Kis Újság, 2000. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

2000-07-21 / 29. szám

Kis Újság KULTÚRA 9 Meghonosította Budapesten a magyar nyelvet Pósa Lajos-emlékkiállítás a sárospataki Református Kollégium nagykönyvtárában Pósa Lajos költő és hírlapíró 1850. április 9-én született Radnóton, Gömör vármegyé­ben. Középiskoláit Rimaszom­baton, majd Sárospatakon, a nagynevű református kollégi­umban fejezte be. Egyetemi bölcsészdiplomát Budapesten szerzett. Egyéves reáliskolai segédtanárkodás után először Budapesten volt hírlapíró, majd a Szegedi Napló munka­társa lett. 1883-ban kinevezték a szegedi színház titkárának. 1889 végére már országos re­putációval rendelkező gyer­mekköltőként hívta őt a fővá­rosba a Singer és Wolfner Ki­adó. Ekkor alapították meg Az én újságom című gyermekiro­dalmi folyóiratot, amelynek Pósa 1914. július 14-én bekö­vetkezett haláláig főszerkesz­tője volt. E sorok írójának, Pósa Lajos dédunokaöccsének az a meg­tiszteltetés jutott osztályrészé­ül, hogy július 13-án Pósa La­jos születésének százötvene­dik, halálának nyolcvanhatodik évfordulóján a sárospataki Re­formátus Kollégium nagy­könyvtárának dísztermében Pósa Lajos-emlékkiállítást nyithatott meg, amelyet 2000. október 1-jéig tekinthetnek meg az érdeklődők. A ragyogó tárlat megkomponálása Pocsai Ferencné Eperjesi Eszter refor­mátus lelkész-könyvtárosnak, a sárospataki Református Kol­légium múzeumigazgatójának alkotómunkáját dicséri. Mint a költő dédunokaöccse, Pósa Lajos lelkes olvasója, író­társa s mint magyar ember is köszönettel és hálával tartozom a sárospataki Református Kol­légium tudományos gyűjtemé­nyeinek, igazgatójának, s min­den munkatársának, amiért megrendezték ezt a teljességre törekvő kiállítást. Hiszem, hogy odaát, a mennyek orszá­gában Pósa Lajos is ugyanezt érzi. És hozzám hasonlóan egy kis elégtételt is, hiszen Pósa Lajossal talán minden sorstár­sánál, kiváló papköltőknél, a református Szabolcska Mi­­hálynál, Bolla Margitnál, Baja Mihálynál, a katolikus Mécs Lászlónál is méltánytalanabbul bánt az 1945-ben kezdődött és 1990-ben megbukott diktatúra, mind véresebb, mind lágyabb korszakaiban. Mit is köszönhe­tünk Pósa Lajosnak a felvidéki Gömör vármegye, Radnót szü­löttének, a rimaszombati, majd sárospataki diáknak, a pesti, a szegedi hírlapírónak, a köl­tőnek? Már verseivel divatba hozta a fin de siécle évadján, a bús borongós századvége apo­kaliptikus hangulatában az életörömöt. A felvidéki, hegy­vidéki, az alföldi magyar tájak szeretetét. Azt, hogy a hazasze­retet, a szülők iránti határtalan tisztelet, az élet értékeinek megbecsülése és mindeneke­lőtt a feltétel nélküli Isten-hit vezérelheti vissza a magyarsá­got és az emberiséget az egye­temes pusztulás apokaliptikus ösvényeiről. Vannak költők, írók, filozófusok, mint Nietz­sche, Rimbaud, Hölderlin, Ady Endre és Szabó Dezső, akik kétségbeesett fároszként to­ronylanak kortársaik elé, hogy belénk égessék az emberiségre, illetve a magyarságra együtt le­selkedő rettenetet. S teszik ezt úgy, hogy fölfedező nyelvi és szerkezeti formákat teremte­nek. A másik tehetséges alko­tótípus, közéjük tartozik Pósa Lajos is, az adott kor szellemi­ségébe öltözve, az elődök szel­lemi hagyatékát mintegy átörö­kítve a múlt és a jelen legmar­kánsabb értékeit mutatja föl. Pósa Lajos verseinek egyszerű­ségével, tiszta ritmusképletei­vel, kalács- és cipóillatú egész­séges vidékiségével a millenni­umi, a XIX. század végi és a XX. század eleji Magyarország egyik lehetséges és valóságos képét tárja elénk. E képbe bele­tartozik a cigányozó búsma­gyarkodástól a nemzet iránti határtalan hűségig, az anya-, apa- és Isten-szeretettől kezdve a szegénység siratásáig szinte minden. Hazudnak azok, kik botorul állítják: Pósa Lajos