Heti Kis Ujság, 1992. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-10 / 28. szám
6 kisUjság 1992. július 10. Der Spiegel Galíciában újra a dicsőség fénye övezi a monarchia korát. A nemzetiségi feszültségek viszont fokozódnak. A Szabadság sugárúton, melynek nem is oly rég Lenin sugárút volt a neve, sáros, mocskos vadul szlalomozó autók kerülgetik a mély gödröket. Egy üzlet előtt, melyben a cégtábla szerint tejtermékeket árulnak, már három órája kendőkbe bugyolált asszonyok várakoznak. A szállítmány, mint oly sokszor, most sem érkezett meg időre. Talán már nem is jön egyáltalán. Szocializmus utáni szomorú hangulat Lvivben, ahogyan Nyugat-Ukrajna fővárosát ma hivatalosan is újra nevezik. A város határában még az orosz név áll a táblán: Lvov. Az „o” betűt, az orosz uralom gyűlölt jelét, ukrán hazafiak fehér festékkel átmázolták. Lviv ma az ukrán függetlenségi mozgalom, a Ruh szülővárosának érzi magát. Ám amióta a Szovjetunió széthullott és Ukrajnának ölébe hullott az önálló államiság, a város nem egy lakója az új kijevi urakat kezeli mélységes gyanakvással. Lviv ugyanis nem csak egyszerűen Ukrajna egy része, 1918-ig a város — lengyelül Lwów, németül Lemberg — Galícia és Lodoméria királyság fővárosa volt, így nevezték azokat a dunai monarchia északkeleti peremén elterülő területeket, amelyek 1772-ben Lengyelország első felosztásakor Mária Terézia császárnőnek jutottak. A név azonban, bármennyire szépen hangzott is, csak, mert a sivár valóságban Galícia nem volt más, mint a Habsburg Birodalom szegényháza. 1939 őszén a Hitler—Sztálinpaktum következményeként Lvov és az összes nyugat-ukrajnai terület újraegyesült a Szovjetunióval, olvashatjuk a tankönyvekben, amelyekből az ukrán gyerekek még ma is tanulják a történelmet. Az új tankönyvek még csak most készülnek. Ezekben már arról lehet majd olvasni, hogy a kommunisták rémuralmat vezettek be, s a nemzeti gondolkodású ukránokat — s rajtuk kívül még sok lengyelt és zsidót is — táborokba hurcolták és meggyilkolták. Azt a tényt, hogy sok ezer ukrán jelentkezett katonának a „Galícia” nevezetű, hírhedt SS- hadosztályba, Bilinskij sem tagadja. Szerinte „félrevezették” őket. Egyébként — mondja Leonyid Kravcsuk ukrán elnök — már „bocsánatot kért a zsidóktól azért, mert ukránok is részt vettek a holocaustban”.A városok túlélik a népeket, amelyeknek létüket köszönhetik, és a nyelveket, amelyeken az építőmesterek beszéltek egymással” — írja 1924-ben a galíciai nagyvárosról írott tudósításában Josep Roth, a Monarchia hanyatló korszakának költője, aki Lembergtől keletre, Brody városkában született. Tény és való: bár uralmuk ötévtizede alatt a kommunisták teljesen tönkretették a várost, amely saját felfogása szerint valamikor Közép-Európához tartozott, és lakói büszkén „kis Bécsnek” nevezték, a létező szocialista nyomorúságon még ma is átszüremlik a múlt. A helyi parlament épp mostanában lemondott elnöke, Vjacseszlav Gsonovil is, mint mondja „a múltból és a regionális identitásból” kíván erőt meríteni. Ha ezen az alacsony, inas, hamvasszőke emberen múlna, helyreállítanák a hajdani közigazgatási körzeteket, Galíciát, Bukovinát, Volhiniát, a Kárpátontúlt, és ami még volt — úgy, hogy a lehető legnagyobb önállóságot élvezzék Kijevel szemben. „Galícia és központja Lviv, mindig az ukrán demokratizálódási folyamat motorja volt” — mondja Csornovil, aki midenféle központi