Kis Ujság, 1950. július (4. évfolyam, 150-175. szám)

1950-07-30 / 175. szám

Vasárnap, július 80 kis Újság AZ UllÁSZiJLEIEIT ÁLLAIHiRI lesz a dolgozó magya­r nép elsőszámú TEtNtUEIClIII­ISHOK­iA Nyári látogatás az Állatkert új lakóinál A Fővárosi Állatkert nemcsak a fő­városé, hanem egy egész országé. Kü­lönösen ma, amikor végre a dolgozó nép lett az ország gazdája. Azok, akik a legkietlenebb romhalmazból és csőd­tömegből hozták rendbe hazánkat, nemcsak helyreállították, de minden eddiginél komolyabb feladatok elé is állították az Állatkertet. — A hitleri fasizmus és annak magyarországi zsold­oshada —– emlé­kezik a Fővárosi Állatkert igazgatója –, ugyanúgy mm kímélte az állato­kat, mint az emberi életet. A Szálasi­­­émuratora budapesti végnapjaiban a nácinémet és a nyilas „védelmezők“ azzal szórakoztak az Ál­latkertben, hogy az itt l­évő állatainkon fejlesszék hitvány céllövészeti „tudományukat“. A szadista vérengzésben kitanult SS- legényektől és árpádkarszalagos nyi­lasoktól ugyan mi mást is lehetett várni! Az ostrom végére egyetlen madarunk sem maradt, öt víziló, egy elefánt, egy teve, egy láma és egy zebra — ez a kilenc állat maradt meg a felszabadulás pilla­natában a régi állományból. Ezeket is csak azért hagyták életben a fasisz­ták, mert a felszabadító szovjet Vö­rös Hadsereg hősei már nem enged­tek időt a további barbár öldöklésre. A kilenctagú állatsereglet a felszabadulást követő első hetekben hamarosan tizennégytagúvá nőtt. Ki­derült ugyanis, hogy néhány állatkerti lakó ösztönös önvédelemből elrejtő­zött a szadista céllövők elöl, így maj­­mok a terézvárosi és angyalföldi ház­tömbök között találtak menedéket. Az ostrom után egyenként hozták vissza az elmenekült majmokat a kör­nyéki házak óvóhelyeiről, ahol kedves állatbarátok osztották meg velük sovány készleteiket. De a tolvaj kezek is működtek az Állatkertben. — A töm­eggyorcosok cinkostársai voltak a tolvajok — magyarázza to­­vább. — Néhány állatot, többek kö­zött egy zebrát, vidékről kellett vissza­hozni, rendőri segédlettel. A szétszéledt állatok felkutatásában nemcsak az Állatkert öntudatos dolgo­zói tevékenykedtek fáradságot és időt nem bánva. A magyar állatbarátok széles tömegei segítettek felkutatni ne­kik a még megtalálható állatkerti la­kókat. Volt olyan egzotikus madár, amelyet többszáz kilométeres távolságból hoztak haza, lelkiismeretes levélírók jelentései alapján. Hanem azért a ké­vés megmaradt elhelyezése sem oko­zott kicsiny gondot. Az épü­ltek, is­tállók, ketrecek ugyanis meglehe­ősen romosak voltak. Először a bombakrá­tereket kellett feltölteni, hogy egyál­talában járni lehessen az Állatkert te­rvjéért, a volt csatatéren. Aztán ön­zetlen, ingyenes rohammunkával, üres rántott tevesen élve, eltávolítottá­k a ro­mokat és maguk az állatkerti dolgo­­zók tatarozák ki az első, a legszüksé­gesebb épületeket. Az első bevásárlás a felszabadulás után 1946 április 6-án történt. A Garay-téri piac volt a nagy esemény színhelye. Itt és ekkor vásárolt meg a Fővárosi Állatkert gyöngytyúkot, 2 pulykát s még több más hazai szárnyast. Az első vásárolt lakókat ezen a nagy na­pon ünnepélyesen fogadták az állat­kerti dolgozók. Az újjáépített madár­kifutókban helyezték el őket. Ugyan­ezen év nyarának derekán s ezt kö­vetően még több más belföldi vásár­lás történt. Egyelőre azonban csak háziállatokat vehettek. Különös te­kintettel az inflációs húshiányra. A forint bevezetése nyomán már hús is volt elég bőven. Gondoskodni lehe­tett már nemcsak a „vegetáriánusok­ról* ”. A mérsé­klten húsigénylő pu­lik, kuvaszok és komondorok után rókákat s más antivegetáriánus emlő­söket költöztettek be. Később saso­kat, baglyokat, keselyűket s egyéb húsevő madarakat. Az első egzotikus állatvásárlás­ le­hetőségét is meghozta a hároméves terv, amelyben a madárház helyre­állítása nyomán a többi épületet is lakhatóvá tették. 