Kisalföld, 1970. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Fazekas Lajos IFJÚSÁG Bárpult, magasszék. Gint iszunk. Frivol blúz feszül rajtad. — Én a férfikor ízét dicsérem ... Füst-fanyar, fehér hamuba ásott, égő, röpke éj. Jazzdobzene, gitárzene-láva ömlik az éjben, ki az utcára. — A gyár komolyan nézi fiait, s kapujában régi őre hallgat, mint szobra ódon templomfalaknak. Nyegle ifjúság! — recsegik tömören az öregek, kiket szúr a szavuk tőre. Erős ifjúság — mondom —, erős a fa, mely virágát kihordja termőre! Andrássy Lajos Valakinek, ki úgysem érti ki forradalmár, sosem szeleburdi. Hebehurgyán a Törvényt élni sem, oktatni sem lehet, ily „mondatát" csak csapdos s nem nézi, kiben üt sebet, nem egyszer, józan fontolás helyett gazdába csap ... Lehet ficánkolása szemnek impozáns látvány, s fülnek is hatásos, a lélek bizony nem rezdül gyökérig tőle — mint bumeráng viszont lehet halálos. Képzőművészeiről röviden (7.) A SZOBRÁSZAT A rajz, a festmény sík lapon (néhány freskónál hajlított síkon), de mindenesetre két dimenziósan áll előttünk. A szobrásznál már a műfaji probléma adódik: két dimenzió, vagy három? A dombormű lényegében két dimenziós síkon helyezkedik el, de ahogy a szobrász mind jobban kiemeli figuráit a háttér síkjából, a lapos dombormű mindinkább testessé válik: magasságot, szélességet és mélységet ábrázol. Ezekre a mély és magas domborművekre bízvást elmondhatjuk, hogy nem körüljárhatok. Állj meg vele szemben, nézd, és ha nagyon tetszik, csodáld! Ha egy szobrot — amelynek már semmi köze a domborműhöz —, fal mellé állítok, vagy egyenesen egy falmélyedésbe, a szobor épp úgy nem járható körül, mint az imént említett dombormű. Jobbrabalra elléphetsz, más domborulatot, más fényárnú játékot látsz, de a szobor háta mögé nem kerülhetsz. Ha ezeken a megoldásokon is túllépünk, s a szobrot egy térség közepére állítjuk, akkor beszélhetünk körüljárható, minden nézetből elvezethető szoborműről-A műfajok szempontjából nem lebecsülendő a szobormű mérete sem. Az asztalodon, esetleg tenyérnyi bársonyfelületen apró, mívesen kidolgozott érme fekszik. Kamarazene. Finom hatások. Ahogy a Vonósnégyes kedveli, ha közelről hallgatod, úgy kívánja ez, hogy tenyeredbe vedd, és közelről csodáld. Nagyjából áll ez az apró figurákra, amelyeket az asztalodon, a komód sarkán, a könyvespolcod tetején vagy egyéb meghitt otthoni helyen őrzői. Természetesen, más a megmintázása, mint annak a szobornak, amelyet egy tér kellős közepén, vagy egy épület homlokzatába beékelve helyeztek el. A finom, kamarazenei hatásokat felváltja a hangzatosabb, monumentálisabb hangvétel. Különösen akkor, ha a szobor vagy szoborcsoportozat valami nagy eszmei mondanivaló hordozója: mártíremlékmű, egy nagy történelmi alak szobra, a kor eszméit megtestesítő mellékalakokkal körülvéve. A hasonló művek hatásait fokozza, ha a szoborcsoport egy sugárút végén áll (Milleniumi emlékmű), vagy egy egész város felett uralkodó dombtetőn (Gellérthegy — Szabadságszobor). A műfajok tehát a térben való elhelyezkedésük, méretük, illetve mondanivalójuk szerint alakulnak ki. Nem szabad persze elfeledkeznünk az oly sokat hánytorgatott anyagszerűségről sem. Tehát beszélhetünk gipszszoborról, amely legtöbbször csak modellül szolgál egy végső, nemes anyagban megvalósított műalkotás számára. A gipszet olykor be is színezik, illetve, eltüntetik a friss gipsz