Kisalföld, 1973. október (18. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-27 / 252. szám

8 Vönöcki Imre Rábaszentmihá­lyi följegyzések Régen volt, ezelőtt nyolcvan évvel. Néha visszatérnek a gyermekem­lékek, a falusi élet régi szokásai. Akkor még nem jártam iskolába sem. A falu határa nagyobb rész­ben rét és legelő volt. Hatalmas sertés-, marha- és lócsorda járt le­gelőre. Tavasz kezdetével kora reggel zajos volt a falu, a kanászok ökörszarvkürttel valóságos nótát fújtak ébresztőnek. Sok asszony az ágyból ugrott ki az állatokat kien­gedni. Utána jött a marhapásztor és a csikósok. Ezek trombitával fújták az ébresztőt. Persze, mi gye­rekek is talpra ugrottunk, nagy él­vezet volt nekünk kísérni a mene­tet. A marhacsordában voltak bi­valyok is. Minden állatot a lege­lőre hajtottak, ha a gazdaságban nem volt rá szükség. Megfogtuk a bivalyok farkát és vontattuk ma­gunkat. Ezek az erős állatok végte­len lomhák és türelmesek voltak. De a gőzcséplőgépet, amit négy ló nem tudott elhúzni, a két bivaly elhúzta. Csak vastag szíjostor kel­lett. Még azt is láttam, hogy a bé­res vasvillával böködte, hogy gyor­sabb mozgásra ösztökélje. Most már nem látni ilyen állatot. Még egyszer találkoztam ilyen állatok­kal, de ezek kis bivalyok, vagyis bivalyborjúk voltak. Volt a falunk határában egy tanya, egy téti ügy­véd tulajdona. Barcza tagnak hív­ták. Tót nagyközség tőlünk tíz ki­lométerre volt, ennek a Barcza ügyvédnek ott volt jólmenő ügyvé­di irodája, itt meg pusztája volt. Ennek a tanyai háznak a közelé­ben édesapám bérelt egy darab földet. Én, miután még másra nem tudtak használni, libapásztor let­tem. Nyáron ide hajtottam ki a li­bákat. A szántó végében volt egy rét, ezen jó helyük volt a libák­nak, de nekem unalmas élet volt ez. Csak néha vetődött erre egy szekér itt a­lagúton. A tanyai ház­ban egy idős házaspár élt. Falum­­beliek voltak, egyedül éltek, a csa­lád már kirepült a fészekből. Sán­dor bácsi gazda és cseléd volt egy személyben. Jól voltak, sok disznót és baromfit neveltek. A tulajdonos nemigen járt itt. Munkára onnan küldött föl embereket. A Sándor bácsi felesége észrevette, hogy ott vagyok, kijött hozzám és csaloga­tott, hogy menjek be vele hozzá­juk. Én bizony kis vadóc voltam, vonakodtam bemenni, de ígért ne­kem mindent: vannak kis gólyák, kis bivalyok! A tanyai házhoz volt nagy istálló és pajta, a pajta tete­jén gólyafészek, az istállóban meg bivalyok, bivalyborjúk voltait. Úgy látszik, hogy itt nevelték őket. Ott­hagytam hát a libákat, kárba nem mentek, mert a rét mellett lagút volt és árok, tele vízzel. Jó hely volt ez nekik. Bementem a Teri nénivel a házba, ösztönösen elő­ször is a kúthoz mentem, fölka­paszkodtam a kávára és belenéz­tem, milyen mély benne a víz. Ek­kor megakadt a tekintetem az ita­tóvályún. A benne lévő vízben olyan kígyóforma állatok nyüzsög­tek. Megijedtem, mert a kígyótól félek. Nem kígyók azok, hanem csíkok! Jó húsa van annak. Meg­főzöm és megesszük! — mondta Teri néni. Én meg csak ámultam rajta, hogy ilyen undorító állatot megesznek. Azután megnéztem a kis bivalyokat és olyanok voltak, mint az ördögök. Különben igen jámbor állatok voltak. Közben Te­ri néni kihozott nekem egy karéj cukros kenyeret. Egyel kis fiam! éhes lehetsz már — mondta. Elfo­gadtam, mert bizony már közelgett a dél, azután kimentem a pajtá­hoz, ahol a kis gólyák voltak. Itt ért azután a meglepetés! A pajta előtt nagy eperfák álltak. Nálunk szederfának hívták. Szereted-e a szedret, kisfiam? — Szeretem ám! — feleltem örömmel. Hát csak egyél! A fára nem tudsz fölmászni, de alatta is van elég! — mondta. Nálunk gyümölcsöt nem termel­tek. Még a kertekben is búzát vetettek. Kevés volt a szántóföld, csak rétek és nádasok voltak. Előbbi években fejezték be a Rába, szabályozását. Csak néhány gaz­daháznál volt az udvaron szederfa, de ki