Kisalföld, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

6 Archangelszkije Az Archangelszkoje-i kastély a moszkvaiak nagyon kedvelt kirándulóhelye. A hatalmas parkban csodálatos egy kiadós séta. A park szépsége, a klasszikus szobrok, és a palota panorámája nagyszerű élmény. HATVANI DÁNIEL: ELŐRE MEGFONTOLT SZÁNDÉKKAL — Dokumentumregény — Munkahelyek és csavargások Ugyancsak november 5-én reggel, a kecskeméti nagyállomáson az Izsák felől befutó vicinálisról alacsony, gyors mozgású, fekete hajú fiatalember száll le. Végigballag a peronon, egyre tétovább lépésekkel, végül megáll az újságpavilonnál, a dróthálón átvilágító magazin-címlapokat nézegeti. Már-már indulni készül, hogy elmegy a Sütőipari Vállalat központjába, mivel pár nappal azelőtt ígérték, hogy felveszik átképzős segédmunkásnak, csak a szükséges papírokat kell beszerezni. Ekkor hirtelen valaki a vállára csap. Megfordul. — Ni, csak, a Király Robi! — lelkendezik a szőke, göndör hajú fiatalember. — Mit keresel itt? — Munkát — feleli Robi. — Amit jól megfizetnek. Nagy Béla, a kecskeméti fiatalember — pályamunkás a vasútnál — tűnődve mosolyog. Ezt mondja: — Pajtás, az nem nekünk terem. Nem a mi fajtánknak. Különben ... Nézd, ide is eljöhetnél. Most is keresnek pályamunkásokat. Ha ráhajtasz, megvan a kétezerhárom —kétezernégy. — És életem végéig legyek pályamunkás? — No, nem ... Ha betöltötted a tizennyolcat, jelentkezhetsz Diesel-mozdony-vezetői tanfolyamra. Király Róbert gondolkodóba esik. Csakugyan, ezt meg lehetne próbálni. Szabad levegő, mozgás, gép — mégiscsak más, mint az élesztőszag. Meg is kérdi Bélától: — Hol lehet jelentkezni? — Keresztanyám ott van a munkaügyön, mondd meg, hogy én küldtelek. Felmegy. Béla keresztanyja elkéri a munkakönyvét. Forgatja a lapokat, majd végignéz a fiún és így szól: — Ahhoz képest, hogy még csak tizenhét éves, elég sok helyen megfordult. Igaz? — Robi vállat von. — Hát ez igaz. ... Közepessel végezte a nyolcadikat. Felvették napi négyórás munkára, táviratkézbesítőnek. Édesanyja közbenjárására, aki külterületi kézbesítő. A postától csak pár házzal van odébb Rácz Károly pékmester sütödéje, s a postahivatal alkalmazottai gyakran elküldték őt, hogy hozzon kenyeret. Egy ízben a pék megkérdezte: — Nem tudsz valakit, Robi, a haverjaid közül, aki eljönne hozzám tanulónak? Sok a munka, elkelne a segítség. Cserébe jó szakmát adnék. — A fiú azt mondta, majd érdeklődik. S legközelebb, amikor kenyérért ment, így szólt: — Ha Karcsi bácsinak megfelelnék, én is eljönnék. Megfelelt... Ereje volt a munkához, ügyessége is — igen hamar megtanult dagasztani —, csak a szorgalma olykor ki-kihagyott. Másnaponként bejárt elméleti oktatásra, Kecskemétre, ahol a Nagykőrösi Élelmiszeripari technikumnak volt kihelyezett osztálya. A péknél kapott reggelit, ebédet, néha uzsonnára is ott maradt. Olykor éjszakai munkát vállalt, ilyenkor Rácz Károly az ösztöndíjat megtoldotta egy ötvenessel, százassal, mikor hogy. Kapott pénzt mozira is. Pár hónapon át benthagyta az ösztöndíját, azzal, hogy ha összegyűlt egy nagyobb öszszeg, kiveszi és vásárol egy versenykerékpárt. De akkor megjelent az édesanyja, elkérte a pénzt, mert szükség volt rá odahaza. A fiú napokig rosszkedvű volt, ímmelámmal végezte csak a