túlságosan ♦öiér, az „állott” gipsz porszínű hatását. Gyakran élnek azzal a mesterfogással is, hogy a legelső fogalmazás agyagkoncepcióját tartják meg: kiégetik, vagy ahogy manapság mondják — tartósítják. Az égetett agyagszobornak évezredes múltja van. Az ókor és a reneszánsz során színezték, festették, ily módon egyesítve a szín és a domborulat esztétikai hatását. Agyagkompozíció gyakran szolgál mintául a kőfaragó mesternek, aki rendkívül pontos mérések alapján átviszi kőbe az agyagban megmintázott szobrot. Tudnunk kell azonban, hogy a nagy szobrászok egész sora a kőfaragó mesterséget is magáévá tette, s így még azt az árnyalatnyi különbözetet sem engedélyezte, ami az agyagmodell és a kőbe faragott végső forma között felbukkanhat. Az első reneszánsz márvány-remekműveknek az antik görög művészet volt a mintaképe. Az ókori leletek javarészt a föld alól kerültek elő. Legnagyobbrészt ezek a szobrok is színezettek voltak. Csak az idő és a föld alatt végbemenő kémiai folyamatok marták le róluk a festéket. A XIX—XX. század fordulóján a szecesszió a színes szobrot feltámasztotta. Elsősorban különböző színű kövek, márványok összeillesztésével. Napjainkban is kísérleteznek ezzel a megoldással. Egyelőre a saját színében tündöklő márvány diadalmaskodik. A következő anyag, ha úgy tetszik műfaj: a fémszobor. Klasszikus módszere az öntés. Bronzot, ónt, vasat, rezet önthetünk formába. Persze, más fémeket is: ezüsttől, aranytól egészen az alumíniumig. Az öntéssel egyenrangú az úgynevezett domborítás, mikor egy sík fémlapból mintegy kikalapálják a kívánt formákat, s ezeket esetleg összeforrasztják. Domborítással nemcsak sík-, hanem térhatású művek is előállíthatók. Ez a kalapáló módszer elvezet bennünket egy olyan mester műhelyébe, akinek osztályozása nem éppen könnyű. Ez a mester az ötvösművész. Az egyik talán csak finom láncot, karperecet vagy amulettet készít, de a másikat Benvenuto Cellininek hívták, aki sótartótól a Perseus-szoborig, aprócska ékszertől a körüljárható szoborműig mindent megcsinált. Iparművész? — Lehet. Kiváló szobrász? — az is. Elválasztható élesen ez a két műfaj? Aligha. De nem is fontos. A művek rangját nem az teszi, hogy művészethez vagy iparművészethez soroljuk. Ha a valóság egy darabját adják, ha élményt és ihletet forrasztanak egybe, de mindenekfelett, ha a nézőnek őszinte gyönyörűséget nyújtanak, akkor remekművek, bármilyen cédulát ragaszt is rájuk a tudomány: művészetét vagy iparművészetét. Gál György Sándor. . Noszty Marit a főiskola hírneves tanára keresztelte Noszty Marivá. A név megmaradt, legálissá vált. Nedelkó Mariska, a felszabadulás utáni első művészgeneráció legszebb színészleánya volt. Tehetségesebb akadt — üdébb, jobb alakú, férfiszemeket vonzóbb aligha. A szőke naivat Tóth Ferenc a kollégium társalgójában látta meg. A Szabad Nemzettől jött, főnöke, Barát Ottokár küldte körinterjút készíteni az Ifjú Gárda színpadi premierje előtt a magyar Ljubov Sevcovákkal, Radik Jurkinokkal, Uljana Gromovákkal, Vallatta Marit is, csak éppen Krasznodár helyett Csörnyeföldről kérdezte, szülőfalujáról, apjáról, anyjáról, önmagáról. Sőt, Feri — újságírótól szokatlan módon — mesélte saját életét, sorsát. Kiszámították: kettejük közül Mari három órával idősebb. A cikk a Szabad Nemzet vasárnapi számában megjelent. Hétfőn délelőtt Mari a szerkesztőségi értekezletről hívatta telefonhoz Ferit, a 