idealizálta a korszakot. Sze­gény ember dolgát boldog Is­ten bírja - e sora talán minden­kinél pontosabban festi meg a korszak baljósabb arculatát is. Azt, hogy vannak emberek az Osztrák-Magyar Monarchia virágzásának évadján, akik le­maradnak az akkori századfor­dulós millenniumi díszhintó­­ról, s kimaradnak a prosperitás áldásaiból. Pósa Lajos felnőtt- és gyer­mekköltészetétől elvitathatat­lan a korszakos jelentőség té­nye. Kortársai közül nem keve­sen akarták Nobel-díjra fölter­jeszteni. Amit Bródy Sándor az 1914-es gyűjteményes kiadás előszavában így fejez ki: „ha Bums írta volna ezeket a ver­seket, ma az egész világ tap­solna Pósa Lajosnak. Él még közöttünk egy poéta, aki a ma­gyarság dolgában és érdekében többet tett egymaga, mint talán az összes Emkék. Ő csinálta meg azt a rendkívüli jó tréfát, hogy ma, Budapesten, de más helyeken is, az apák és nagy­apák nem tudnak beszélni a gyermekeikkel és unokáikkal, mert ezek úgy beleszerettek abba a nyelvbe, amelyet Pósa írt nekik, hogy nem akarnak németül tanulni és tudni.” Bi­zony, Pósa Lajos kiszorította az elmúlt századvég Magyaror­szágából az idegenszerű fordí­tásirodalmat, az idegen szelle­met. A gyermekirodalmon, gyermekfolyóiratán át tette magyarrá a soknemzetiségű Budapestet. Ezért kellett bűn­hődnie az internacionalista orosz-szovjet bolsevizmus negyvenöt esztendején át. Ám sajnos a magyar irodalomra, a magyar gyerekekre az ezred­fordulón még a száz évvel ez­előtti irodalmi kozmopolitiz­­musnál és gyökértelenségnél is súlyosabb veszélyek leselked­nek. A televíziós csatornákból, a videofilmekből, a multiple­xekből olyan formában árad az agresszivitás, a gyökértelen­­ség, az idegenszívűség kultu­sza - a jelenlegi ellenzéki pár­toktól is megtámogatottan -, hogy a gyerekek már-már véd­telenek a globalizmus ezer­frontos támadásaival szemben. Éppen ezért érzem szimbolikus jelentőségűnek e sárospataki kiállítást. Őszintén reméljük, hogy e tárlat lavinaszerűen in­dítja el a Pósa-gyermekkölté­­szet reneszánszával együtt az Isten-hit, a hazaszeretet, a ma­gyar irodalom megbecsülésé­nek újjáteremtését is. A nagy­szerű filológiai, irodalom- és könyvtártudományi teljesít­mény mellett e nem titkolt re­mény tesz boldoggá a Pósa La­jos-emlékkiállítás sárospataki megnyitóján. Reménykedjünk Balassa Sándor imádságos sza­vaival: „Mindenható Isten, fo­hászkodunk hozzád. Támadjon föl újra Magyarország!” Pósa Zoltán Pósa Lajos Ravatalról nyugdíjba? Az FKGP csökkentené a nyugdíjkorhatárt Jókai bölcs táblabíráinak kedvenc szerzője Tacitus volt, akiről ma már nagyon keve­sen tudják, hogy politikai írá­sai tették nevezetessé és köz­kedveltté. Mégpedig azért, mert műveinek világa nagyon hasonlított a reformkor és a szabadságharc korának ma­gyar világához. Nemrégiben többen is ész­revették, hogy korunk hazai jellegzetességei hasonlítanak a Bach-korszakra. Hadd je­gyezzem meg: a reformkor éveire is. Ha pedig valaki mostanában olvasná Tacitust, igen érdekes gondolatokat ta­lálhatna nála. Példának okáért azt, hogy nem szabad megengednie egy államrendnek, hogy „ifjú csel­lengők” munkátlankodjanak és tekeregjenek a közterületeken, mivel magaviseletük zavart kelt, felfordulást okoz és ártal­mas. Tacitus úgy találta, a munkakerülő ifjak unalmuk­ban megbotránkoztatják a dol­gos polgárokat, és mivel munkakerülésből nem tudnak megélni, tönkreteszik a köz­­biztonságot is, vagy - ha más nem jut eszükbe - rombolnak, hogy életerejüket fitogtassák. Ezért, vélte a klasszikus, mun­kával kell lekötni erejüket s idejüket, nehogy politikailag ellenséges elemek azokat ki­használhassák. A bolsevik iparosításmániá­val sajnos sikerült a parasztfia­talokat a fővárosba és a na­gyobb városokba csábítani, mi­által megteremtődött a szovjet alóli