munkát, összesen kilenc hónapot töltött el a péknél, s az év végi vizsgáig csak jó két hét volt hátra, amikor megjelent az anyja, s azt mondta, hogy Robi nem maradhat tovább, mert nagyapja, Szőke János, most íratta rájuk a házrészt, és havi 600 forintot kell törleszteni, ezért a fiúnak igazi keresőfoglalkozást kell folytatnia. Szemén gyulladás keletkezett, pár hétig a szegedi szemészeti klinikán feküdt, majd dolgozott még a péknél is, de már nem mint tanuló, hanem mint segédmunkás. Aztán, 1970 nyarán, elment Kecskemétre, felvették a Barnevál hűtőházába. Albérletben lakott, a Zöldfa utcában. Az egyhónapos próbaidő utolsó hetében már nem dolgozott, újsütetű barátaival csavargott a városban. Hazatért, munkát vállalt az Izsáki Állami Gazdaságban, mint rakodómunkás és kocsikísérő. Ha csak szerét tehette, a traktorostól elkunyerálta a gépet, s vezetgette a gyümölcsösben, a fák között. Egyszer Ajkára szállítottak őszibarackot, éjszaka. A sofőr megengedte, hogy vezessen. Vagy 150 kilométeren át ki sem adta a kezéből a volánt. Anyja rábeszélésére kétszer is jelentkezett a postaforgalmi technikumba. Először egy számtani hiba miatt nem sikerült a felvételi. Másodízben már felvették, de kollégiumi elhelyezésre nem volt mód. Három hónapig mint szerződött alkalmazott dolgozott újra a postán. Aztán, már 1971-ben, bejárt Kecskemétre, a Posta Távközlési Üzeméhez. Kábelfektetésen, légvezeték-építésen dolgozott. Nemcsak Kecskeméten, hanem Félegyházán, Baján, meg másfelé is. A hideg kosztot nem szerette, a vendéglői étkezéshez viszont nem volt pénze. Húsz-harminc forintokat kért kölcsön, ezeket csak többszöri kérésre adta vissza. Az utolsó heteket már itt sem dolgozta végig, napokon át járta az utcákat, tereket, nézegette az autókat, s tűnődött, hogy mihez is kellene kezdeni. Az az ötlete támadt, hogy tiszthelyettesi iskolára jelentkezik. Ha adnak lakást, ruhapénzt, kosztot , az élethez való legszükségesebb már megvan. Sokat olvasott ekkortájt, főleg Marx és Lenin életrajzát tanulmányozta. A felvételi mégsem sikerült, a jobb füle miatt, amelyre 12 éves kora óta — akkor esett át operáción — alig hall. Júniustól kezdve öccsével együtt újra Kecskemétre járt be. A Kiskőrösi úti pinceépítkezésen dolgoztak. Keverték a maltert, adogatták a téglát a mesterek keze alá. Róbertben egyre inkább megfogalmazódott a felismerés, hogy az egyhangú munkát nem bírja sokáig végezni. Úgy érezte, végtagjaiban mázsás csömör halmozódik fel. Még viszonylag a reggeli egyórás vonatot szórakoztatta leginkább; öccsével együtt sohasem ült le, a vonat egyik végétől a másikig járkáltak állandóan, haverkodtak ismerőssel, ismeretlennel, csakhogy teljen az idő. Szeptember 20-tól kezdve már nem jártak el az építkezésre. Elkezdődött a csavargások minden eddiginél hosszabb időszaka. • Odahaza úgy tudták, hogy továbbra is dolgoznak. Róbert, hogy pénzhez jusson, eladott egy pár csizmát és egy bőrbekecset, amelyet munkaruhaként még a távközlési üzemtől kapott, s amelyet kilépéskor meg is kellett váltania. Róbert azt mondogatta: olyan cégnél szeretne elhelyezkedni, amely külföldi munkára is elviszi az embereit. Hallott olyasmit, hogy bányagépszerelőket keresnek, NDK-beli munkára. De azt nem tudta, hol lehet jelentkezni. • ■ • Így jutott