1949-ben érkezett a felszabadulás utáni b első egzotikus szállítmány külföldről: 3 strucc, 2 kisoroszlán, 2 örvösmedve,­­6 majom, 1 kenguru és számos szárnyas, főleg papagáj és vízimadarak. Ez utóbbiak közt ér­­keztek az ausztráliai feketehattyúk, amelyek az idei szállítmánnyal, a Hollandiából érkezett flamingókkal összebarátkozva, illő vízim­adár fleg­mával úszkálnak a hazai szárcsák együttesében az állatkerti tó vizében. Nagy mulatságot okoznak a felnőtt­­ets gyermeklátogatóknak, főleg mikor egy-egy vizimadár rákoppint vala­melyik kiágaskodó teknősbéka pán­célos hátára s a teknős fejét behúzva idétlenül elmerül. A papagáj-házba is betekintünk. Két egzotikus világ­rész jövevényei találtak itt mara­dandó otthonra. Az egyik kalickában például egy afrikai törpepapagáj, a tekintélyes méretű délamerikai Ama­zon papagájjal él társbérletben. Az egyik fél a ta­valyi szállítmánnyal ér­kezett, a másik az idén, június dere­kán. Egy hét sem telt el az újabb lakó érkezése után s máris megbarát­koztak. Sőt. „Formális anyakönyves házasságot kötöttek!“ — Kittenberger Kálmán világhírű állatszakértőnk kedélyes szaktanácsadói magyará­zata szerint. Az idei egzotikus álatszárítmány már elég tekintélyes volt mint a meny­­nyiségben, mind minőségben. Két tig­ris, két párduc, egy jaguár, két bari­­básmedve, két barnamedve, tizenkét majom, két láma, két zebra, két ti­beti jak s számos madár — pelikán, koronásdaru, indiai őstyuk­­— színe­síti és gazdagítja január dereka óta állatkerti állományunkat. Ezzel a szállítmánnyal végre újra megtelt a majomház s nem üresek többé a tig­risek és párducok ketrecei sem. A vérengző fenevadak barátságosabbak az imperialista vérengzőknél. Nem olyan veszett háborúspártiak, nem agresszívek, mint az utóbbiak. Béké­sen heverésznek a kánikulás afrikai hőségben, de azért mégis jó, ha tisz­teled territoriális jogaikat s betartod velük szemben a háromlépés távol­ságot. Mert, ha ők maguk nem is támadnak, a támadó határsértők vak­merőségét könnyen megtorolhatják. A farkasok és rókák várkastélya alatt csobogó vízben vígan fürdenek a vidrák. Fürgén úszkálnak s kerge­­tőznek. Sok a bámulójuk s a legtöbb néző fókáknak nézi őket. Valóban fókarokonok, de nem sarkiak, hanem hazánkfiai. Ha úgy tetszik, hit ezek a „magyar fókák**. —■ Kevesen tudják —■ magyarázza Kittenberger Kálmán hogy Ma­gyarországon az állóvizek és a kisebb folyóvizek mentén sok-sok vidra él, ha nem is látjuk őket. A kerekfejűs, joviális bajuszú, élénk okosszemű vidrák nagyon kerülik az emberrel való találkozást. Van olyan halász, vagy vadász, aki 20—30 év alatt leg­feljebb csak egy vidrával találkozik s azt sem sikerül elfognia. A magyar fókák az éberséget illetően igen sokaknak adhatnak példaadó lec­kéket. Pörstedő barna medvék hősödnek egy másik csobogó medencéjében. Hollandiából hozták earket, de ilyen tenyerestalpasok már Máramarosban és Erdélyben is elég nagy számmal ta­lálhatók. A régi, „Ugocsa non coro­­nat“-os tiszaháti kurtanemesek ma­kacsságával védelmezik egymással szemben saját személyi autonómiáju­kat. Pörlekedési