Kis Ujság, 1947. december (1. évfolyam, 133-156. szám)
1947-12-14 / 144. szám
Tildy Zoltánné betegsége Tildy Zoltánná, a köztársasági elnök hitvese, megbetegedett. Régebbi vesebántalmai kiújultak és orvosai tanácsára szanatóriumi kezelés vált szükségessé. Révai József a demokrácia és egyház megegyezésének lehetőségééől Révai József, a Szabad Nép főszerkesztője a Magyar Kommunista Párt vitaelőadásainak sorozatában pénteken előadást tartott, amelyben igen részletesen foglalkozott a demokrácia és az emi hát viszonyával is. Révai megfogalmazta, miképpen képzeli el a demokrácia és az egyház viszonyát a jövőben. A vallásszabadság mellett, de az egyházi uralom ellen foglalt állást és kifejtette, hogy megegyezés és együttműködés egyház és demokrácia között csak azon az alapon lehetséges, ha az egyház — és elsősorban a katolikus egyház — a maga konkrét funkcióinak teljes fenntartásával, a vallás szabad gyakorlása és az ige szabad hirdetése mellett nemcsak belenyugszik abba, hogy a régi rendszert felváltotta a demokrácia rendje, hanem segít a demokráciának a maga nevelő és építő munkájában. Az egyháznak fenntartás nélkül el kell ismernie a magyar köztársaságot — ez a demokrácia és egyház megegyezésének egyetlen lehetősége. Révai kifejtette, hogy az egyháznak nem lehetnek közjogi funkciói — ez Amerikában éppoly magától értetődés, mint Angliában, Franciaországban, vagy akár a Szovjetunióban. A magyar demokrácia nem engedi magát visszarángatni a középkorba, nem enged a népi és nemzeti szuverenitás elvéből, nem engedheti, hogy az egyház habsburgista propagandát fejtsen ki, egységes, demokratikus szellemet követel az iskolákban, mert a demokratikus állam nem mondhat le arról, hogy egységes szellemben, mégpedig egységes nemzeti és egységes demokratikus szellemben nevelje a magyar ifjúságot. Élesen bírálta Révai Mindszenty József bíborosnak a centenáriummal kapcsolatban tett nyilatkozatát, amelyben nem vett tudomást Kossuthról és Petőfiről, és a felelőtlenség képviselőinek nevezte a szabadságharc hősei közül a baloldaliakat. Középkorú, egyedülálló úriasszonyt keresek magános háztartásom vezetésére. Strompf Pál autóbuszüzem, Jászberény Szamcionok, fű, hamnizarek olcsó áron Mogyoróssy Rákóczi út 71 Telefon 136 232 és zsirosgppifit minden mennyiségben vásárol Fischmann, Nagydiófa utca 19. Telefon: 422 766. Címre ügyelni! Ingoraszort. TM frubancot já) Vasárnap, 1947 december 14 9. Nem kell a német szó! Abban az időben Pesten és főként Budán, általánosabb és népszerűbb volt a német szó használata, mint a magyar beszéd. Általánosabb és főként divatosabb volt. Már csak azért is, mert a főrangúak mindenben majmolni akarták a császárváros lakosait, öltözködésben épp úgy, mint beszédben. Előkelőbbnek tartották a német szót, mint a — szerintük — paraszti magyar beszédet. A polgárság jórésze pedig mindenben utánozta a főrangúakat. Így akarták elérni, hogy az előkelőségek maguk közé befogadják őket, vagy legalább ne nézzenek rájuk olyan sanda szemmel, mint a hozzájuk nem illő betolakodottra. Ha tehát azt akarták, hogy világpolgároknak, vagy legalábbis bécsieknek minősítsék őket, el kellett sajátítaniuk a nyelvtörő germán mondatfűzést, ami egy részüknél annál is könnyebben ment, minthogy a habsburgi politika jóvoltából Ausztria földjéről települtek ide és így anyanyelvük is német volt. Sajnos, az ország földrajzi fekvése következtében az osztrák uralom fojtogató nyomása alól teljesen kivonni magát csak a magyarok kis, gerinces részének sikerült. A Lajtán túlról érkező szelek felkavarták az egész magyar életet és még azokat is Bécs iránt rajongásra kényszerítették, akinek az lett volna a kötelessége, hogy a magyar főváros igazán magyarok fővárosa legyen. Rengeteg céltábla német felirattal hivalkodott, holott