. Sokat látott, sokat tapasztalt. Hozzá utasítottak. Őt akarom megkérni, hogy meséljen valamit a saját szája íze szerint a Luca-napi népszokásokról. Belépünk a szobába. A kemence előtt ősz, öreg ember (II a m­omóló­­széken. El sem akarom hinni, hogy ő volna az a kilencvenötesztendős Balog István. .Délceg, tiszta, erős em­ber. Egész életében dolgozott, így­hát most sem tud munka nélkül megtenni. Kukoricát morzsolgat. Mi­kor megtudja, hogy mi járatban jöt­tem hozzá, vén szeme megcsillan. Széket tolnak a kemence mellé. Le­ülünk. István bácsi nem kéreti ma­gát. Leteszi kezéből a félig lemor­zsolt kukorica csövet. Megtömi a pipáját. Rágyújt. Mikor a füst már kedvire bodivizik a pipaszárból, pil­lanatig még hallgat, aztán megszólal: A mézes tyúkok —­ Hét a Luca-nap igen híres napja az esztendőnek, — kezdi ma­gyarázni s már oktat is. — Amilyen az idő Luca napján, olyan lesz egész januárban. A Luca nap utáni tizen­két nap időjárása pedig a következő tizenkét hónap időjárását mutatja meg. — Honnan tudja ezt, bátyám? — vetem közbe a kérdést. — Már az öregapám­nak az öreg­­apja is így tudta és egyik sem csa­lódott benne,­­— feleli meggyőződés­sel­ az öreg. Megszivja a pipáját s úgy láttam, mintha bizonyos hun­cutság csillant volna a szemében, mikor tovább beszélt: — Olvastam az újságban, hogy Pesten nincs tojás mostanában. — Rám néz. — Hát ez is Luca napjá­val függ össze, akár hiszi, akár nem. — Hogy hogy? — csodálkozom a szavain. — Hát úgy, hogy múlt évben Luca napján sok helyen varrtak az asszonyok. A néphit szerint, aki Luca napján varr, az bevarrja a tyú­kok tojóját.­­*■ Szóval Luca napján még a köz­gazdasági életre is lehet hatni. — Valahogyan úgy van. — feleli az öreg. —­ Mert Luca napján elő is lehet segíteni a tojástermelést.­­— Hogyan? *— nézek rá és kí­váncsian várom a szavait. — Úgy, mint egyes helyeken csele­­kesznek asszonyok. Luca-nap­ján a tyúkokat megkenik mézzel. Ettől az­tán a kakas úgy belelbolondul és megszereti őket, hogy egész esztendőn át csak úgy dűl a tojás. Felteszem a kérdést: — Csak az asszonyok csinálhatják ezt a mézelést? Az öreg gondolkozás nélkül, de szörnyű nagy meggyőződéssel feleli: —­ Mióta ember él a földön, min­den az asszony körül forog. Különö­sen ilyen... — megríszálta a torkát, hogy a szava értelmesebb legyen —, ilyen tojásféle ügyek. A kígyóval is ez kezdett az almafa alatt. Mivel így minden huncutság tőle származik, azért tartja a Luca-napi néphit azt is hogy ha azon a napon asszony lép be elsőnek az udvarba, elviszi a szeren­csét. — És csendesebb hangon hozzá­tette: — Igaz, hogy láttam már olyan férfit is, akinek nem Luca-napján vitte el a szerencséjét. — És­ ha férfi lép be elsőnek az udvarba? —■ Az meghozza a szerencsét. Azért a Luca-napi köszöntő legények is így köszöntenek be a leányos házhoz: — Eresszenek be! Szerencsét hoztam. A bűvös szék Aztán rátér a legismertebb Luca­­napi népszokásra, a Luca-székre: —­ Aki a Luca-széket Luca-napján, azaz december tizenharmadikán el­kezdi csinálni vízhordta fából és tizenhárom darabból, de úgy, hogy minden darabja más faluból és más­fajta fából legyen s a készítés idejét úgy osztja be, hogy a szék pontosan karácsony estéjére készüljön el, ak­kor ennek az ötszögletű széknek bű­vös ereje lesz. Ha ugyanis az éjféli misére magával viszi és mise köz­ben a harangláb alatt — háttal az oltárnak — feláll rá, meglátja a falu összes boszorkányát. Meglátja azt is, hogyan jönnek be a templomim. Mert némelyik vénasszonynak akkora szarva van, hogy csak úgy tud be­menni az ajtón, ha oldalt fordítsék. A másiknak meg lólába van, mint az