gyámkodást elutasít, „eredjen bár az ma már Kijevből és nem Moszkvából.” Ellenlábasát, Leonyid Kravcsukot, a mostani elnököt és volt kommunistát, akivel szemben figyelemre méltó eredményt ért el a választásokon (a szavazatok több mint 23 százalékát kapta meg), Galícia erős embere nem tartja különösen sokra. A közte és Kravcsuk közötti különbség gyorsan tisztázható, mondja Csornovil: „Én harminc évig harcoltam a demokráciáért és Ukrajna függetlenségéért, és ezért tizenöt évet ültem a szovjet börtönökben, Kravcsuk viszont csak a közelmúltban vedlett át demokratává”. Annak, hogy a demokrácia Lvivben erősebb gyökerekkel rendelkezik, mint az ország keleti felében és a fővárosban, Kijevben, történelmi okai vannak. "A Habsburgok alatt”, mondja büszkén Csornovil, voltak ukrán könyvek és lapok, voltak ukrán iskolák, sőt az egyetemen még ukrán irodalmi tanszék is, a cári Oroszországban viszont még azt is megtiltották, hogy az ukrán nyelvet hivatalos nyelvként használják. A két világháború között, a lengyel uralom éveiben az ukrán kultúra szabadon fejlődhetett Galíciában, míg Sztálin alatt Kelet-Ukrajnában brutálisan elnyomták. Miután Galíciában is létrehozták a szovjethatalmat, „az ukrán kultúrára az éj sötétje borult”. Az egyház ellen Galíciában elkeseredettebb harc folyt, mint Kelet-Ukrajnában. A harc elsődlegesen az unitas vagy más néven görög katolikus egyház ellen irányult, amely elismeri a római pápát, és amolyan ukrán nemzeti egyháznak tekinthető. A görög katolikus egyház már a cári időkben is a legszörnyűbb üldözéseknek volt kitéve. Galíciában, amíg Habsburg, majd lengyel uralom alatt állott, a görög katolikus egyház szabadon fejlődhetett — egészen addig, amíg a kommunisták be nem tiltották. Sztálin a görög katolikus papok ezreit csukatta börtönbe és táborokba. Az egyházi épületeket, közöttük a csodálatos lvivi Szent György-katedrálist, a Moszkvához hű ortodox egyháznak adták át. A két nemzet kapcsolatában természetesen mindig akadtak konfliktusok, ismeri el a diplomata, ezeket azonban „többnyire egy harmadik fél provokálta, nevezetes az oroszok”. Azt, hogy most éppen a feszültségeket korábban állandóan szító Moszkva segítette elő a súlyos szomszédsági probléma megoldását, a történész konzul a történelem ironikus fintorának nevezi. ,A lengyelek el nem tudták volna képzelni, hogy Lwóvot feladják, s az ukránok számára is halálos döfés lett volna Lviv elvesztése. És akkor jöttek az oroszok és megtalálták a megoldást”. Vagyis jött Sztálin és mesterséges határt vont a két nemzet közé. Persze akárcsak korábban, itt is, ott is akadnak „kétes alakok”, akik újra be akarják nyújtani a régi számlákat”. Vjacseszlav Csornovil a lengyeleket éppúgy ki szeretné elégíteni, mint az oroszokat, a cseheket, a magyarokat és a zsidókat. „Olyan politikát szeretnék folytatni, hogy a Tel Aviv-i zsidók fogják magukat, és hazatérjenek Ivivbe meg Csernovcibe” — mondja. Galíciához hasonlóan a Habsburg Birodalom összeomlása után Romániához, majd 1945 után a Szovjetunióhoz került Bukovinát is számos nemzetiség lakta: románok, ukránok, zsidók, németek, lengyelek, szlovákok és oroszok. Legtöbbjüknek Czernowitzban saját központja volt: Zsidó Ház, Német Ház, Lengyel Ház, Román Ház, Ukrán Ház. A Román Házból a Szovjet Hadsereg tisztiháza lett, amelyet most az ukrán hadsereg saját tulajdonába kíván venni, éttermestül és testépítő központostul. ,A ház a miénk” — hivatkozik a román kulturális társaság elnökasszonya, Alexandrina Cernova az ősi jogra. A románok, akik a két világháború között maguk voltak itt az urak, mindig elnyomásnak érezték az ukrán uralmat. 