Kis Újság, 2000. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-21 / 29. szám
Kis Újság KULTÚRA 9 Meghonosította Budapesten a magyar nyelvet Pósa Lajos-emlékkiállítás a sárospataki Református Kollégium nagykönyvtárában Pósa Lajos költő és hírlapíró 1850. április 9-én született Radnóton, Gömör vármegyében. Középiskoláit Rimaszombaton, majd Sárospatakon, a nagynevű református kollégiumban fejezte be. Egyetemi bölcsészdiplomát Budapesten szerzett. Egyéves reáliskolai segédtanárkodás után először Budapesten volt hírlapíró, majd a Szegedi Napló munkatársa lett. 1883-ban kinevezték a szegedi színház titkárának. 1889 végére már országos reputációval rendelkező gyermekköltőként hívta őt a fővárosba a Singer és Wolfner Kiadó. Ekkor alapították meg Az én újságom című gyermekirodalmi folyóiratot, amelynek Pósa 1914. július 14-én bekövetkezett haláláig főszerkesztője volt. E sorok írójának, Pósa Lajos dédunokaöccsének az a megtiszteltetés jutott osztályrészéül, hogy július 13-án Pósa Lajos születésének százötvenedik, halálának nyolcvanhatodik évfordulóján a sárospataki Református Kollégium nagykönyvtárának dísztermében Pósa Lajos-emlékkiállítást nyithatott meg, amelyet 2000. október 1-jéig tekinthetnek meg az érdeklődők. A ragyogó tárlat megkomponálása Pocsai Ferencné Eperjesi Eszter református lelkész-könyvtárosnak, a sárospataki Református Kollégium múzeumigazgatójának alkotómunkáját dicséri. Mint a költő dédunokaöccse, Pósa Lajos lelkes olvasója, írótársa s mint magyar ember is köszönettel és hálával tartozom a sárospataki Református Kollégium tudományos gyűjteményeinek, igazgatójának, s minden munkatársának, amiért megrendezték ezt a teljességre törekvő kiállítást. Hiszem, hogy odaát, a mennyek országában Pósa Lajos is ugyanezt érzi. És hozzám hasonlóan egy kis elégtételt is, hiszen Pósa Lajossal talán minden sorstársánál, kiváló papköltőknél, a református Szabolcska Mihálynál, Bolla Margitnál, Baja Mihálynál, a katolikus Mécs Lászlónál is méltánytalanabbul bánt az 1945-ben kezdődött és 1990-ben megbukott diktatúra, mind véresebb, mind lágyabb korszakaiban. Mit is köszönhetünk Pósa Lajosnak a felvidéki Gömör vármegye, Radnót szülöttének, a rimaszombati, majd sárospataki diáknak, a pesti, a szegedi hírlapírónak, a költőnek? Már verseivel divatba hozta a fin de siécle évadján, a bús borongós századvége apokaliptikus hangulatában az életörömöt. A felvidéki, hegyvidéki, az alföldi magyar tájak szeretetét. Azt, hogy a hazaszeretet, a szülők iránti határtalan tisztelet, az élet értékeinek megbecsülése és mindenekelőtt a feltétel nélküli Isten-hit vezérelheti vissza a magyarságot és az emberiséget az egyetemes pusztulás apokaliptikus ösvényeiről. Vannak költők, írók, filozófusok, mint Nietzsche, Rimbaud, Hölderlin, Ady Endre és Szabó Dezső, akik kétségbeesett fároszként toronylanak kortársaik elé, hogy belénk égessék az emberiségre, illetve a magyarságra együtt leselkedő rettenetet. S teszik ezt úgy, hogy fölfedező nyelvi és szerkezeti formákat teremtenek. A másik tehetséges alkotótípus, közéjük tartozik Pósa Lajos is, az adott kor szellemiségébe öltözve, az elődök szellemi hagyatékát mintegy átörökítve a múlt és a jelen legmarkánsabb értékeit mutatja föl. Pósa Lajos verseinek egyszerűségével, tiszta ritmusképleteivel, kalács- és cipóillatú egészséges vidékiségével a millenniumi, a XIX. század végi és a XX. század eleji Magyarország egyik lehetséges és valóságos képét tárja elénk. E képbe beletartozik a cigányozó búsmagyarkodástól a nemzet iránti határtalan hűségig, az anya-, apa- és Isten-szeretettől kezdve a szegénység siratásáig szinte minden. Hazudnak azok, kik botorul állítják: Pósa