emiatt szégyenkeznie kellett volna. A szalonokban, de még az utcán is, ha véletlenül idegen tévedt ide, nem tudta volna eldönteni, hogy a magyarok fővárosába vagy pedig Ausztria egyik kisebb városába sorodta-e a véletlen. Az igazi magyarok azonban nem nyugodtak bele és ezen a szégyenteljes állapoton sürgősen változtatni akartak. Az írók és színművészek szinte emberfeletti harca elsősorban a német nyelv állandó használata ellen irányult. Büszkék voltak kipallérozott nyelvükre, amelynek ezerhúrú hangszerén olyan tökéletes irodalmi alkotások szólaltak meg, hogy az egész Világ becsületét és elismerését érdemelték volna ki, ha politikai okok miatt az osztrák határon szinte légmentesen le nem zárják a nyugat felé vezető utak sorompóit. Minthogy pedig a határon túl jutni magyar szóval és magyar nyelven irt irodalmi alkotással képtelenség volt, az írók és színművészek kettőzött buzgatottival láttak hozzá, hogy legalább itthon, magyar földön és Magyarország fővárosában a magyar nyelv becsületet szerezzen. Azt akarták elérni, hogy a magyar nyelv visszaszorítsa, aztán végleg szüntesse meg a veszedelmesen elharapódzott német nyelv általános használatát. Nehezen ment a dolog, mert fő uraink és főrangú hölgyeink, már csak azért is, hogy a bécsi udvarnak hízelegjenek és ily módon biztosítsák maguk számára a császári előkelőségek jövedelmező barátságát, megvetették, sőt majdnem teljesen elfelejtették a magyar beszédet. Magyar szót — a nyilvánosság előtt — a világ minden kincséért nem ejtettek volna ki kékvérű ajkaik közül. Még az kellene, hogy a kancellária tisztviselői és Bécs spionjai jelentést tegyenek ilyen viselkedésükről, aminek az lehet a következménye, hogy őket is rebelliseknek minősítik és nevüket bevezetik a gyanúsak, a megfigyelendők listájára . A kereskedők, hivatalnokok és egyéb polgárok nagy többsége pedig német származású volt, akik szívesebben használták anyanyelvüket, mint a számukra nehézséggel járó magyar beszédet.+ így történt aztán, hogy amikor Frankenburg Adolf a Vigadó nagytermében egy újabb hangversenyt akart rendezni az árvízkárosultak felsegélyezésére, Majláth János gróf, akit felkért a bevezető beszéd megírására, szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogyazt német nyelven írja meg és német nyelven fogja elmondani Ruggendorf Katalin grófkisasszony.................... A gróf elhatározásában döntő szerepet játszott a szépséges grófkisasszony, akinek felléptetéséhez annál is inkább ragaszkodott, mert hevesen udvarolt neki és főrangú barátai előtt hivalkodni vágyott szerelme kivételes képességével. Katalin grófkisasszony azonban magyarul legfeljebb csak dadogni tudott volna. Ettől eltekintve, Majláth János is nehezen írta volna meg magyar nyelven a magára vállalt „irodalmi műalkotás“-t, mivelhogy hadilábon állott ezzel a „paraszti“ beszédmóddal, amelyen — szerinte —, legfeljebb csak jóízűen káromkodni lehet. Frankenburg kénytelen-kelletlen már abba is beleegyezett volna, hogy a hangverseny bevezető szavai németül hangzanak el. Csakhogy az történt, hogy az ünnepi beszéd elmondására felkérte Kossuth Lajost, a „Pesti Hírlap” országos hírű szerkesztőjét. Kossuth szívesen vállalkozott erre. De amikor megtudta, hogy Majláth János gróf milyen merényletet készül elkövetni, határtalan ingerültség fogta el és ellentmondást nem törően jelentette ki: — Tiltakozom azonban, hogy a hangverseny idegennyelvű szavalmánnyal nyittassák meg! Ha ragaszkodol ahhoz, hogy az ünnepi beszédet én tartsam meg, ezt a kívánságomat teljesítened kelli — De hát mit csináljak! — kérdezte Frankenburg, aki maga is egy (Egy árva nép szabadságának és elbukásának regénye) Írta: KAMARÁS ZOLTÁN Luca-napi boszorkányságok Mién szereti a kakas a tyúkot — Móri néni szarvas — Mit látott