82 sorból a róla szóló tizenkettőt megköszönte. Kedden találkoztak. Szerdán is. Csütörtökön szintúgy. Pénteken az Akadémia előtt várta Feri Marit, szombaton a nyomdai inspekcióból éjféltájt haza induló fiút a lány. Hajnalig mászkáltak a Körúton. Vitáztak. Határoztak: Tóth Ferenc szocialista drámát ír a Nemzeti Színháznak az új, megváltozott valóságról, a főszerepet Noszty Mari játssza... Tóth Ferenc szocialista filmet ír az új, megváltozott valóságról, főszerepre a Hunnia igazgatója Noszty Marit szerződteti... , Tóth Ferenc szocialista novelláját az új, megváltozott valóságról a rádióban Noszty Mari olvassa fel... A vasárnap Noszty Mari és Tóth Feri ünnepe volt. Hétfőn a redakcióban a fiú bemutatta a lányt Bárót Ottokárnak. A főnök fejét jellegzetesen féloldalra hajtva, nézett Marira. A telefon szólt. Feri mondat közben vitte ki Marit Barót szobájából. Moziba mentek, szabadjeggyel. A híradóig hirdetéseket vetítettek. Mari és Feri nevették a hangos reklámot: Matracába? Epeda! Rekamiéjába? Epeda! 2. — A gazda már háromszor keresett— fogadta másnap Tóthot a szerkesztőségben a hivatalsegéd. A fiú a szeretett, tisztelt Ozihoz sietett. Bárót Tóthnál két évtizeddel idősebb, sokat próbált férfiú — egyetlen szavára sem lehetett nemet mondani. (Nem is próbálta senki.) A főnök Feri jövő létéről szólott, iskolára javasolják. A beszélgetés végén, szóra sem érdemes apróságként említette: — Te... az a tegnapi színésznő ... hogy is hívják ... a Nosztylány nem hozzád való... Többet nem is találkoztak. Az iskolán Tóth Ferenc megismerte az egyetemi rektor leányát. A Noszty Mari külleméhez semmiképp sem hasonlítható Hámos Évát is bemutatta a Szabad Nemzetnél. Bárót Ottokár gratulált. 3. A Tóth fiú hírlapíró ma is Pesten. Nem több — nem kevesebb. Szikár, alig őszülő. Nincs adóssága. (Autója, telke, másodállása sincs.) Törvényesen elvált. Mostanában korházig tegeződik: az 1940-es évjáratnál fiatalabbakat magázza. Ugyanakkor nem prédikál az újdondászoknak a régi csúf időkről, kriptamanuszokról s más maradi marhaságokról. Tudatosan nem akar gyűlölt-röhögött Vén Hülye lenni. Vigyáz magára. Sokat ír, még többet olvas. Hobbyja: alkoholja, hódítója, sikerült durchmarshha a munka. Hiúsága: semmiből, lehetetlen témákból valamit produkálni. A múltkor is lenézett feladatot: háromperces rádióhirdetést vállalt. Munkásokat toborozni, mindegy, honnan, mindegy, hogy kit a Kerepesi úti gyárba. A „szempont-cédulát” olvasva eszébe jutott az ifjúkori, kacagott mozireklám:,, Matracába? Epeda! Rekamiéjába? Epeda!...” Máris transzponált: „Jó kereset? Cordatic! Szabadszombat? Cordatic!... Jöjjön a Cordaticba, várja a Cordatic .. A filmszínházban annak idején mellette ült leányra nem gondolt. 4. Noszty Mária a 7.-i színház komikája Húsz éve törzstag — mint mondja — a világvégi társulatnál Mindent játszott — mindent játszik. Tájo is. Az évadszüneteke Budapesten tölti. Pénzt keres. Statisztál filmgyárban, televízióban szinkronnal, rádióban A kollégiumi romantikát „kamatoztatja”, égi napra, két percre protezsálják érdemes művésszé avanzsált öreg lányok, hívják Kossuth-díjas agg fiúk. Tegnapelőtt a rádióban hirdetésfelvéte volt. Egy most végzek legénykével „csináltál” a reklámot: — Szabadszombat! — Cordatic! — Jó kereset? — Cordatic!... Je jön a Cordaticba Várja a Cordatic! László Mikss Vasárnapi tárcaAfostyrt esete a Tétfa part Vallanak