Lajos idealizálta a korszakot. Szegény ember dolgát boldog Isten bírja - e sora talán mindenkinél pontosabban festi meg a korszak baljósabb arculatát is. Azt, hogy vannak emberek az Osztrák-Magyar Monarchia virágzásának évadján, akik lemaradnak az akkori századfordulós millenniumi díszhintóról, s kimaradnak a prosperitás áldásaiból. Pósa Lajos felnőtt- és gyermekköltészetétől elvitathatatlan a korszakos jelentőség ténye. Kortársai közül nem kevesen akarták Nobel-díjra fölterjeszteni. Amit Bródy Sándor az 1914-es gyűjteményes kiadás előszavában így fejez ki: „ha Bums írta volna ezeket a verseket, ma az egész világ tapsolna Pósa Lajosnak. Él még közöttünk egy poéta, aki a magyarság dolgában és érdekében többet tett egymaga, mint talán az összes Emkék. Ő csinálta meg azt a rendkívüli jó tréfát, hogy ma, Budapesten, de más helyeken is, az apák és nagyapák nem tudnak beszélni a gyermekeikkel és unokáikkal, mert ezek úgy beleszerettek abba a nyelvbe, amelyet Pósa írt nekik, hogy nem akarnak németül tanulni és tudni.” Bizony, Pósa Lajos kiszorította az elmúlt századvég Magyarországából az idegenszerű fordításirodalmat, az idegen szellemet. A gyermekirodalmon, gyermekfolyóiratán át tette magyarrá a soknemzetiségű Budapestet. Ezért kellett bűnhődnie az internacionalista orosz-szovjet bolsevizmus negyvenöt esztendején át. Ám sajnos a magyar irodalomra, a magyar gyerekekre az ezredfordulón még a száz évvel ezelőtti irodalmi kozmopolitizmusnál és gyökértelenségnél is súlyosabb veszélyek leselkednek. A televíziós csatornákból, a videofilmekből, a multiplexekből olyan formában árad az agresszivitás, a gyökértelenség, az idegenszívűség kultusza - a jelenlegi ellenzéki pártoktól is megtámogatottan -, hogy a gyerekek már-már védtelenek a globalizmus ezerfrontos támadásaival szemben. Éppen ezért érzem szimbolikus jelentőségűnek e sárospataki kiállítást. Őszintén reméljük, hogy e tárlat lavinaszerűen indítja el a Pósa-gyermekköltészet reneszánszával együtt az Isten-hit, a hazaszeretet, a magyar irodalom megbecsülésének újjáteremtését is. A nagyszerű filológiai, irodalom- és könyvtártudományi teljesítmény mellett e nem titkolt remény tesz boldoggá a Pósa Lajos-emlékkiállítás sárospataki megnyitóján. Reménykedjünk Balassa Sándor imádságos szavaival: „Mindenható Isten, fohászkodunk hozzád. Támadjon föl újra Magyarország!” Pósa Zoltán Pósa Lajos Ravatalról nyugdíjba? Az FKGP csökkentené a nyugdíjkorhatárt Jókai bölcs táblabíráinak kedvenc szerzője Tacitus volt, akiről ma már nagyon kevesen tudják, hogy politikai írásai tették nevezetessé és közkedveltté. Mégpedig azért, mert műveinek világa nagyon hasonlított a reformkor és a szabadságharc korának magyar világához. Nemrégiben többen is észrevették, hogy korunk hazai jellegzetességei hasonlítanak a Bach-korszakra. Hadd jegyezzem meg: a reformkor éveire is. Ha pedig valaki mostanában olvasná Tacitust, igen érdekes gondolatokat találhatna nála. Példának okáért azt, hogy nem szabad megengednie egy államrendnek, hogy „ifjú csellengők” munkátlankodjanak és tekeregjenek a közterületeken, mivel magaviseletük zavart kelt, felfordulást okoz és ártalmas. Tacitus úgy találta, a munkakerülő ifjak unalmukban megbotránkoztatják a dolgos polgárokat, és mivel munkakerülésből nem tudnak megélni, tönkreteszik a közbiztonságot is, vagy - ha más nem jut eszükbe - rombolnak, hogy életerejüket fitogtassák. Ezért, vélte a klasszikus, munkával kell lekötni erejüket s idejüket, nehogy politikailag ellenséges elemek azokat kihasználhassák. A bolsevik iparosításmániával sajnos sikerült a parasztfiatalokat a fővárosba és a nagyobb városokba csábítani, miáltal megteremtődött a