Pali a Luca-székről ? A falut vastag decemberi köd takarja. Az esti szürkületben alig lehet pár lépésre látni. Csend van, mély, titokzatos csend. A levegő telítve van a Messiás-várat reménységével. Kézilámpák fénye csak nehezen tud áttörni a vastag ködrétegen, ide-oda imbolyog s ahová fénye eljut, a tárgyak körvonalait ijesztően megnagyítja és torzítja. A nagy csendbe időnkint belevakkant egy-egy kutya. Amott tehén bődül. A templom tornyáról kuvik kiált bele a sötétségbe. A Luca-napi időjárás — Itt vagyunk! — szólal meg a kísérőm és megáll az egyik ház kapuja elött. Balog István! keressük, a falu legöregebb emberét. Húsvétkor múlott kilencvenöt éves. Sokat látott, sokat tapasztalt. Hozzá utasítottak. Őt akarom megkérni, hogy meséljen valamit a saját szája íze szerint a Luca-napi népszokásokról. Belépünk a szobába. A kemence előtt ősz, öreg ember (II a momólószéken. El sem akarom hinni, hogy ő volna az a kilencvenötesztendős Balog István. .Délceg, tiszta, erős ember. Egész életében dolgozott, ígyhát most sem tud munka nélkül megtenni. Kukoricát morzsolgat. Mikor megtudja, hogy mi járatban jöttem hozzá, vén szeme megcsillan. Széket tolnak a kemence mellé. Leülünk. István bácsi nem kéreti magát. Leteszi kezéből a félig lemorzsolt kukorica csövet. Megtömi a pipáját. Rágyújt. Mikor a füst már kedvire bodivizik a pipaszárból, pillanatig még hallgat, aztán megszólal: A mézes tyúkok — Hét a Luca-nap igen híres napja az esztendőnek, — kezdi magyarázni s már oktat is. — Amilyen az idő Luca napján, olyan lesz egész januárban. A Luca nap utáni tizenkét nap időjárása pedig a következő tizenkét hónap időjárását mutatja meg. — Honnan tudja ezt, bátyám? — vetem közbe a kérdést. — Már az öregapámnak az öregapja is így tudta és egyik sem csalódott benne,— feleli meggyőződéssel az öreg. Megszivja a pipáját s úgy láttam, mintha bizonyos huncutság csillant volna a szemében, mikor tovább beszélt: — Olvastam az újságban, hogy Pesten nincs tojás mostanában. — Rám néz. — Hát ez is Luca napjával függ össze, akár hiszi, akár nem. — Hogy hogy? — csodálkozom a szavain. — Hát úgy, hogy múlt évben Luca napján sok helyen varrtak az asszonyok. A néphit szerint, aki Luca napján varr, az bevarrja a tyúkok tojóját.*■ Szóval Luca napján még a közgazdasági életre is lehet hatni. — Valahogyan úgy van. — feleli az öreg. — Mert Luca napján elő is lehet segíteni a tojástermelést.— Hogyan? *— nézek rá és kíváncsian várom a szavait. — Úgy, mint egyes helyeken cselekesznek asszonyok. Luca-napján a tyúkokat megkenik mézzel. Ettől aztán a kakas úgy belelbolondul és megszereti őket, hogy egész esztendőn át csak úgy dűl a tojás. Felteszem a kérdést: — Csak az asszonyok csinálhatják ezt a mézelést? Az öreg gondolkozás nélkül, de szörnyű nagy meggyőződéssel feleli: — Mióta ember él a földön, minden az asszony körül forog. Különösen ilyen... — megríszálta a torkát, hogy a szava értelmesebb legyen —, ilyen tojásféle ügyek. A kígyóval is ez kezdett az almafa alatt. Mivel így minden huncutság tőle származik, azért tartja a Luca-napi néphit azt is hogy ha azon a napon asszony lép be elsőnek az udvarba, elviszi a szerencsét. — És csendesebb hangon hozzátette: — Igaz, hogy láttam már olyan férfit is, akinek nem Luca-napján vitte el a szerencséjét. — És ha férfi lép be elsőnek az udvarba? —■ Az meghozza a szerencsét. Azért a Luca-napi köszöntő legények is így köszöntenek be a leányos házhoz: — Eresszenek be! Szerencsét hoztam. A bűvös szék Aztán rátér a legismertebb Lucanapi népszokásra, a Luca-székre: — Aki a Luca-széket Luca-napján, azaz december tizenharmadikán elkezdi csinálni vízhordta fából és tizenhárom darabból, de úgy, hogy minden darabja más faluból és másfajta fából legyen s a készítés idejét úgy osztja be, hogy a