Kis Vasárnapi Ujsag, 1873 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1873-05-04 / 18. szám
274 gyár egészségére. Mit szólna ehhez megboldogult asszonyunk! — Mit sem tesz, Kati, én kötelességemet teljesítem; boldogult nőm, ki most tán letekint ránk, örvendeni fog, ha segélyt hozok a szegényeknek, amennyire hatalmamban áll. Most már ne csinálj savanyu képet, öreg! — A jó vacsora és meleg szoba nemsokára elfeledtetik velem a kellemetlen utazást. S a béreshez fordulva hozzátevé: — Lásd el a Fakót, János, adj neki dupla ablakot és jó aljazót, hadd pihenje ki magát-Ezzel bement a házba. II. Mig a biró kényelmes szobájában egy pohár jó bor és ízletes sült kappan mellett felmelegszik, még egyszer ki kell vezetnem kedves olvasóimat a hideg, viharos éjbe, az országútra. Az idő nem javult, az eső és szél küzdött egymással, birkóztak, veszekedtek, vájjon melyik erősebb. — Egy fenséges tölgyfa alatt, mely a viharban gyenge nádszálként ingadozók, feküdt egy halvány, kiaszott nő; mellette térdelt egy tizenhárom éves leányka, ki gyöngéden szokta fonnyadt kezét s bensőleg esedező hangon kérte: — Kedves anyácskám, ki sértsd meg a járást még egyszer, Széplak már nem lehet messze ; ott találunk valami jószivü embert, ki ágyat és meleg ételt ad neked, ott majd kipihened magad és megint felüdülsz. — A gyermek esdő kérelmének engedve, nagy bajjal felemelkedék a halálra fáradt nő, s lassú ingadozó léptekkel, leánya által gyámolitva, haladt az óhajtott szél felé. A szegény nő léptei mindig ingadozóbbak lettek, a vihar nem ismert izgalmat; az eső csapkodott, a szél üvöltött, s kárörvendő kacagásként zúgott a vihar a fák lombtalan koronáiban, megnehezítve a szegény vándorok haladását. Az anya alig birt lélekzeni, s görcsösen ragadá meg egy fának derekát, s már majd összeroskadt félájultan, midőn gyermeke kiáltása: — Anyám, anyám! Világosságot látok; mindjárt a faluban leszünk, mentve vagyunk! — uj erőt és bátorságot adott neki. — Valahára mégis a faluba értek, — de az utolsó világosság is eltűnt már, — minden ablak sötét volt. — Késő, késő! Minden ember alszik, senki sem fog nekünk szállást adni! — — kiáltá a kétségbeesett anya. Bágyadtan támaszkodok egy félszer ajtajához, mely a nyomásnak engedett, mert csak be volt hajtva, nem pedig bezárva. — Hála Istennek, itt van egy oltalmazó födél! Jer kedves gyermekem, itt megpihenhetünk! — Anya és gyermek belépett a félszerbe s leültek a kemény talajra. A kis leány tapogatózva kapart össze egy kis szalmát anyjának fekhelyül, aztán melléje ült, fejét ölébe véve, karjaival átölelte a szeretett anyát, hogy megdermedett tagjait felmelengesse. — Kedves leánykám, — szóla a beteg nő alig hallhatón, — viseld erős szívvel sorsodat, Isten úgy akarja,— ő magához hí engem, meghalok! — — Oh nem, nem, te nem fogsz meghalni, Isten nem akarhatja ezt! — kiáltá a kis leány ijedten. — Édes anyám, egyedül hagylak egy kis időre, — házról házra sietek, amig irgalmas embereket találok, kik segélyt hoznak neked. — Maradj, maradj Fánikám! Mig te visszajösz a segélylyel, addig én meghalok ; maradj nálam utolsó órámban ! — A szegény leányka e szavaknál szivrenditő sikoltást tett s kimondhatlan gyötrelemmel karolá át anyját. — Légy bátor és erős, leányom! — Nagy az Isten jósága, ő nem fogja elhagyni szegény gyermekemet. — Most halálom órájában elmondom neked sorsomat. Én előkelő, gazdag családból származom, mely engem kitagadott, mert atyádat, ki szegény és nem előkelő, de jeles, derék férfi volt — szerettem s neje lettem. — Dolgoznunk kellett a mindennapi kenyérért, de megelégedtünk azzal, a mink volt, s boldogan éltünk ; midőn te születtél, boldogságunk tetőpontját érte. — Így múltak az évek zavartalan megelégedésben és boldogságban, atyádnak legnagyobb öröme volt téged tanítani és oktatni, de ő beteg lett, hosszú súlyos betegsége felemészté minden megtakarított pénzünket, jövedelmünk megszűnt, mert atyád nem dolgozhatott, s gond és nyomor kopogott ajtónkra. Amint tudod, a szegény atyád három évvel ezelőtt meghalt, s én alig valok képes kézimunkámmal