eszközük a hatalmas mancsuk, amellyel inkább kedélyesen, mint haragosan „legyezgetik” egy­mást. Játékból verekszenek, anélkül, hogy egymásnak ártanának , ebben lényegesen különböznek a kizsákmá­nyoló társadalom hanyatló civilizáció­jának romlott embereitől. A házityúk ősei is újra megtöltötték törzslakóhelyüket. Az indiai őstyúk a dzsungelben él, súlya alig több félkilónyinál. Évente alig tojik többet pár picinyke tojás­nál. Az ember természetátalakító ereje abban is megnyilatkozik, hogy e kedves szárnyasnak súlyát az eredeti négy-ötszörösére is fel tudja fokozni, hogy sűrűbben tojjanak és a tojásuk is terjedelmesebb legyen. Az ember természetátalakító erejének hatására 200-ra szaporodhat fel egy-egy tojó tyúk évi tojáshozama. A júniusi egzotikus szállítmánnyal azonban nem ért véget az idei gya­rapodás. Újabb szállítmányokat vár­nak részint Olaszországból, részint Belgiumból Még az idén megérkeznek az újabb elefántok, a jegesmedvék, hiéna, feketepárduc és társaik. — A mai évben még csak százezer forintért vásárolhattunk, az idén már háromszázezer forintot költünk egzoti­­kus állatok beszerzésére — tájékoztat az igazgató. — Ez a gyarapodás a látogatók forgalmának növekedésére is élénk fényt vet, mert a bevásárlás­nak csaknem felét már az állatkerti eleső belépődíjakból fedezhetjük. —­ Az ötéves terv állatkerti pro-­­ gramjáról is szeretnénk hallani néhány szót? Az ötéves tervben már nemcsak helyreállítjuk a Fővá­rosi Állatkertet — kapjuk a felvilágo­sítást —, de tovább is fejlesztjük. A szocialista természetismeret magas­rendű tudományos igényeinek meg­felelően, jelentős átrendezésre van szükség. A hazai múzeumokat s ben­nük a természettudományi osztályokat már korszerűen átrendezték. Úgy mu­tatják be múzeumainkban a holt álla­tokat, ah­ogyan a mai élet, az épülő szocializmus társadalmi fejlődése kívánja. A nézők összefüggő és átfogó képet kaphatnak a fejlődéstani tör­­vénszerűségről. Tarthatatlan, hogy amikor a múzeumi holt állatokat az élet és a haladás szempontjai szerint mutatják be immáron Magyarorszá­gon, csupán az állatkerti élő állatokat mutogassuk még mindig a régi holt szempontok szerint, a régi elavult ren­dezésű összevisszaságban.­­ A régi főváros Állatkertje üzle­­tes haszonszerző üzem volt a kapita­lista érdeknek megfelelően. A szocia­lista magyar főváros Állatkertje nem­csak szórakoztató és gyönyörködtető hely, hanem nevelő és oktató célt is szolgál. Ma még nem beszélhetünk hosszúlejáratú tervről, de amiről be­szélünk, annak végrehajtása nem kés­het sokáig. Állatkertünket úgy kell átrendezni, hogy a nézők —­ gyerme­kek és meglettkorúak egyaránt — a legösszefüggőbb is legátfogóbb ter­mészetrajzi leckét kapják itt egy­ másfélórai látogatási idő leforgása alatt. E tekintetben már folyik a ter­mészetrajztanárok átképzése. Arra törekszünk, hogy nemsokára minden természetrajztanár a szocialista neve­lés magasrendű igényeinek megfelelő „tárlatvezető" lehessen a Fővárosi Állatkertben. Ez a program következésképpen együtt­jár azzal is, hogy impresszionista látogatások helyett a szocialista élet szórakozási feltételeihez méltó követ­kezetes tanulságokkal legyenek gaz­dagabbak egy-egy látogatás nyomán az állatkerti látogatók. A tanulóifjúság részére egy mozitermet kell építeni, ahol napközben késő estig folynak az előadások nap-nap után szünet nélkül, minthogy a mai Állatkertnek már nemcsak ünnepnapokon vannak tömeges látogatói. Az idén már a fő­városi iskolák és sok vidéki iskola természetrajztanárai sorban kihozták tanítványaikat s itt tartottak meg egy- egy természetrajzórát. Ezt a kezdemé­nyezést folytatni kell és ki kell épí­teni. Ahhoz pedig, hogy kiépíthessük, újabb építkezések szükségesek. Az ötéves terv végén már előreláthatólag szűk lesz az állatkert. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a még romállapotban lévő Pálmaházat is újjáépítsük. Átrendezésre és számos új épületre van szükség. Természete­sen arra gondolnunk sem szabad, hogy az Állatkertet más helyre költöz­tessük. A korszerű átalakítást mai helyén is könnyen végrehajthatjuk. Azért érdemes ittmaradni, mert a Széchenyi-fürdő természetes meleg gyógyvizét sehol másutt nem pótolhatjuk. A világnak egyetlen állatkertje sem ren­delkezik olyan gyógytermálvízzel, mint a Széchenyi-fürdő tőszomszéd­ságában a mi Állatkertünk. Ez a víz fokozza például vízilovaink életerejét, szívósságát s világviszonylatban pél­dátlan szaporodásukat. A Széchenyi­­fürdő vizét egyébként is hatékonyab­ban kell hasznosítani az Állatkert és a fölépítendő Pálmaház javára, mert a forrásvíznek ma még csak alig egy­­harmada van kihasználva, a többi — népgazdaságunk kárára — még min­dig elfolyik. — Mindent összefoglalva — mond­ja emelt hangsúllyal az igazgató —, az új Fővárosi Állatkertet a dolgozó magyar nép elsőszámú természetrajzi iskolájává kell avatni. E tekintetben aligha követhetünk különb példát, mint a moszkvai állatkert példáját, a világ legjobban rendezett állatkert­jének példáját, amely világviszonylat­ban, tehát számunkra is iskolapélda arra nézve, hogyan kell az állatkert­­ben a szórakoztatás legnemesebb módján keresztül a tanítás és nevelés legmagasabbrendű kívánalmait is ki­elégíteni. Nagy Tibor Három erdélyi falu kultúrotthona harcol a békéért A magyarországi kultúrotthon-moz­­galom feladatairól legutóbb írtunk. Ebben az évben mintegy hetven új kultúrotthon létesül az országban, mindannyinak egy közös feladata van, a falu népének kultúr­szükségle­teit kielégíteni, a faluok dolgozói szellemi színvonalát felemelni. A kultúrotthonmozgalom most van erő­södőben Romániában is. A Kolozsvárott megjelenő „Igaz­ság* című lap „Három falu kultúr­­otthonainak harca a békéért* címmel beszámol már három erdélyi falu kultúrotthonának életéről. A beszá­­mólóhoz hozzáfűzi a lap, hogy a fa­lusi kultúra növekedik, erősödik, a falusi kultúrmunkások a nyári idő­szakban a békéért, a sikeres beszol­gáltatásért folyó harc terében edződ­nek és a jól végzett kultúrmunka erkölcsi és anyagi erővé válik a falu­ban, kihat minden dolgozó paraszt napi munkájára, a falusi kultúra munkájának lenni tehát megtisztelő feladat. A kolozamegyei Magy­arv­ista községben jól működik a kultúrák­, hon, aktívak a vezetőségi tagok, írja az „Igazság“. A falu problémáiról elsősorban a „Vörös Csillag“ című fali újság ad hírt. A szerkesztő­bizott­ság minden jelentős politikai ese­ménnyel lépést tart, Ismerteti a világ békeharcának eredményeit, leleplezi a helyi kulákok szabot­ázskísérleteit. A fali újság legfrissebb számában Nyilas Ilona, a Nagy Nemzetgyűlés tagja ír a békéről, mellette egy há­borús özvegy, Szallósné Székely Ka­­tica békecikke a nők szerepéről a békéért folytatott harcban. Egy má­sik cikk a tarlóhántás fontosságáról ír. A kultúrotthon előadásai mindig frissek. A koreai eseményeket már július 4-én feldolgozták a Párt irá­nyí­ásával az agitátorok között, akik egyéni munkával, újságcikkek segít­ségével ismertették az