szovjet alóli felszabadulásnak egyik legsúlyosabb következménye, a kommunizmus bukása utáni munkanélküliség tömegbázisa. Ezzel jó előre kitermelődött a „csellengők” tömege. A városlakók és az elprédált ipari létesítmények kárvallottai, így az ipari kapcsolatokra utalt agrárium dolgozói között is sok a munkanélküli. Nagyon sok. Több helyen túllépi a társadalmi stabilitásra veszélyes 20 százalékost határt. Akik pedig segélyjogosultságuk lejártával kikerültek a nyilvántartott munkanélküliek közül, általában csellengenek. Lelkileg leépülnek, mert a személyiségre romboló hatású a félévesnél hosszabb munkátlanság. Könnyű azt mondani, hogy nem mennek munka után, de hova is mennének. Az álláshirdetésekben 35 évesnél idősebb embert nem keresnek. Még nem tudják, hogy tapasztalat nélkül a munka sem megy. A most felvetődött nyugdíjkorhatár-csökkentési javaslattal szemben a történelmi tudáson alapuló kisgazda álláspont a legkézenfekvőbb és legbölcsebb. A következők miatt: Amit Tacitus írt, igaz ma is. A fiatalokat le kell kötni munkával, mert a huliganizmus és a narkó egyfelől veszélyes, másfelől nemzetirtó életforma. A határok nyitottak; akinek itt nem felel meg, mehet. Nem hiszem, hogy kötelesek volnánk az ilyen életet élőket a magunk terhére és kárára támogatni. - A bölcs római író korában még nem volt tele a munkaerőpiac, most pedig tele van. Ezen lehet enyhíteni a jövőben, de ez nem számolható fel csupán újabb munkahelyek létesítésével. Hogy ne legyenek megfáradt, beteg, öreg magyarok az utcára lökve, ahhoz megfelelő időben és legalább a létminimumot biztosító összegű nyugdíjat kell nekik adni. Ebből az is következik, hogy nem támogathatók nyakló nélkül azok, akik a támogatási jogcímeket munka nélküli megélhetésre használják fel. Minden tőkés társadalomra érvényes, amire annak idején Ferdinand Lassale hívta fel a figyelmet, és amit helyesen két szóba kell írni: a „vas bértörvény”. Ennek lényege az, hogy a bér, azaz a megélhetés lehetőségének foka határozza meg a bérből élők szaporodási készségét. - Ebből következik, hogy minél több a munkahely, annál több munkaerő születik. Ez magyarán azt jelenti, hogy minél több a munkahely és minél biztosabb a megélhetés, annál kevésbé van esély arra, hogy kihaljon egy ősi nemzet. - Döbbenetes naivság azt állítani, hogy a nemzetfogyás miatt még följebb kell emelni a nyugdíjkorhatárt. Nem csak azért, mert ennek adó- és társadalombiztosítási bevételi vonzata az a kilógó lóláb, amibe belebukhat az egész jobboldal. Már csak azért is, mert az öregek munkában tartása nem pótolja a gyerekszülést. - Az a neoliberális idea, amely a tisztességben megöregedetteket statisztikailag várható haláluk esztendejében kívánja nyugdíjazni, önmagát leleplező karikatúrája. - Hogy a szocialisták ezt szívből támogatják, az ő „szociális érzékenységüket” jellemzi. Volt néhány komoly és tisztességes politikus gondolkozó is a leköszönő században. Ők arra mutattak rá, hogy vannak időszakok, amikor politikai okokból indokolt a nyugdíjkorhatár leszállítása, hogy legalább az öregekkel ne legyen gond, és legalább nekik ne legyen még több gondjuk. Amikor a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gazdasági bajokat nem a nyugdíjkorhatár emelésével, hanem csökkentésével lehet és kell enyhíteni, a legbölcsebb, legtisztességesebb és az egyetlen tudományosan is megalapozott döntést választotta, mivel így károkozás nélkül lehetséges a már meglévő munkahelyekből is az ifjaknak többet juttatni. Szitányi György Jöjj le a völgybe a nyomorultak közé Prokop Péter tárlata a Független Kisgazdapárt Belgrád rakparti székházában A mester csodálatos műveivel valóságos szentéllyé varázsolta