1953-ban itt betiltották a román nyelvet, csak a moldovánt engedélyezték, „amely ugyanaz, mint a román nyelv, csak ciril betűkkel írják” — világosít fel Cernova asszony. A román nyelvet csak 1989 óta szabad újra használni. A hivatalos statisztika szerint kétszázezer román él Bukovinában. Cernova viszont úgy véli, hogy legalább a kétszerese. A román kisebbségre bátorítólag hat az anyaország közelsége, amely már be is jelentette az igényét Bukovina területeire. Ez viszont robbanásveszélyessé teheti a ma még csak hamu alatt izzó nyugat-ukrajnai konfliktust. „Mi csak azt követeljük, ami a miénk” — jelenti ki Cernova. Először nem világos, hogy mire gondol: a csernovcibeli Román Házra vagy egész Bukovinára. De aztán hozzáteszi: „Galíciára nem tartunk igényt, de Bukovina román terület, és az is marad.” Régi dicsőségünk Time Az Egyesült Államok, Európa és az ENSZ elrendelte a szankciókat, de nem sok esélyük van Szerbia háborújának leállítására. Az 1914 előtti Európához hasonlóan George Bush új világrendje is Szarajevóban halt meg — írja Pierre Hassner francia politikai elemző. A hasonlat egy kissé túlzó: aligha számít bárki arra, hogy harmadik világháború robban ki a Bosznia- Hercegovina fővárosában jelenleg folyó harcból. Bush „új világrendjének”, amelyet röviddel az Öböl-háború előtt hirdetett meg, a lényege az volt, hogy a nemzetközi testületek gyors, határozott lépései világszerte bizonytalan kimenetelűvé teszik az agressziót. De amikor jött a következő próba, Jugoszlávia fölbomlása, az Egyesült Államok és európai szövetségesei megzavarodtak. Ádáz nemzetiségi vérontás éve következett. Most már a világ nagy része úgy látja, hogy a harcok fő oka Szerbia nacionalista hevülete. Igen, a háború ősrégi vallási, etnikai és területi gyűlölködések bonyolultabb kitörése, de azért folyik még mindig, mert Szerbia mindenáron meg akar szerezni darabokat a többi köztársaságból. És az Egyesült Államok, a 12 tagú Európai Közösség, az 52 tagú Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet és az ENSZ csak hagyta, tehetetlenül vacillálva, mi a teendő, ha van egyáltalán. Nincsenek kézenfekvő megoldások, ha a felek a helyszínen nem hajlandók megegyezni. Még most is elképzelhető, hogy az Egyesült Államok, az Európai Közösség és az ENSZ Biztonsági Tanácsa által végre életbe léptetett szankciók nem vetnek véget a vérontásnak, amíg Szlobodan Milosevics szerb vezető a fegyverek erejével el nem éri nyilvánvaló célját, Nagy-Szerbia létrehozását. Szaddám Huszeinhez hasonlóan, valószínűleg Milosevicset is csak erővel lehetett volna megállítani. De Jugoszlávián kívül senki sem hajlandó — talán ma sem — háborúba indulni ellene. A legtöbben úgy vélik, a katonai intervenció vietnami ingoványba csalná a kívülálló erőket, és nagy emberáldozatokat követelne tőlük. Általános a felháborodás a vérontás miatt, de az olajban gazdag Kuvait iraki megkaparintásától eltérően Szerbia horvátországi és boszniai pusztításai nem fenyegetik az Egyesült Államok vagy az európai szomszédok hadászati érdekeit eléggé ahhoz, hogy katonák odaküldésének kockázatait indokolnák. Az ENSZ-szankciók elmennek addig, amíg a külső nyomás elmehet