el a kecskeméti nagyállomás felvételi irodájáig Király Róbert. Az asszony Visszaadta a munkakönyvét. Aprót sóhajt és ennyit mond: — Ha tényleg dolgozni akar a vasútnál, akkor most arra kérném, hogy menjen el a tanácshoz, ahol majd kiközvetítik. Utána az SZTK-ba, s amikor az is megvan, visszajön ide és a vasúti orvos is megvizsgálja. Elmegy a tanácshoz, az SZTK-ba, de a vasútnál kiderült, hogy az orvos csak szombaton rendel. Azt határozza el, hogy körülnéz a váróteremben, s hátha eszébe jut még valami jó ötlet. Az információs fülkénél a középső várócsarnok felé kanyarodik, s nyomban észreveszi, hogy az öccse haverja, az ágasi fiú éppen akkor lép el az újságpavilontól, kezében egy csomag külföldi cigarettával. Horváth Zoli is észreveszi őt. Annak idején, amikor még átjárt Izsákra kenyérért, találkozott vele a péknél. Ha sokan voltak, soron kívül kiszolgálta. — Szia, öcséd nem jött be? — Ma nem. Anyám nem engedte el. — Ma már nem is jön? — Nem valószínű. Miért? — Beszélni szeretnék vele ... Te, délután szeretnék átmenni hozzátok, hátha megtalálom! — Gyere, ha jónak látod. Elsétálnak a buszállomásig. Itt Robi lemarad. Zoli bemegy a rendelőbe, de még mindig korán érkezett. Elmegy, körülnéz a taxiállomáson. Előbb a csemegebolt elől, aztán a parkból nézi a taxikat, úgy 15—20 méter távolságból. Ekkor áll a sor végére a kékesszürke Volga. Vezetője lassú mozdulatokkal bújik elő. Úgy látja, alacsony, sovány ember. (Folytatjuk.) KISALFÖLD Tiéd az ország, magadnak építed! — jelszó volt ez, becsületes, mely nyílegyenes utat mutatott. Huszonhét évvel ezelőtt csüggedt, elcsigázott emberekbe öntött életet. Egyszerű volt akkor: el kellett dönteni, merre. És a sok millió dolgozó az életet választotta. Magának építette a gyárat a munkás, magának osztotta a földet a paraszt. A legnemesebb emberi erény akkor a becsületes helytállás, a jövőbe vetett hit volt. Nekünk, kik egyidősek vagyunk a szabadsággal, ma már történelem. Szerencsére élnek még közöttünk, akik ezt a történelmet saját kezükkel írták. Egy a sok közül: Domine Jánosné. A HADIASSZONY Felpántlikázott vonatok indultak kelet felé még az utolsó órában is, de már nem nótáztak vidáman a katonák. A marhavagonok utasai tudták: értelmetlen, igazságtalan dolgokért harcolnak. És mi lesz azokkal, akik itthon maradnak? A vérgőzös, nemzeti jelszavakkal felfűtött masinát feleség, gyerek, testvér, szülő búcsúztatta zokogva.) — Férjem a fronton harcolt, hadiaszszony lettem. Két gyermekemmel éltem Börcsön. Milyen élet volt az? Kínlódás a mindennapi kenyérért, a gyerekek betevő falatjáért. A hadisegélyből nem tellett sokra. És a béke először csak azt jelentette nekem, nem kell félni a bombától. A férjemről csak azt tudtam, hogy él, valamelyik szovjet fogolytábor lakója. Bíztam, hogy visszajön. Tudtam, hogy nem csinált semmit, katona volt, mert annak kellett lennie. Majdnem mindenki hazavárt valakit akkor. Dolgoztunk, hogy majd ők is meglássák, mire vagyunk képesek a magunkén, a magunk erejéből. (A harc nem játék, és a puskagolyó halált oszt. A frontkatonának egyetlen menedéke van előle, a föld. Minél jobban lapulni, egyenlővé tenni a sárral, ásóval, körömmel, könyökkel vájni a lyukat, hogy bele lehessen bújni, mint az anya ölébe. Időnként vissza is