a romok .. . Vigasztalanul esik az eső, amikor a fehérvári István Király Múzeum romkertjének kis irodájában tisztelettudóan kopogtatok. Az íróasztalnál majdnem teljesen ősz hajú, de fiatalos arcú, élénk tekintetű, egyszerű, kedves asszony fogad. — Van-e rá lehetőség, hogy megnézzem a romkertet? — tudakolom, mivel érdeklődés híján a ráccsal körülzárt terület zárva,van. Bár egy ízben láttam már a romkert anyagát, István királyunk születésének közelgő ezeréves évfordulója újra felkeltette érdeklődésemet iránta. — Semmi akadálya — hangzik a válasz. Aztán az esőtől hajtva, sietős léptekkel elindulunk a romkert szemben lévő bejárata felé. • Szíves kísérőm, aki a romkert őre és egyben pénztárosa is,mintegy vérbeli művészettörténész, kalauzol az első látásra nem túl sokat mondó romok, érdekes faragványok, sírkövek között, s szavai nyomán szinte megelevenednek a sok évszázados műtárgyak. Leírásokból tudjuk, hogy Géza fejedelem és István király Székesfehérvár mai belvárosának helyén alakította ki a pogány-keresztény fejedelemség központját. Alba Regia, azaz Székesfehérvár a királyi család s a magyar állam politikai, társadalmi tevékenységének színhelyévé vált — jórészt I. István bölcsessége és előrelátása révén. Illő kegyelettel úgy is fogalmazhatnám: az ősi Alba Regia a magyarság fennmaradásának szimbóluma. A romkertben legelőbb a bazilika szerény maradványai tűnnek szembe. A kőfallal körülvett korabeli várban állott a Géza fejedelem által alapított első keresztelőegyház, egyben az államalapító hamvait őrző templom és a király saját, személyi használatára épült bazilikája. A várnegyed egykori jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a királyi bazilikához fűződő állami és egyházi tevékenység még akkor is megmaradt, amikor Fehérvár helyett Buda lett az ország fővárosa. Mint ismeretes, I. István, fejedelmi atyja halála után négy évvel, koronát kapott a pápától. A koronázási ünnepségre egyhajós, félköríves szentélyű templomot építtetett, külső harangtoronnyal. Ami az építést illeti, négy év az egyhajós bazilika építéséhez sem nagy idő. Hogy e rövid idő alatt mégis felépült, az azzal magyarázható, hogy a faragott kövek jó részét a közeli római kori kisvárosból, Gorsiumból szállították ide és használták fel. Ezt a templomot bővítette ki István a hadjáratokon szerzett kincseivel háromhajós bazilikává, amelynek hossza 76, szélessége pedig 38 méter volt, s amely az idők folyamán már 8000 fő befogadására is alkalmassá vált. A XII. századi Hartvik-legenda szerint — ami újra csak István bölcsességének és hatalma megszilárdításának bizonyítéka —, a király ezt a bazilikát saját egyházának tekintette, amely egyetlen püspök alá sem tartozott. Ez fontos jogi és gazdasági előnyöket jelentett, illetve az egyházzal szembeni nagyobbfüggetlenséget. Az István halálát követő bel- és külviszályok késleltették a bazilika építésének végleges befejezését, a templom később többször is tűzvész áldozata lett. A török időkben mohamedán szentéllyé alakították át. Az 1601. évi ostrom alkalmával az Itt tárolt lőszer felrobbant, s ezzel a bazilika teljes pusztulásnak indult. A nagyon szépen megépített romkertbe összegyűjtött maradványok az 1936—38-ban végzett ásatások során kerültek elő. (Az írás befejező részét a jövő vasárnapi számunkban közöljük.) Boros Béla Az ún. István-szarkofág a székesfehérvári romkert csarnokában.