merészelt oda bemenni? Így csak sóvárogtunk a gyümölcs után. Jól beettem, örültem, hogy ilyen jól kezdődött az ismeretség. Elbú­csúztam Teri nénitől, megköszön­tem neki mindent. Csak gyere be máskor is, kis­fiam! — mondta. Visszamentem, édesapám szántott. Közben dél lett, kifogta a lovakat és a kocsihoz kötötte. Megjött az ebéd is, a leánytestvérem hozta, aki három évvel volt idősebb ná­lam. Ebédközben előhoztam édes­apámnak, hogy mit láttam. Sándor bácsiék megeszik a kígyót, ugyanis még mindig kételkedtem benne, hogy nem kígyók azok az állatok. Édesapám mosolygott, de nem szólt, csak nyugodtan evett. De mikor végzett, akkor felvilágosított a való helyzetről, amit én idáig gyermekésszel nem fogtam föl. Ide figyelj, fiam! Láttad a Rábát ugye? — kérdezte. Láttam, mert édesanyámmal elmentem, mikor a ruhákat vitte mosni. A Rába a falu mellett folyt, ide vitték az asszo­nyok és lányok a szennyes ruhát mosni. Akkor még a férfi és női alsóruhák durva vászonból voltak. A vásznat a helybeli takácsok szőtték. A férfiak nyáron mind gatyában jártak még vasárnap a templomba is így mentek el, ide pedig hófehér ruha kellett. Minden asszony ide hozta a ruhát mosni. Mosószékre pakolta a ruhát. Mosó­fát, szappant a fejükre emelték és úgy vitték ki ezeket a dolgokat. Már csak a múzeumban lehet lát­ni hasonlókat. Fölsorakoztak a Rá­ba szélén és olyan taktust vertek a mosójával, hogy a mai lányok táncolni tudnának rá. Közben ha voltak ott lányok, meg egy-egy szép nóta is elhangzott. Mi gye­rekek a parton ültünk és élveztük azt a koncertet. Most visszatérek édesapám elbe­szélésére. Ennek a folyónak azelőtt nem volt medre. Arra folyt, amer­re lapot talált. Közben nagy ka­nyarokat csinált és áradáskor az egész határt elöntötte. Néha ara­táskor is. És azt a kevés gabonát, ami volt, csónakról aratták le. Most már csináltak neki medret és védőtöltést, de a lapokon és a víz­mostó helyeken itt maradt a víz és a határ nagyobb része nádas és mocsaras volt. Nagy volt a sze­génység, de ez némileg segített a lakosság megélhetésén, mert ren­geteg vízi madár tanyázott itt és szedtek össze tojásokat. Az árkok és a mélyedések tele voltak halak­kal, még kosárral is lehetett merí­teni. A sáros, mocsaras helyeken rákok és csíkok tenyésztek; amit láttál, azért voltak vályúban, mert piszkosak voltak és meg kellett őket füröszteni. Majd ha nagyobb lesz, körülnézhetsz a határban. Cso­dát fogsz látni. Ezeket mind az emlékezetembe véstem. Még a nő­véremet, mielőtt haza ment, elcsal­tam a szederfához. Igen örült az is. A Teri néni hozott egy létrát és megrázta az ágakat. Hullott a gyü­mölcs, mint a záporeső. Szedd tele kis lányom a kosaradat is és vidd haza! — mondta Teri néni. Igen boldog, szép napunk volt. HARANGLÁB FERTŐENDRÉDEN (N. E. felv.) SZIGETKÖZ Elbájoló tündérsziget, beszélgettem tegnap veled, egész nap az enyém voltál, legyen tied ez a zsoltár. 1973. aug. 81. Tündérséged ködbe vesz­el, de halálig velem leszel, eged tele nefelejccsel, a hívedet ne felejtsd el. Káldi János ANTENNA Antenna vagyok, köss a készülékben , és többet hallasz, messzebb látsz velem. Úgy lépkedünk át tornyokon,a reléken, mint Gulliver a törpeségeken. A holnap hullámhosszan tarts az égbe, így jobban hallasz, tisztán látsz velem, kit alkonyatkor elborít az éter, s drótjában lüktet már a Végtelen. Kapcsold velem magad egy új világba: az egész földön légy jelenvaló, míg én a téli háztetőkön állva büszkén magaslok, éber álmodó sudár antenna, ágaim kitárva, S körülrepked a vattaszárnyú hó. ORSOVAI EMIL Jutasi Ferenc A robot nem ölhet embert A lázadás akkor tört ki, amikor éppen senki sem számított rá. Leg­kevésbé Mr. Andrews, a Sugár­fegyver Művek vezérigazgatója Azon a napon Mr. Andrews a szo­kottnál jobb hangulatban ébredt, megfürdött, alaposan bereggelizett, közben átfutotta a reggeli lapokat. Aztán