imperialisták­­nak ezt az újabb gaztettét a dolgozó parasztok elő­­. A közös olvasást szép sikerrel szervezte meg a tanerők cso­portja. A kilenc tanító a­z iskola igaz­gatójával, valamint Mitte Ferenc és Székely Nagy István könyvtáros se­gítségével vállalta a 30—90 tagból álló nyolc olvasócsoport könyvekkel való ellátását. A 276 kötetes könyv­tárból most is több mint 160 könyv van kint a dolgozó földművesek ke­zében. Különösen nagy az érdeklődés a mezőgazdasági és a ko­lekív gazda­sággal foglalkozó könyvek iránt. Méra községben a nyári kultúrmunka ha­sonló lendülettel folyik. Az olvasást itt is a tanítók szervezték meg. Álta­lános szokássá vált, hogy a gyerme­kek jönnek el az olvasnivalóért szü­­leik számára a kultúrotthon könyv­­tárába. Az összekötő kapocs az új kultúra és a szülők között az új ge­neráció, a gyermek. A kultúrotthon vezetősége politikai tanfolyamot in­dított az ősszel bevonuló ifjak szá­mára. 32 ifjú tanul itt, hogy a Nép­hadseregbe már bizonyos politikai felkészültséggel léphessen. E tanuló­csoport tagjai máris úgy tevékeny­kednek falujukban, mint a béke ka­tonái. Minden kultúm­egnyilvánulás­­ban részivesznek, szerepelnek, agi­­tálnak a termésbegyűjtés érdekében. Rendszeresen tartanak előadásokat a szép tágas kultúrteremben A béke­bizottság kéthetenként gyűlést tart, Nádas község nincs messze Mérától. Kultúr­­tevékenysége azonban messze elma­rad Méra és Vista kultúrélete mö­gött — írja az „Igazság“. Míg Mérá­ban az ifjak minden erejükkel segítik a kultúraidőt, addig Nádason az if­jak közömbösségükkel elősegí­k egyes öntudatlan elemek zajos mula­tozásait. Nádason iz —­ a másik két községhez hasonlóan ■— szükség van a kultúrtevékenység fokozására, mert a kultúrmunka szilárd láncszeme a békéért folyó harcnak. A BÉKE HÍVEI VILÁGKONGRESZ­­szus Állandó bizottsága évente három díjat oszt ki az olyan irodal­mi és filmművészeti alkotásokért, amelyek a népek közötti béke megerő­­sítését segítik alá. A díj „A Nemzet­­közi Béke Díja“ nevet viseli. A bik­ló­­bizottság egyik tagja Jakuborzka, a neves lengyel filmrendező. ­ A sétaterei, körútjai, fasorai ra­­gyogó zöld színébe öltözött Moszkva különösen szép e nyári napokban. A tiszta hégben kirajzolódnak vonalai: a Moszkva-folyó széles partja, gránit­­falaival, a hidak kecses íve, a Gor­­kij-utca széles útteste, a Leningrádi­­út árnyas fái. S akár az utcáról nézi az ember, akár repülőgépen száll el felette, mindenütt azt látja, hogy épí­tenek, építenek, építenek. Magasba nyúlnak a felhőkarcolók csipkézett vázai és a Metro építői új szakaszokon fektetik le a síneket, bo­rítják be márvánnyal a földalatti ál­lomásainak új palotáit. Sorra épü­lek az új lakóházak. A mellékutcákban, ahol tegnap még macskaköves volt az úttest, ma már hatalmas úthen­gerlő gépek simítják a friss aszfaltot. Az üzletek kirakatai bőséget árasz­tanak. A színházaik és hangversenyek plakátjainak színes sokasága elbo­rítja a hirdetőoszlopokat. Zsúfoltak a könyvesboltok. A múzeumok, ki­állítások bejárata előtt hétköznapo­kon is hatalmas tömeg sorakozik. Bár forró nyár van, minden nap megtel­nek a kerületi kultúrpaloták előadó­termei. A moszkvai üzemek sztahanovistái csodálatos eredményeket érnek el a munka termelékenységének emelésé­ben. Új felfedezéseket tesznek a tudó­sok — mindenütt lüktet az élet, amely még soh­a nem volt ilyen nyugodt, hatalmas és gazdag, mint most. De az életörömmel teli, lelkes ter­veket szövő és terveit gyorsan meg­valósító szovjet emberek soha sem voltak rövidlátóak.