szék pontosan karácsony estéjére készüljön el, akkor ennek az ötszögletű széknek bűvös ereje lesz. Ha ugyanis az éjféli misére magával viszi és mise közben a harangláb alatt — háttal az oltárnak — feláll rá, meglátja a falu összes boszorkányát. Meglátja azt is, hogyan jönnek be a templomim. Mert némelyik vénasszonynak akkora szarva van, hogy csak úgy tud bemenni az ajtón, ha oldalt fordítsék. A másiknak meg lólába van, mint az ördögnek. Csak úgy kopognak vele a márványkövön. Olyan meggyőződéssel modta ezt, hogy megkockáztattam a kérdést: — Aztán igaz ez, bátyám? — Tanú van rá! — mondta az öreg minden bizonyítgatás helyett. A kíváncsi „dilinkós" Erre már magam is kiváncsi lettem: — Látta valaki a boszorkányokat? — Láttat — felelte István bácsi és felém fordult. —• Látta a faluban azt a sántikáló legényt? úgy hívják, hogy Dilinkós Pali. Az gyerekkorában felállt a Luca-székre. Látta is a boszorkányt. — És elmesélte, hogyan ment végbe a nagy esemény. — Mikor Pali meghallotta, hogy milyen természete van a Luca-széknek, csinált egyet az előírás szerint. Arra volt kiváncsi, hogy a szomszéd Mári néni hogyan megy be a templom ajtón. Az, aki a Luca-székről mesélt neki, azt mondta, hogy Már néni a boszorkányok királynéja s annak van a legnagyobb szarva. A szarva között meg koronát visel. Erre a koronára volt kiváncsi Pali. A Lucaszékről persze nem szólt senkinek se. Még utóbb az apja nem engedné el az éjféli misére. Már pedig egész életére boldogtalan lenne, ha Mári néni szarvait, meg a koronáját nem láthatná meg. — A Luca-széket eldugta az istállóba Mikor aztán az édesapja a lovat, meg a tehenet szürkületkor kihajtotta a kúthoz, elővette a széket. Ki akarta próbálni, hogy megbírja-e, ha leáll. Az ajtónak nádal fordult és ráállt. Amint úgy próbálgatta a széket, a nagy munkába teljesen bele merült. Ezalatt a tehén iszonyját oltva — visszaballagott az istállóhoz. De mert Pali az ajtóban állt s így nem tudott tőle a helyére menni, megállt az ajtó előtt s más dolga nem lévén, unalmában tehénszokás szerint szaglászni kezdte a gyereket. Pali hol lehajolt, hol felemelkedett a Luca széken ... Egyszerre csak furcsa meleget érzett a nyaka körül. Aztán valami érdekes. Mintha valaki a nyakán reszelőt húzott volna végig ... Hátranézett. Még a vér is meghalt benne. Két kerek szem meredt rá és két hatalmas szarv ágaskodott feléje a háta mögül. A tehéné. — De ő hirtelen azt hitte, hogy a Mári nénit látja a Luca-székről. Még a koronát is vélte a feje tetején. Ijedtében nagyot kiáltott: — Segítség!... A Luca-szék kicsúszott alóla, jókorát eselt. Éppen a Luca-székre. Az menten darabokra törött. A lába meg kificamodott, de úgy, hogy még máig is sunlit, mert a javasasszony rosszul igazította helyre. Csendes kacagás kísérte a öreg jó humorral előadott meséjét. A menyecske bort tett az asztalra. Az öreg töltött. Kocintottunk, Ittunk, A boszorkányok, manók eltűntek. Lassankint a vastag köd is rózsaszínbe láttuk Luca napját. Nyíri Andor Névnapra ünnepre a )*as*lvp*«*b ben fogadott ajándék édes TOKAJI BOR Kapható a termilánél literenként kimérve és ízlésesen palackozva R.-né Szász Ilona tokaji szólA friakos budapesti lerakatában: Vitt.. Szentkirályi.utca 4 Az olasz és az Itáliai Itáliát sokszor „Európa kertjének“ nevezik. Ennek a kertnek azonban csak a felét lehet megművelni. A másik fele sziklás, kavicsos talaj, amelyen semmi nem terem Emiatt aztán a 46 milliós lakosságnak is csak a fele tud megélni abból, amit a földje megad. De hála a sokévszázados fáradságos munkának, sikerült az olasz parasztnak ,(földfolyosókat) építeni a lejtőibe, amelyek megvédik a vékony termőréteget attól, hogy a szél újból és újból elfújja. Ennek a sokévszázados munkának és annak a nagy szeretetnek, mellyel az olasz paraszt az