az FKGP-székházat - köszöntötte megnyitójában Korényi Attiláné, az Független Női Szövetség országos alelnöke azt a lelkes és nagyszámú közönséget, amely megjelent Prokop Péter festőművész, író és katolikus lelkész kiállításán. Ahogy Márkus László művészeti író elmondta, a mester három évtized alatt kilencezer képet és tizenöt könyvet teremtett. Sinka Krisztina operaénekesnő Schubert Ave Mariájának különleges előadásával örvendeztette meg a hallgatóságot, meghallgattuk Prokop Péter költői tárlatvezetését is, amelyet a művész minden hétfőn és csütörtökön hajlandó megismételni. Elgondolkodva figyeltük a mester különleges pasztellszíneit, amelyek látomássá szublimálják képeit. Szent Margit ajánlkozása, Magyar Szent Család, Magyarok Nagyasszonya, Portugáliai Szent Erzsébet, A koronát hozó Asztrik. A bibliai ihletettség és a magyar történelem legdicsőbb pillanatainak ethosza földöntúli és mégis evilági aurát teremt. Az alkotó esengve kéri Istent és a mindenhatót képeivel, imádságos szavaival: Jöjj le a völgybe a nyomorultak közé. Nem uraságok, fényes kastélyok pompája rangosít előkelővé, hanem a jóság, a méltóságok méltósága. És emlékezetünkbe idézzük a Mester tárlatvezető szavait. „Figyeljünk most három jelzőre! Igaz, jó, szép. Ki kételkedhet az egyszeregyben, biztonsága megdönthetetlen. Főnevesítsük a három szót: igazság jóság, szépség. Mit jelenthetnek az ember életében? Olyan adottságokat, melyek messze föléje emelnek az állatoknak. A természet koronájává avatnak. Az értelem az örök nyugtalan, kutatja mindennek okát és célját. Titkok megoldására vágyik. Rádöbben az Istenre... Jóság nélkül a társadalmi együttélés válna lehetetlenné. A háborúk borzalmai az elrettentő példák. A vallások sajátították ki a békére való buzdítást. A szeretet fokát Jézus dicsőítette a legmagasabbra, az irgalomig és az ellenségnek is megbocsátásig. A széppel való törődés, szinte hihetetlen, de életünk nagyobb részét foglalja magának. Gyermekarc. A jegyes elragadó volta. Ruházkodás. Mesterek és gyárak minőségi versenyzése. Bútorok. A csín varázslata...” A pap a szószéken, a költő rímeiben, a regényíró a köteteiben az anyanyelv segítségével közli gondolatait. A száj nyelvén. Eljuthat az irodalmi műveltség legfelső fokáig. Petőfi, Arany, Ady, Pilinszky bravúrjáig. Nekem a nyelven túl egy másik nyelvem is adatott. Egy más birodalomé. A láttatásé. Nemcsak számmal beszélek Jézus keresztútjáról, hanem ábrázolom is. Átteszem képi formába. Megtöltöm szuggesztív kifejező erővel. A szemek közvetítésével tuszkolom saját lelki beállítottságom. A néző meghökkenten elmélkedésbe lendül. Rabul ejtettem. Velem együtt kénytelen elzarándokolni színes tájaimra. Sokáig tartana, ha sorolni kezdeném az „Ecce homo” összes szereplőjét, arcukra festett érzéseiket. Valóban, befejezhetetlen feladat. Szavakkal csak közelítgetném. A látás és hallás élménye is a használt kifejezések mellé csúszik. Még az érzést is csak körülírjuk: „Csüggtem ajkán szótlanul / Mint a gyümölcs a fán”. Mi minden van belesűrítve e rövidke sorokba. A vizuális birodalom még nehezebben megközelíthető. A jellemzésben hosszú mesébe kezdhetek, míg a portré pillanat alatt elárulja, aki a falon lóg bekeretezve. Régi történelmi alakok egyszer s mindenkorra rögzültek a kastélyok folyosóira. A német a magyarra átfordítható, de az én kifejezési eszközöm még másolva sem áttehető. Íme, papságom nem vesztett, csak nyert azáltal, amit képeimre elfecséreltem. Amit a hittudományi főiskolán elsajátítottam, azt az ecsetemmel is rendelkezésre bocsátom.” Néha talán furcsák a vonalak, de elmélyedve beléjük, mesélni kezdenek. Összeállította: P. Z. Prokop Péter: Magyar Szent Család