ördögnek. Csak úgy kopognak vele a m­árványkövön. Olyan meggyőződéssel modta ezt, hogy megkockáztattam a kérdést: — Aztán igaz ez, bátyám? — Tanú van rá! — mondta az öreg minden bizonyítgatás helyett. A kíváncsi „dilinkós" Erre már magam is kiváncsi let­tem: — Látta valaki a boszorkányokat? — Láttat — felelte István bácsi és felém fordult. —• Látta a faluban azt a sántikáló legényt? úgy hívják, hogy Dilinkós Pali. Az gyerekkorá­ban felállt a Luca-székre. Látta is a boszorkányt. — És elmesélte, hogyan ment végbe a nagy esemény. — Mi­kor Pali meghallotta, hogy milyen természete van a Luca-széknek, csi­nált egyet az előírás szerint. Arra volt kiváncsi, hogy a szomszéd Mári néni hogyan megy be a templom aj­tón. Az, aki a Luca-székről mesélt neki, azt mondta, hogy Már­ néni a boszorkányok királynéja s annak van a legnagyobb szarva. A szarva között meg koronát visel. Erre a koronára volt kiváncsi Pali. A Luca­­székről persze nem szólt senkinek se. Még utóbb az apja nem­ engedné el az éjféli misére. Már pedig egész életére boldogtalan lenne, ha Mári néni szarvait, meg a koronáját nem láthatná meg. — A Luca-széket eldugta az istállóba Mikor aztán az édesapja a lovat, meg a tehenet szürkületkor kihaj­totta a kúthoz, elővette a széket. Ki akarta próbálni, hogy m­egbírja-e, ha leáll. Az ajtónak n­ád­al fordult és ráállt. Amint úgy próbálgatta a széket, a nagy munkába teljesen be­le merült. Ezalatt a tehén i­szonyját oltva — visszaballagott­ az istálló­hoz. De mert Pali az ajtóban állt s így nem tudott tőle a helyére menni, megállt az ajtó előtt s más dolga nem lévén, unalmában tehén­szokás szerint szaglászni kezdte­­ a gyereket. Pali hol lehajolt, hol fel­emelkedett a Luca széken ... Egy­szerre csak furcsa meleget érzett a nyaka körül. Aztán valami érdekes. Mintha valaki a nyakán reszelőt hú­zott volna végig ... Hátranézett. Még a vér is meghalt benne. Két kerek szem meredt rá és két hatalmas szarv ágaskodott feléje a háta mögül. A tehéné. — De ő hirtelen azt hitte, hogy a Mári nénit látja a Luca-székről. Még a ko­ronát is vélte a feje tetején. Ijedté­ben nagyot kiáltott: — Segítség!... A Luca-szék kicsúszott alóla, jókorát eselt. Éppen a Luca-székre. Az men­ten darabokra törött. A lába meg ki­ficamodott, de úgy, hogy még máig is sunlit, mert a javasasszony rosszul igazította helyre. Csendes kacagás kísérte a öreg jó humorral előadott meséjét. A me­nyecske bort tett az asztalra. Az öreg töltött. Kocintottunk, Ittunk, A bo­szorkányok, manók eltűntek. Lassan­­kint a vastag köd is rózsaszínbe lát­tuk Luca­ napját. Nyíri Andor Névnapra ünnepre a )­*as*lvp*«*b ben fogadott ajándék édes TOKAJI BOR Kapható a termilánél literenként kimérve és ízlésesen palackozva R.-né Szász Ilona tokaji szólA friakos budapesti lerakatában: Vitt.. Szentkirályi.utca 4 Az olasz és az Itáliai Itáliát sokszor „Európa kertjének“ nevezik. Ennek a kertnek azonban csak a felét lehet megművelni. A má­sik fele sziklás, kavicsos talaj, ame­lyen semmi nem terem Emiatt az­tán a 46 milliós lakosságnak is csak a fele tud megélni abból, amit a földje megad. De hála a sokévszá­zados fáradságos munkának, sikerült az olasz parasztnak ,(földfolyosókat) építeni a lejtőibe, amelyek megvédik a vékony termőréteget attól, hogy a szél újból és újból elfújja. Ennek a sokévszázados munkának és annak a nagy szeretetnek, mellyel az olasz paraszt az olajligeteit és szőlőhegyeit ápolja, köszönhető az, hogy az Ap­­penini-félsziget lakosságának a fele meg tud élni abból, amit termelni képes. Képzeljük el tehát, milyen ke­serves lehet Olaszország mai hely­zete, amikor teljességgel