fütyörészve kiballagott a kertbe, szemügyre vette a rózsá­kat, majd bemászott a helikopter­be és elindult a munkahelyére. — Helló, Jeanne! — köszöntötte a titkárnőjét. — Nagyon csinos vagy ma is! — Ön pedig ma rendkívül jóked­vű, Mr. Andrews. Deh­át miért is ne lett volna az? A Központi Tanács képviselőit várta, hogy átadja nekik minden idők legnagyobb fegyverszállítmá­nyát. Mr. Andrews büszke volt a Sugárfegyver Művekre. Itt tevé­kenykedtek a Föld legügyesebb szakemberei, a „pusztítás utolérhe­tetlen művészei”, ahogy a vezér­­igazgató becézte őket. Nem vélet­len, hogy a Központi Tanács az utóbbi időben innen vásárolta a legtöbb fegyvert. Pontban tízkor a titkárnő be­csengetett: — Mr. Andrews, a vendégek meg­érkeztek! A vezérigazgató felállt, hogy elé­jük siessen. A fotocellával működő ajtón négy úr lépett be. Mr. And­rews kitörő lelkesedéssel üdvözölte őket. Ekkor történt az első robba­nás. Cliff Robertsson mérnök kiadta a megszokott utasításokat, indulni akart vissza az irodájába, hogy el­készítse az utolsó jelentést az át­adandó fegyverszállítmányról, ami­kor megszólította az egyik munkás. — Beszélni akarunk önnel, Ro­bertsson. A mérnök meglepetten kapta föl a fejét. A Sugárfegyver Művek csarnokaiban még nem fordult elő, hogy a munkások az utasítások után nem kezdtek rögtön dolgozni. — Valami nem érthető? — De igen, Robertsson, minden érthető. Nagyon is. — Akkor meg mi a baj? A munkás kilépett társai közül, mereven a mérnök elé állt. — Úgy döntöttünk — mondta kimértei. —, hogy nem gyártunk több fegyvert. Robertsson az első pillanatban nem fogta fel a szavak értelmét. Aztán nevetni kezdett, majd elko­­molyodott — Na, elég a tréfából, nem érek rá. — Várjon, Robertsson — lépett még közelebb a munkás. — Nem tréfálunk. A többiek mozdulatlanul figyel­tek. A szokatlan csendtől a mérnö­köt kirázta a hideg. Percekbe telt, míg magához tért. — Miféle ostoba dolog ez? A Su­gárfegyver Műveknél még nem volt munkamegtagadás, és nem is lesz, jegyezzétek meg. És ha ma­­kacskodtok, hát megvan a módja, hogy... — Ne felejtse el, Robertsson, hogy mi is képesek vagyunk meg­fogni az elektronpisztolyt. — Igen? És hogy juttok hozzá? — Fél órája szabad a bejárá­sunk a raktárakba. — Úgy értsem, hogy ... ? — Úgy. Mától nem gyártunk és nem adunk ki fegyvert. A mérnök megtántorodott. — Dehát ez... ez közönséges lá­zadás! — Mi nem ismerjük ezt a szót. De ahogy mondtam, aszerint cse­lekszünk. — Tudjátok, milyen következ­ményekkel járhat ez a... — Tudjuk. Biztosak vagyunk benne, hogy más fegyvergyárakban 1973. OKTÓBER 27., SZOMBAT Simon Lajos Dózsa mellett Dózsa kutyája nem nyüszített, s a szérűn gödröt nem kapart, orrát az égre nem vetette, halál­bagolyra nem csaholt, karóba húzott emberfejre hasonlított a telihold, de arra sem csaholt. Csak szőrét borzolta a sírás, s vénáján zúgott át a könny. Valahol, forró homok­trónon éjfélig ült, hallgatagon. S véges-végül: szájából véres hab eredt a fájdalomtól. Néprajzi és nyelvjárási pályázat Ma délelőtt tartják az 1973. évi Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpá­lyázat Győr-Sopron megyei ered­ményhirdetését a Xantus János Mú­zeum előadótermében. A Megyei Tanács Művelődési Osztálya által biztosított különke­­retből a felnőtt tagozatra érkezett pályamunkák közül a következőket díjazta a bíráló bizottság: I. Barsi Ernő: Népdalkincs a mai Rábapatonán c. tanulmánya II. Horváth Iván: Tobiov Otac (Egy parasztember élete és mun­kássága) III. Vönöcki Imre: Rábaszentmihá­­lyi följegyzések (Visszaemlékezés) Gottschling Gyuláné: Alte Erb­schaft aus Ágfalva Németh Imre: Kapuvári lako­dalmi lakások Köny­vj­utalom; özv. Kovács Imréné: Csornai néphagyományok Könyvjutalom különdíjként: Varga Gyula: Pusztacsalád problémái Ebből az alkalomból közöljük Vönöcki Mihály, rábaszentmiklósi parasztember írását.

Next