olajligeteit és szőlőhegyeit ápolja, köszönhető az, hogy az Appenini-félsziget lakosságának a fele meg tud élni abból, amit termelni képes. Képzeljük el tehát, milyen keserves lehet Olaszország mai helyzete, amikor teljességgel a maga soványka földjére, talajára van utalva. Az olasz nép át is van hatva helyzetének keserves voltáról és ez az oka, hogy politikusai pártállásra való tekintet nélkül egytől-egyik elsősorban a földreformot vették bele politikai programmjukba. Ez azonban nem úgy értendő, hogy a hálásabbb, termékenyebb, de elhanyagolt vidékeket összpontosult megmunkálásnak vetették alá, hanem egyetemlegesen a kezükbe vették a földbirtokok és azok termékeinek arányos elosztását. Hogy ezt a kérdést jobban megérthessük, szükséges, hogy az olasz földbirtokokat és azok megmunkálását kissé közelebbről megvizsgáljuk. „Mezzadria" Közép-Olaszországban, de némely északi és szicíliai vidéken is meghonosodott a „mezzadria“ módszere. Ez úgy értendő, hogy ezeken a vidékeken főleg kis- és középbirtokosok (csak elvétve egy-egy nagybirtok) pénzüket istállók, állatállományok, új föld megszerzésére fordítják, esetleg a régi birtok feljavításába, mezőgazdasági gépekbe fektetik. A bérlő hosszúlejáratú szerződéssel biztosítja magának a bérletét s bizony nagyon gyakori eset, hogy egy-egy birtokon évszázadokon át egy és ugyanaz a család (illetve annak ivadékai) gazdálkodnak. A napszámosokat, adókat és illetményeket a maga teljes egészében a tulajdonos köteles fizetni. A mezőgazdasági üzem vezetése pedig szintén a földbirtokost illeti meg. Észak-Olaszországban, ahol a ,,mezzadria“ kevésbbé honosodott meg, a földbirtokos és a bérlő inkább az paraszt földreform Angliában bevett szokások szerint szerződik. Itt a paraszt évi bérben állapodik meg a tulajdonossal, melyet esetleg csak részben fizet készpénzben, felerészben természetben. Maga gondoskodik az állatállományról is, mezőgazdasági gépekről és teljesen a maga ura. Az illetmények viszont a földbirtokost terhelik. Ez a módszer természetesen csak ott lehetséges, ahol a paraszt felvilágosultabb, haladóbb és bizonyos fokú üzleti hozzáértéssel is bír. A harmadik módszer már jóformán csak az ország legdélibb, legszegényebb részeiben létezik, ott maga a földbirtokos műveli meg a földjét. Itt aztán az a visszás helyzet áll elő, hogy a tőke és a munka egy és ugyanabba a kézbe adja le a gyümölcseit. Leggyakrabban elmaradott parasztokról van itt szó, akik kellő mezőgazdasági segédeszközök nélkül, pénz nélkül munkálják meg a maguk Szegényke kis földjét, kevés hozzáértéssel és oly kevéske haszonnal, hogy leggyakrabban még az adójukat is csak úgy tudják megfizetni, hogy apródonként eladogatják, amijük van, mígnem mindenestül el kell adniuk az egész földjüket egy valamivel bátrabb telepesnek, akit aztán röviddel azután ugyanaz a sors ér utól. A „külföldi földesurak" Végül aztán ott van még a híres, (vagy mondjuk inkább hírhedt) latifundium. Óriási, rendszerint többezer hektáros földsáruk, amelyeknek a tulajdonosai, — a hercegi sarjai, — a távoli Rómában, vagy még távolabbi külországokban élik életüket. Leginkább mocsaras, lápos, maláriás vidékről van szó, amelyeket juh- vagy tehéntenyésztés céljára használnak és amelyeket napszámosok munkálnak meg. Ezen a néptelen vidéken a lakosság sokszor éhbérért vállalja a napszámosmunkákat, mert ha az nem volna, éhen halna. Ezért az elégedetlenség már az első világháború után kezdett utalni e hatalmas földsávok fölosztásának szükségességére. Később aztán számos olyan terv valósult meg, vagy indult a megvalósulás felé, mely szerint telepesek közt osztják fel ezt a még most is mocsaras vidéket, hogy előrehaladottabb eszközökkel egészségesebb, termékenyebb, gyümölcsözőbb földdé tegyék ezt az elhanyagolt vidéket. (H. J.)