a maga so­­ványka földjére, talajára van utalva. Az olasz nép át is van hatva hely­zetének keserves voltáról és ez az oka, hogy politikusai pártállásra való tekintet nélkül egytől-egyik elsősor­ban a földreformot vették bele poli­tikai programmjukba. Ez azonban nem úgy értendő, hogy a hálásabbb, termékenyebb, de elhanyagolt vidé­keket összpontosult megmunkálásnak vetették alá, hanem egyetemlegesen a kezükbe vették a földbirtokok és azok termékeinek arányos elosztását. Hogy ezt a kérdést jobban megért­hessük, szükséges, hogy az olasz föld­birtokokat és azok megmunkálását kissé közelebbről megvizsgáljuk. „Mezzadria" Közép-Olaszországban, de némely északi és szicíliai vidéken is megho­nosodott a „mezzadria“ módszere. Ez úgy értendő, hogy ezeken a vidé­keken főleg kis- és középbirtokosok (csak elvétve egy-egy nagybirtok) pénzüket istállók, állatállományok, új föld megszerzésére fordítják, eset­leg a régi birtok feljavításába, mező­­gazdasági gépekbe fektetik. A bérlő hosszúlejáratú szerződéssel bizto­sítja magának a bérletét s bizony na­gyon gyakori eset, hogy egy-egy bir­tokon évszázadokon át egy és ugyan­az a család (illetve annak ivadékai) gazdálkodnak. A napszámosokat, adókat és illetményeket a maga tel­jes egészében a tulajdonos köteles fizetni. A mezőgazdasági üzem veze­tése pedig szintén a földbirtokost illeti meg. Észak-Olaszországban, ahol a ,,mez­zadria“ kevésbbé honosodott meg, a földbirtokos és a bérlő inkább az paraszt földreform Angliában bevett szokások szerint szerződik. Itt a paraszt évi bérben állapodik meg a tulajdonossal, melyet esetleg csak részben fizet készpénz­ben, felerészben természetben. Maga gondoskodik az állatállományról is, mezőgazdasági gépekről és teljesen a maga ura. Az illetmények viszont a föld­birtokost terhelik. Ez a módszer természetesen csak ott lehetséges, ahol a paraszt felvilágosultabb, ha­ladóbb és bizonyos fokú üzleti hoz­záértéssel is bír. A harmadik módszer már jófor­mán csak az­ ország legdélibb, legsze­gényebb részeiben létezik, ott maga a földbirtokos műveli meg a földjét. Itt aztán az a visszás helyzet áll elő, hogy a tőke és a munka egy és ugyan­abba a kézbe adja le a gyümölcseit. Leggyakrabban elmaradott parasz­tokról van itt szó, akik kellő mező­­gazdasági segédeszközök nélkül, pénz nélkül munkálják meg a maguk Sze­gényke kis földjét, kevés hozzáértés­sel és oly kevéske haszonnal, hogy leggyakrabban még az adójukat is csak úgy tudják megfizetni, hogy apródonként eladogatják, amijük van, mígnem mindenestül el kell adniuk az egész földjüket egy vala­mivel bátrabb telepesnek, akit aztán röviddel azután ugyanaz a sors ér utól. A „külföldi földesurak" Végül aztán ott van még a híres, (vagy mondjuk inkább hírhedt) lati­fundium. Óriási, rendszerint több­ezer hektáros földsáruk, amelyeknek a tulajdonosai, — a hercegi sarjai, — a távoli Rómában, vagy még tá­volabbi külországokban élik életüket. Leginkább mocsaras, lápos, maláriás vidékről van szó, amelyeket juh- vagy tehéntenyésztés céljára használnak és amelyeket napszámosok munkálnak meg. Ezen a néptelen vidéken a la­kosság sokszor éhbérért vállalja a napszámosmunkákat, mert ha az nem volna, éhen halna. Ezért az elégedet­lenség már az első világháború után kezdett utalni e hatalmas földsávok fölosztásának szükségességére. Ké­sőbb aztán számos olyan terv való­sult meg, vagy indult a megvalósulás felé, mely szerint telepesek közt osztják fel ezt a még most is mo­csaras vidéket, hogy előrehaladottabb eszközökkel egészségesebb, terméke­nyebb, gyümölcsözőbb földdé tegyék ezt az elhanyagolt vidéket. (H. J.)

Next