kell lőni, parancs van rá. De a szemben levő nem bújik el. Ő a sajátjáért lapul. Nem érzi, nem is érezheti a föld illatát, a selymes fű simogatását, mert vérrel áztatott, és a kezén egy töltényhüvely hagy mély sebet.) — Beválasztottak a földosztó bizottságba. Hatan voltunk, már csak néhányan élünk. A győri püspökség 1200 holdját osztottuk ki annak, akinek csak a saját élete volt a tulajdona. Öröm volt nézni az új gazdákat. Boldogan verték a karókat. Szétterpesztett lábakkal, kicsit görnyedt derékkal fogták az egyik kezükben a hegyes végű akácfakarót, a másikban meglendült a balta. És mikor kijelölték a mezsgyét, egyszerre egyenes lett a hátuk, mintha soha senki előtt nem kellett volna meghajolniuk. (Aki megtagadta a parancsot, vagy a harc ellen lázított, azt a helyszínen agyonlőtték. Itthon sem volt jobb, pedig nem volt harctér. A behívó elől elbujdosott, vagy a háború ellen szervezkedett, azt kommunistának mondták. Ha elkapták, kegyetlen halállal halt meg. A kínzóeszközök között a kihegyezett akácfakaró sem volt ismeretlen.) — Nem voltam párttag, de mindenki kommunistának mondott a faluban. Az országépítő célokkal egyetértettem, de az eszmét még nem ismertem. Beléptem volna én is a kommunisták sorába, de a férjemre gondoltam. Nem tudhattam előre, hogy a fogságból milyen emlékekkel tér haza. Úgy terveztem, előbb megmutatom, mit vittünk mi itt végbe a kommunisták vezetésével. Az uradalmi istállók tégláiból házak épültek, lett iskolánk is, és a földeken magának vetett a paraszt. (A tábori újságok arról írtak, hogy az oroszok kegyetlenül megkínozzák a foglyokat. A katonák többsége félt a fogságtól, de mégis voltak sokan, akik átszöktek az „ellenséghez". Az utóbbiak a Vörös Hadsereggel jöttek haza.) — Egy évvel a háború befejezése után, 1946-ban Győrbe küldtek pártiskolára. Akkor még csak egy hónapig tartott. Mindent szerettünk volna megismerni, de nem lehetett „lazsálni”, sok munka volt mindenfelé. Az iskolában megismertem a párt célkitűzéseit, a kommunista eszmét. Mikor vége lett, kértem a felvételemet. Már nem féltettem a családi békét. Tudtam, az uram meg fog érteni. 1947 január óta vagyok párttag. Akkor ősszel hazatért a férjem. Nem kellett titkolóznom. Azt mondta, hogy ott kint dolgozni kellett, de míg a szovjet tábori őr csak 40 deka kenyeret kapott, a foglyoknak 60-at mértek. Elvittem őt a párttitkárhoz, fel is vették. Az első választáskor a falu őt kívánta elnöknek. Domine Jánosné a mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyár szakszervezeti könyvtárának a vezetője, az idén kitüntetést kapott: a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Forgács Sándor 1972. május 14., vasárnap Legyünk barátok a közlekedésben A jelszót, amely a közlekedési balesetek számának emelkedése miatt nagyon megszívlelendő, a Magyar Autóklub népszerűsíti. Elsősorban azzal, hogy a klub tagjai rövidesen megkapják a fekete alapra nyomtatott fehérbetűs felírást, s bizonyára ki is ragasztják kocsijuk hátuljára. Jó volna, ha így történne — hallottuk pénteken Budapesten Matykó Vilmostól, a szervezet főtitkárától, a Magyar Autóklub 1972. évi küldöttközgyűlésén. Ezúttal hagyták jóvá a szervezet 1972. évi költségvetését is, valamint elfogadták az alapszabály-módosítást, amely az