felszabadulásnak egyik legsúlyosabb következménye, a kommunizmus bukása utáni munkanélküliség tömegbázisa. Ezzel jó előre kitermelődött a „csellengők” tömege. A városlakók és az elprédált ipari létesítmények kárvallot­tai, így az ipari kapcsolatokra utalt agrárium dolgozói között is sok a munkanélküli. Na­gyon sok. Több helyen túllépi a társadalmi stabilitásra ve­szélyes 20 százalékost határt. Akik pedig segélyjogosultsá­guk lejártával kikerültek a nyilvántartott munkanélküliek közül, általában csellengenek. Lelkileg leépülnek, mert a személyiségre romboló hatású a félévesnél hosszabb mun­­kátlanság. Könnyű azt mondani, hogy nem mennek munka után, de hova is mennének. Az álláshir­detésekben 35 évesnél idősebb embert nem keresnek. Még nem tudják, hogy tapasztalat nélkül a munka sem megy. A most felvetődött nyugdíj­korhatár-csökkentési javaslattal szemben a történelmi tudáson alapuló kisgazda álláspont a legkézenfekvőbb és legböl­­csebb. A következők miatt:­­ Amit Tacitus írt, igaz ma is. A fiatalokat le kell kötni munká­val, mert a huliganizmus és a narkó egyfelől veszélyes, más­felől nemzetirtó életforma. A határok nyitottak; akinek itt nem felel meg, mehet. Nem hi­szem, hogy kötelesek volnánk az ilyen életet élőket a magunk terhére és kárára támogatni. - A bölcs római író korában még nem volt tele a munkaerőpiac, most pedig tele van. Ezen lehet enyhíteni a jövőben, de ez nem számolható fel csupán újabb munkahelyek létesítésével. Hogy ne legyenek megfáradt, beteg, öreg magyarok az utcára lökve, ahhoz megfelelő időben és legalább a létminimumot biztosító összegű nyugdíjat kell nekik adni. Ebből az is követ­kezik, hogy nem támogathatók nyakló nélkül azok, akik a tá­mogatási jogcímeket munka nélküli megélhetésre használ­ják fel.­­ Minden tőkés társa­dalomra érvényes, amire annak idején Ferdinand Lassale hívta fel a figyelmet, és amit helye­sen két szóba kell írni: a „vas bértörvény”. Ennek lényege az, hogy a bér, azaz a megélhetés lehetőségének foka határozza meg a bérből élők szaporodási készségét. - Ebből következik, hogy minél több a munkahely, annál több munkaerő születik. Ez magyarán azt jelenti, hogy minél több a munkahely és mi­nél biztosabb a megélhetés, an­nál kevésbé van esély arra, hogy kihaljon egy ősi nemzet. - Döbbenetes naivság azt állí­tani, hogy a nemzetfogyás mi­att még följebb kell emelni a nyugdíjkorhatárt. Nem csak azért, mert ennek adó- és tár­sadalombiztosítási bevételi vonzata az a kilógó lóláb, amibe belebukhat az egész jobboldal. Már csak azért is, mert az öregek munkában tar­tása nem pótolja a gyerekszü­lést. - Az a neoliberális idea, amely a tisztességben megöre­­gedetteket statisztikailag vár­ható haláluk esztendejében kí­vánja nyugdíjazni, önmagát le­leplező karikatúrája. - Hogy a szocialisták ezt szívből támo­gatják, az ő „szociális érzé­kenységüket” jellemzi.­­ Volt néhány komoly és tisztességes politikus gondolkozó is a lekö­szönő században. Ők arra mu­tattak rá, hogy vannak idősza­kok, amikor politikai okokból indokolt a nyugdíjkorhatár leszállítása, hogy legalább az öregekkel ne legyen gond, és legalább nekik ne legyen még több gondjuk. Amikor a Független Kis­gazda-, Földmunkás- és Polgári Párt arra az álláspontra helyez­kedett, hogy a gazdasági bajo­kat nem a nyugdíjkorhatár emelésével, hanem csökkenté­sével lehet és kell enyhíteni, a legbölcsebb, legtisztességesebb és az egyetlen tudományosan is megalapozott döntést válasz­totta, mivel így károkozás nél­kül lehetséges a már meglévő munkahelyekből is az ifjaknak többet juttatni. Szitányi György Jöjj le a völgybe a nyomorultak közé Prokop Péter tárlata a Független Kisgazdapárt Belgrád rakparti székházában A mester csodálatos műveivel valóságos szentéllyé varázsolta