­­ örömmel teli életük és alkotó munkájuk mellett soha sem feledkeztek meg arról, hogy a szocialista világ határain túl egy másik világ van, amelyet magával ragadott a háborús hisztéria. Ennek a másik világnak a miniszterei úgy hajtonganak az atombomba előtt, mintha az Istenség lenne és tudósaik a japán militarista­ szörnyetegek re­ceptje szerint gyártják a bacillusokat az emberiség kipusztítására. Hitler nyomdokain já a hótpróbás méreg­­keverők szövik terveiket a békés vá­rosokban élő asszonyok, öregek és gyermekek kiirtására. A washingtoni Fehér Ház kőszívű gyómjának „repülőerődjei“ a bom­bák százait hajítják a koreai váro­sokra; zuhanóbombázóik gépfegyver­­tüzet zúdítanak a koreai paraszsok házaira. Koreai anyák sírnak gyerme­kük holtteste felett, vér folyik az ut­cákon. S bár mindez Moszkvától tá­vol történik, a szovjet emberek, akik az emberiesség magasztos szociális ny­elveit vallják, nem nézhetik tétlenül. A moszkvaiak esténként körülülik a rádiót és figyelmesen hallgatják a távoli koreai félszigeten folyó hadi­események híreit, ökölbe Monjl­a kezük, amikor hallják, hogy az ame­rikai tábornoki egyenruhába öltözött hóhérok a békés városok és falvak ellen kü­dik a gyilkos gépeket E napokban, amikor amerikai bom­bák hullanak a koreai városokra és falvakra, a moszkvai gyárakban, üze­mekben, hivatalokban és mindenütt viharos gyűléseket tartanak a dolgo­zók. Tiltakoznak az amerikaiak ko­reai fegyveres beavatkozása ellen. A szovjet emberek közös gondolatát fe­jezte ki Subin, a „Borjec“-gyár esz­tergályosa a munkások gyűlésén. „A koreai események azt mutatják, hogy az amerikai imperialisták Hitlert majmoló világuralmi ábrándjukban a nyílt agresszió útjára léptek. A béke ellenségei új világháborút akarnak ki­­robbantani. Mi, egyszerű szovjet­­emberek, azt mondjuk nekik: — nem fog ez menni, uraim! — Helytállunk a békéért és határozottan követeljük: azonnal von­ják ki az amerikai csapa­tokat Koreából! El a kezekkel Ko­­reátóll* „El a kezekkel Koreátó­l“ Ez a kft. vetélés hangzik el a gyűléseken. Ezt mondta a legöregebb orosz színésznő, Olga Kn­pper Czehova, amikor alá­írta a stockholmi békefelhívást; ezt jelntette ki Oparin akadémikus a Tu­dományos Akadémia békegyűlésén és Konstantin Fegyin a moszkvai írók ülésén. A szovjet emberek természetéhez épp oly szervesen hozzátartozik a béke és a békés alkotó munka vágya, mint határtalan hazaszeretetük. Nem kishitűségből szeretik a békét. A stockholmi békefelhívás aláírásával azok a hősök követelik a háborús gyújtogatók megfékezését, akik cso­dálatos hőstetteikkel ámulatba ejtet­ték az emberiséget Sz­tálingrád és Z­eningrid falai alatt, Szebasztopal és Odessza védelmében. Azok az embe­rek követelik a békét, akik a győze­lem vörös zászlaját kitűzték a szét­­zúzott fasizmus fellegvárának tor­nyára. „Ki az amerikai imperialistákkal a koreai félszigetről!* — ez a kiáltás a moszvai gyárakból már szétáradt az egész hatalmas Szovjetúnióban, vissz­hangra lelt minden szovjet ember szívében. S most, amikor Moszkvában illatoz­nak a hársfák, a moszkvaiak pedig lelkes munkával növelik hazájuk dicsőségét, egy pillanatra sem feled­keznek meg arról, hogy a távoli fél­szigeten az amerikai imperialisták a koreai munkások és parasztok vérét ontják. A moszkvaiak forró szolida­ritással veszik körül a harcoló koreai népet és szavuk még inkább meg­szilárdítja a béke erőit. A BÉKE NAGY ÜGYÉÉRT írta: BORISZ POLEVOJ

Next