a háború kivételével. Leállítanak minden szerb exportot és importot — az élelmiszer és gyógyszer kivételével, befagyasztják a külföldi szerb követeléseket, és megszakítanak minden légi kapcsolatot a külvilággal. A fő intézkedés az olajembargó, amely megfosztja éltető elemétől a korszerű ipari és a gépesített hadseregeket — de távolról sem bizonyos, hogy a csap teljesen elzáródik. Szerbia üzemanyagának csaknem fele Oroszországból és Kínából érkezik, amelyek csak vonakodva álltak a szankciós határozat mellé. Egyes brit diplomaták aggódnak, hogy olaj juthat Szerbiába Romániából vagy a Közel-Keletről Görögországon keresztül, amelynek fontos kereskedelmi útjai vezetnek át Szerbián. Ami még rosszabb, a szankciók talán akkor sem hatnak, ha érvényesülnek. Szerbia majdnem önellátó élelmiszerből és már fölhalmozott javakat és üzemanyagot: külkereskedelme már úgyis csaknem leállt a háború következtében, anélkül, hogy ez észrevehetően csökkentené a szerbek harci kedvét. „Minél primitívebb a gazdaság, annál érzéketlenebb az ország a bojkottokra” — mondja Michael Deular, a londoni Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének igazgatóhelyettese. Bár a brit tisztviselők remélik, hogy a gazdasági nehézségek gyöngíthetik Milosevics hatását követőire, egy vezető francia diplomata attól tart, hogy mindez az „ellenünk az egész világ” szolidaritását kelti fel. És ha a szankciók csődöt mondanak? Óvatosan szó van már katonai beavatkozásról is, olyan mértékig, hogy fegyveres kíséretet adnának a Bosznia ostromlott muzulmán szlávjainak küldött élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokhoz. De a Biztonsági Tanács eddig nem engedélyezte ENSZ-csapatok küldését a köztársaságba: a tagállamok aggódnak, hogy a katonák tűz alá kerülhetnek, és áldozatok lehetnek. Hasonló aggodalmak késleltették a 14 ezer főnyi békefenntartó erő Horvátországba küldését is, amíg a szerbek be nem fejezték a kívánt területek meghódítását, és folytatódik e területek „etnikai megtisztítása”, a horvátok elűzése. A több hónapi pepecselés kevés reményt nyújt arra, hogy a nemzetközi közösség egyetérthet bármilyen erőteljes lépésben vagy végrehajthatja azt. Az európaiak és az Egyesült Államok hosszú időn át nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy Jugoszlávia szétesik. Németországnak kellett erőszakosan rávennie a Közösséget Szlovénia és Horvátország függetlenségének elsimerésére. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Görögország úgy érvelt — mint kiderült, profetikusan —, hogy a lépés elkerülhetetlenül a független Bosznia- Hercegovina elismeréséhez vezet, és ürügyet ad Milosevicsnak a harcok kiterjesztésére arra a területre is. Oroszország jó ideig megakadályozta akár az enyhébb szankciókat is. Szerbia ellen az EBEÉ-ben és az ENSZ-ben — úgy tűnik — Kína mellett Oroszország is fél attól, hogy precedenst teremtsen a beavatkozásra saját etnikai konfliktusaiba. Az Egyesült Államok egészen a közelmúltig hagyta, hogy az európaiak játsszák a politikai vezető szerepet. Csak most kezdte James Baker külügyminiszter kioktatni őket, amiért semmi hatékony lépést nem tesznek, és keményen sürgetik a szankciókat. Ha Jugoszlávia annak próbája, hogy a nemzetközi testületek képesek-e elhárítani a világbékére nézve igen nagy fenyegetést jelentő nemzetiségi erőszakot, akkor a világközösség nagyot bukott. Krónikus tehetetlenség