az FKGP-székházat - köszön­tötte megnyitójában Korényi At­­tiláné, az Független Női Szövet­ség országos alelnöke azt a lelkes és nagyszámú közönséget, amely megjelent Prokop Péter festőmű­vész, író és katolikus lelkész ki­állításán. Ahogy Márkus László művészeti író elmondta, a mes­ter három évtized alatt kilencezer képet és tizenöt könyvet terem­tett. Sinka Krisztina operaéne­kesnő Schubert Ave Mariájának különleges előadásával örvendez­tette meg a hallgatóságot, meg­hallgattuk Prokop Péter költői tár­latvezetését is, amelyet a művész minden hétfőn és csütörtökön hajlandó megismételni. Elgon­dolkodva figyeltük a mester kü­lönleges pasztellszíneit, amelyek látomássá szublimálják képeit. Szent Margit ajánlkozása, Ma­gyar Szent Család, Magyarok Nagyasszonya, Portugáliai Szent Erzsébet, A koronát hozó Asztrik. A bibliai ihletettség és a magyar történelem legdicsőbb pillanata­inak ethosza földöntúli és mégis evilági aurát teremt. Az alkotó esengve kéri Istent és a minden­hatót képeivel, imádságos szava­ival: Jöjj le a völgybe a nyomo­rultak közé. Nem uraságok, fé­nyes kastélyok pompája rangosít előkelővé, hanem a jóság, a mél­tóságok méltósága. És emlékeze­tünkbe idézzük a Mester tárlatve­zető szavait. „Figyeljünk most három jel­zőre! Igaz, jó, szép. Ki kételked­het az egyszeregyben, biztonsága megdönthetetlen. Főnevesítsük a három szót: igazság jóság, szép­ség. Mit jelenthetnek az ember életében? Olyan adottságokat, melyek messze föléje emelnek az állatoknak. A természet koro­nájává avatnak. Az értelem az örök nyugtalan, kutatja minden­nek okát és célját. Titkok meg­oldására vágyik. Rádöbben az Istenre... Jóság nélkül a társa­dalmi együttélés válna lehetet­lenné. A háborúk borzalmai az elrettentő példák. A vallások sa­játították ki a békére való buz­dítást. A szeretet fokát Jézus dicsőítette a legmagasabbra, az ir­galomig és az ellenségnek is megbocsátásig. A széppel való törődés, szinte hihetetlen, de éle­tünk nagyobb részét foglalja ma­gának. Gyermekarc. A jegyes el­ragadó volta. Ruházkodás. Mes­terek és gyárak minőségi ver­senyzése. Bútorok. A csín varázs­lata...” A pap a szószéken, a költő rí­meiben, a regényíró a köteteiben az anyanyelv segítségével közli gondolatait. A száj nyelvén. El­juthat az irodalmi műveltség leg­felső fokáig. Petőfi, Arany, Ady, Pilinszky bravúrjáig. Nekem a nyelven túl egy másik nyelvem is adatott. Egy más birodalomé. A láttatásé. Nemcsak számmal be­szélek Jézus keresztútjáról, ha­nem ábrázolom is. Átteszem képi formába. Megtöltöm szuggesztív kifejező erővel. A szemek közve­títésével tuszkolom saját lelki be­állítottságom. A néző meghök­­kenten elmélkedésbe lendül. Ra­bul ejtettem. Velem együtt kény­telen elzarándokolni színes tája­imra. Sokáig tartana, ha sorolni kezdeném az „Ecce homo” összes szereplőjét, arcukra festett érzéseiket. Valóban, befejezhetet­­len feladat. Szavakkal csak köze­­lítgetném. A látás és hallás élmé­nye is a használt kifejezések mellé csúszik. Még az érzést is csak körülírjuk: „Csüggtem ajkán szótlanul / Mint a gyümölcs a fán”. Mi minden van belesűrítve e rövidke sorokba. A vizuális bi­rodalom még nehezebben meg­közelíthető. A jellemzésben hosszú mesébe kezdhetek, míg a portré pillanat alatt elárulja, aki a falon lóg be­keretezve. Régi történelmi alakok egyszer s mindenkorra rögzültek a kastélyok folyosóira. A német a magyarra átfordítható, de az én kifejezési eszközöm még má­solva sem áttehető. Íme, papsá­gom nem vesztett, csak nyert azáltal, amit képeimre elfecsérel­tem. Amit a hittudományi főisko­lán elsajátítottam, azt az ecsetem­mel is rendelkezésre bocsátom.” Néha talán furcsák a vonalak, de elmélyedve beléjük, mesélni kezdenek. Összeállította: P. Z. Prokop Péter: Magyar Szent Család

Next