Kisalföld, 1957. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)
1957-08-25 / 198. szám
6 DR. HORVÁTH ÁRPÁD: Bányászati múzeum nyit A Templom utcában az ódon Esterházy-palota falai között páratlanul érdekes múzeum megnyitására készülődnek. Faller Jenő professzor, a Soproni Műszaki Egyetem tanára, európai hírű technika-történész, a magyar műszaki világ tudós kutatója, hoszszú évek munkájával jutott el odáig, hogy megszülethetett az önálló magyar bányászati múzeum. Igaz, külföldön már számos ilyen múzeum várja az érdeklődőket, pedig magyar földön a bányászkodás oly régi már, mint maga az emberi élet. A régi, kapitalista bányaiparnak legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a bányászkodás múltját, technikáját, fejlődését a nagyközönségnek és szakembereiknek bemutassa. Csak most kerülhetett sor az önálló magyar bányászati múzeum létrehozására. Faller professzor az egyetem folyosóin, dolgozószobáiban kezdte meg a múzeum anyagának gyűjtését, a páratlanul érdekes magyar bányatörténeti emlékek rendszerezését, modellek elkészíttetését, smost, ezek az emlékek, tárgyak méltó keretben kerülnek kiállításra. Értékes segítséget kapott a múzeum például a szlovák muzeológusoktól, akik Selmecbányán és Körmöcbányán ugyancsak gyönyörű múzeumokat rendeztek be. A jelenkor műszaki alkotásai sok évszázados fejlődés eredményei, a jövő pedig a jelentben gyökerezik. Ezért a múzeum bemutatja az ősi magyarföldi bányászkodást, s szemlélteti a jelent is. E két korszak közé esik a világhírű 18. századbeli selmeci bányaművelés, amit igenn szemléletesen láthat majd meg a látogató. Remek szép falfresszókom látjuk az ősember bányászkodását, azt a korszakot, amikor elképzelhetetlenül nehéz kézi munkával, halálos veszedelemben vésték, festették az érceket. Egy másik képen azt látjuk, miként repesztették tűzzel a régi bányászok a kőzeteket. A feskókat Faller és Ágoston tervezték és Sterbentz festőművész készítette. Egy nagy freskó a 18. századbeli Selmecet és az ottani életet mutatja be. Bányatiszt növendékek mérési gyakorlatokat végeznek, egy zömök, toronyalakú épületből a legelső gőzszivattyú himbája látszik, amott csuklyás bányászok húzódnak egy oldalfolyosóba a táróban eldördülő robbanás elől. Így mutatja be a falfestmény azt a jelenetet, mikor az egész világon elsőnek Selmecen robbantottak bányában. A gőzszivattyú ugyancsak olyan találmány, amely Selmecről hódította meg a világ bányáit. A régi Selmec nemcsak kincsesbányáiról nevezetes, hanem arról is, hogy itt fejlesztették ki a bá zafrcanfrati nyatérképezést, itt alkalmaztak először sűrített levegőt vízemelésre, itt szerkesztette meg Hell, a nagyszerű magyar géptechnikus és feltaláló a vízoszlopgépet, itt gyártottak először drótkötelet aknafelvonókhoz, itt részesültek a munkások először biztosításban és itt voltak az első szervezett munkásmozgalmak Magyarországon. A szlovákok által berendezett ősi Selmec a ma Banska-Stiavnica-múzeumában szinte a helyszínen láthatja a szerencsés látogató mindazt, amit itt freskók, régi írások, fényképek, festői bányászegyenruhák, szerszámok mutatnak be. A Selmecen bányászott aranyat Körmöcbánya pénzverője verte éremmé. Ma a körmöcbányai pénzverészeti múzeum az érempénzek kultúrhistóriáját mutatja be. Mi ettől még messze vagyunk. A bányászat régi emlékeitől átmegyünk a mai modern szocialista bányaipar helyiségeibe. A modern bánya nem az a félelmetes, bányarémekkel, manókkal és egyéb kísértetekkel benépesült üteg, mint a régi volt a babonásak szemében, hanem modern, földalatti gyár. Itt látjuk a várpalotai bányamű modern aknaszállító berendezéseit modellben. Gombnyomásra villamoslámpák gyúlnak ki, megindul a szállítószalag, amelyről ömlik a szén a „szkip“-be, amit a felvonó felvisz a felszínre és beleönti a vasúti kocsiba. Villanymozdony húzza a földalatti tárnákban a csillevonatot. Amott a régi, de ma is kifogástalan fémcvontatású csillemozgatást látjuk, másutt modern légnyomásos fúró és fejtőszerszámok egész gyűjteménye sorakozik, majd a bányalámpák sorozatát látjuk a római kori bányászmécsestől a mai műanyagsisakon hordott akkumulátoros bányászlámpáig. Egy teremben a bányamentés eszközeit látjuk, külön helyiségben mutatkozik be az olajbányászat. Tárlókban láthatók a régi, festői bányászegyenruhák. Ezek a díszes öltözetek a régi munkaruhából fejlődtek ki. A népmesék törpéje csúcsos föveget, pelerint, övet hordott, hátul kötényszerű bőrfüggelékkel. Nos, ez a ruha a régi bányászok ruhája volt. A löveg a fejet védte, a pelerin a lecsepegő víztől óvott, a hátul fityegő „farbőr“ pedig arra szolgált, hogy lejtős gerendákra ülve gyorsan lehessen lecsúszni a bányába. Ezeket az öltözékelemeket a bányászdíszegyenruhák is megtartották, csak persze a „farbőr“ bársonyból volt stb. Lent az épület alatt valóságos szénbánya várja a bányászokat, azaz a látogatókat. Szabályos munkahely. Kéznél vannak a szerszámok, a robbantótöltények, lámpák. Aki még sohasem járt bányában, itt képet alkothat magának a bányamunkáról. A bányász ősök iránti tisztelet hozta létre az Agricola-termet, ahol a 16. századbeli nagy német, orvosiból lett bányatudós emlékeit őrzik. Ő volt a bányaműszaki tudományok első rendszerezője, műveiből, rajzaiból megismerhetjük a régi bányák műszaki berendezéseit; valóban, ő mentette át a középkor technikai tudását az újkorba. A technikai emlékek gyűjtése minden kultúrállamban folyik, szebbnél-szebb kiadványokban számolnak be a kutatók munkájuk eredményéről. Mi is követjük és megértjük ezt a törekvést, sok érdekes technikai emléket vettünk már számba Győrött is — de sajnos igen sok elpusztult a hulladékgyűjtés során. Páratlanul érdekes régi gőzgépeket törtek össze, nyomdákat, szivattyúkat, villamosgépeket vittek fémgyűjtőbe, értékes régi irattárakat, páratlanul szép régi mérnöki rajzokat, térképeket papírzúzdába. Most már — reméljük — sikerül véget vetni ennek az állapotnak és megmenteni a nemzet kultúrája számára azt, ami megmenthető. Szakmúzeumok nyílnak, nemsokára készen lesz Budapesten a világ egyik legérdekesebb gyűjteménye a tűzoltómúzeum és előkészítés alatt van más szakirányú múzeum is. Kötelességünk a technikai múlt felderítése, hogy jobban megérthessük a jelen és jövő feladatait. Keresse fel a GYŐRI ÁLLAMI ÁRUHÁZ MŰSZAKI KIÁLLÍTÁSÁT aug.26—31-iig az emeleti kulturteremben Rádió-, csillár-, hanglemezbemutató vásárlással egybekötve KISALFÖLD Most már egyáltalán nem gyűlésteremre hasonlít ez a helyiség, hiszen a gyűlés résztvevői már egymással beszélgetnek, sugdolóznak, nevetgélnek, nem figyelnek az utolsó felszólalóra. Az embernek kedve lenne megfenyegetni őket, hogy gyerekek, mi ez a lárma? És akkor a „gyerekek”, az őszhajú, szemüveges iskolaigazgató bácsik felrezzennének és újra igazgatókká válnának. Kár lenne pedig, mert jobb így látni őket, újra diákoknak, akik az óra végét várják, türelmetlenül beszélgetnek, nem törődnek a „tanár úrral”, így várhatták a csengetést sok-sok évvel ezelőtt is, csak akkor még szőke volt a haj, most meg fehérük... De ugyanolyan diákos szívvel ülnek most is a székeken és néznek a katedra felé, ahol majd kijelentik, hogy vége az órának, illetve a gyűlésnek. Megöregedtek a diákok, de azért diákok maradtak. Vége az órának, mindenkifeláll. Beszélgessünk csak el azzal az őszhajú, fiatalos mosolyú öregdiákkal. Horváth Endre a neve és a Zsirai Általános Iskola igazgatója. Hajlott hátán az ötvenhatodik évet cipeli, ősz hajával, mosolygós