autóklubot hivatalosan is a szocialista célok megvalósításáért dolgozó társadalmi testületek sorába helyezi. De mi lehet szocialista cél egy olyan szervezetben, ahol nincs kötelező munka a tagok számára, csupán a magatartásukkal tudnak beavatkozni mindennapi életünkbe. Éppen ez, s a címben említett jelszó is ezért fontos. A közgyűlésen hangzott el például, hogy a Budapest— Kecskemét útszakaszon, holott ez a rangos E 5-ös megjelölést kapta, ma, hétköznapokon két, két és egynegyed óra szükséges a 85 kilométernyi út megtételéhez, annyira zsúfolt a járművektől, főképp a lassú járművektől. Ez az az útszakasz egyébként, ahol évek óta a legtöbb baleset történik az országban. Az autóklub három megyei szervezete (hozzájuk tartozik az említett terület) vállalta: kidolgoz egy olyan tervet, amellyel megoldható, hogy a közlekedést veszélyeztető lassú járművek, például a vontatók, kerékpárok, lovaskocsik — időveszteség nélkül — egy másik úton közlekedjenek. A javaslattal úgy érzem, nagyon egyetérthetünk. A kecskeméti felszólaló sürgette a közlekedésetikai járőrök megszervezését az autóklubon belül. A lényege, hogy a klub tagjai önként, saját benzinköltségükre vállalnák az országúti őrjáratokat, mellettük, hivatalos szervként, szintén autóklubtag társadalmi rendőrök vennének részt az utak ellenőrzésében. Nagyon fontos volna ennek a vállalásnak mielőbbi teljesítése, hiszen annyira elszaporodott útjainkon a közlekedési erkölcsöt semmibe vevők tömege, hogy a BM közlekedésrendészete háromszor annyi kocsival, mint amenynyije most van, sem tudná a kalózkodókat elcsípni. Sürgető ügyekre vonatkozóan tett hasznos javaslatot az autóklub országos vezetőségének dr. Székely Lajos, a győri szervezet csornai helyi csoportjának elnöke. Javaslatának a lényege: hihetetlen mértékben növekszik az autótulajdonosok száma, a KPM autóközlekedési tanintézetei és az MHSZ azonban csak hosszas várakozással tudják tanfolyamaikra besorolni a jelentkezetteket. Szükséges volna, — mondotta —, hogy a győri szervezet példája nyomán a megyében lévő helyi csoportokban is megszervezzék a gépjárművezetők oktatását. Ez természetesen nem könnyű ügy, hiszen ha az autóklub 49 sárga angyalának egy részét cserélnék át tanulókocsira, akkor az országúti segélyszolgálat vallaná kárát a változtatásnak. Mindenesetre jó, hogy ez a javaslat is elhangzott és bizonyára sikerül kidolgozni olyan tervet, amely a nagyvárosoktól távol élő új klubtagok gondját enyhíti. De nemcsak klubtagokról lenne szó, hiszen a 83 ezret meghaladó autóklubtagság csak egy része az országunkban magánjárművel rendelkezőknek. A vizsga letétele őnekik is gondot okoz. R. E. „Beszéljünk a rákról” A megyei egészségügyi csoport, a megyei Onkológiai Intézet és a Vöröskereszt megyei, valamint városi szervezete a nagy érdeklődésre való tekintettel „Beszéljünk a rákról!” címmel egészségügyi fórumot rendez Győrött május 17-én délután 5 órakor az Ady Endre Művelődési Házban (Gorkij utca 38.). A bevezető előadás után filmvetítés lesz, majd az érdeklődők kérdéseire négy orvos válaszol: dr. Alexy Miklós belgyógyász főorvos, dr. Kiss-Turay Gyula szülész és nőgyógyász, megyei onkológus főorvos, dr. Mátrai Tamás sebész főorvos és dr. Papp Gábor, a kórházi fertőző osztály főorvosa.