szájával, a szemüvege mögül pajkosan, huncutul hunyorgó kék szemével nem tartozhat a diákok félelmetesen szigorú igazgatói közé, inkább az igazgató bácsi elnevezés illik rá. Nyugodtan, halkan beszél, de nem öregesen. Egész életében a fiatalok életét figyelte és így a hosszú évek során nemcsak ő alakította, formálta a diákok lelkét, jellemét, hanem azok is hatottak rá. Ezért az évek nem tudták ráaggatni az öregkor közömbösségét, hidegségét. Csillogó szeme, szerénysége, félénksége is mind, mind fiatalos. Olyan mint egy kisdiák, akit két óra közötti tíz percben elkapott a tanár és most jólnevelt udvariassággal felelget kérdéseire. Harmincnyolc év a katedrán hosszú idő. Sok emlék, sok keserűség, sok kedves élmény fűződik hozzá, így kezdi: — A Tanácsköztársaság idején, tizenkilencben végeztem. Rajztanár szerettem volna lenni, de hirtelen meghalt az apám és tanító lettem. Nyolcan voltunk testvérek, nekem kellett eltartani a családot, így lemondtam tervemről. Aztán egyházi iskolában múltak az évek, ahol a tanító a rendtartás szerint „mindenben köteles a pap utasításait követni”. Ebben az iskolában a rendtartás szabott meg mindent. Kimondta azt is, hogy a tanító köteles mindig tisztességes ruhában megjelenni, csak éppen arról nem gondoskodott, hogy miből vegye a tanító ezt a tisztességes ruhát. Zsirán huszonnégy éve tanítóskodik, nem kívánkozik sehová. „Az öreg fát már nem lehet átültetni” — mondja.t- Igaza van. Azt is könynyű elhinni, hogy sehol másutt már nem érzi jól magát. Sokat változott-e a zsirai iskola mióta itt tanít? — Amikor idejöttem nézegetni kezdtem a régi írásokat és ezekből megtudtam, hogy nagyon régen ehhez a községhez még két falu tartozott. Zsirának, Gyülevíznek és Salamonjának volt egy iskolája. A három falu közül a gyüleviziek voltak a legszegényebbek és mégis nekik kellett fizetni tandíjat. A gazdagabb emberek fiai ingyen tanulhattak. A tüzelőfát is a gyülevizieknek kellett kivágni az erdőn és beszállítani az iskolába. Vár egy kicsit, majd mentegetőzve így folytatja: — Most csak hat tanerős az iskola. Sajnos visszaestünk egy kicsit, mert nemrégen még nyolc pedagógus tanított nálunk. De most újra jön hozzánk két tanító. Kell is ennyi egy osztott iskolához. — Hány tanerős volt az iskola mikor ön idejött? — Kettő. Aztán arról beszélt, hogy mennyi mindene van a zsirai iskolának. Szemléltető eszközök, felszerelés bőségesen a rendelkezésünkre áll, sokszor más iskolákat is innen segítenek ki. Aztán mesél erről is, arról is és bizonyára már maga sem veszi komolyan, amit az elején annyiszor elmondott: „Mit mesélhet egy falusi pedagógus? Nem történik ott semmi”. A pedagógusnapon megkapta „Az oktatásügy kiváló dolgozója” címet, utána két hétig jutalomüdülésen volt Csehszlovákiában. Erről is szerényen, majdnem szégyenkezve beszél. — Nem érdemeltem én azt meg. — mondja Úgy dolgoztam én is, mint a többiek, semmivel sem jobban. Majd gyorsan másról kezd beszélni. Nyugalmat, békét szeretne és ha majd végképp lelép a katedráról, egy kis méhest, ahol dolgozgatna csendben. — Mire emlékezik vissza legszívesebben? — A fiatalságomra —— mondja hunyorgóan. — Arra az időre, ami belőlünk, öregekből, mindig ezt a mondatot kényszeríti ki: „Hej azok a régi szép idők! Másképpen volt akkor!” Másképpen bizony, mert fiatalok voltunk és ezt sírjuk vissza. Nem azt a kort, hanem a fiatalságunkat. ...És most, hogy erről beszél, újból megfiatalodik, újból a régi, vidámtekintetű, eleven diák. Csak amikor feláll a székről, fejére teszi a kalapját, megigazítja a szemüvegét és elindul hajlottan, akkor látni, hogy öreg diák. Priska Tibor ÖREGDIÁK 1957. augusztus 25. vasárnap. KÉPEK A SZOVJETUNIÓBÓL A leningrádi park, A jereváni új múzeum.