Kisalföld, 1973. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-28 / 278. szám
4 Gerencsér Miklós: Aradi napló XXVI. Itt volt a várós református lelkésze is, csikáran, ünnepi feketében, a protestáns papok tárgyilagos komorságával. A négy minorita szerzetes pedig, akik a katolikus tábornokoknak jöttek vigaszt nyújtani, ájult-ájtatos szomorúsággal hajtották le fejüket. Csipkézett karingjük láttán olyan illúzió támadt, mintha egyházi ünnep készülődne. A kegyes illúziót szempillantás alatt a zúzmarás haláltudat váltotta fel, mikor az udvarra lépett a hóhér. Pedig észre kellett venni, hogy nem akart vacogásra ingerlő hatást kelteni. Igen természetesen viselkedett, jószándékú vendégként pillantott körbe. Nyúlánk, de rövid nyakú szőke férfi. Se bajusza, se szakálla. Hosszú kezét könnyedén lóbálta. Zongoristának vagy borbélynak is nézhettük volna, ha piros kabátja el nem árulja, hogy ő az a fontos úr, aki a brünni fegyház alkalmazottja, és a kötél általi kivégzések legképzettebb szakembere az osztrák birodalomban. Felszállt Damjanich szekerére. Hátra ült, diszkréten, nehogy zavarja a görögkeleti pappal beszélgető tábornokot. Tehát a hóhér is készen állt az útra. Howiger tábornok mintha erre várt volna. Minden formalitás nélkül amolyan hessentő mozdulattal intett a zászlóaljparancsnoknak, hogy indulás. Tiphy őrnagy megmutatta, hogy átlagon felül tanulékony, és kedvére való a szerep. Az első alkalommal még nehezen leplezte görcsös elfogódottságát Mindössze a nyerget viselő csontos fej tanúsított fesztelenséget. Az őrnagy okult lova példájából, mert ezúttal olyan megszokottan vezényelt, mintha a napi rutingyakorlatra vezette volna ki zászlóalját. Úgy látszik, az alig félórával korábban agyonlőtt négy áldozatot már el is felejtette. Csak az alakiság idegződött belé, azt pedig gyerekjáték elismételni. Alaki rendünk a másik vesztőhely felé igen egyszerű volt. Ezúttal déli irányba, Új-Arad felé vezetett utunk. Sima, legelőszerű rét az út mindkét oldalán. Távolabb jobbról, balról a Maros. A kanyarulat medre határolta el a nagy síkságtól ezt a várhoz tartozó rétet. Elöl lovagolt Josef Tichy. Az előírásos térközöket szigorúan betartva követte a két első század. Emögött lépdelt magányosan Schück hadbíró százados. Néhány lépésnyire követte őt Lahner György és Knézich Károly, közöttük egy minorita páter. Nyomukban lovag Pöltenberg Ernő és Aulich Lajos, ugyancsak egy minorita atyával. Nagysándor József egyedül ballagott vigasztaló szerzetesével, csakúgy, mint Török Ignác. A vár tábori papja, Karl Marchot Vécsey Károlyt kísérte utolsó útjára. Gróf Leiningen-Westerburg Károly a református tiszteletesbe karolva közeledett a vesztőhely felé. A gyalogosokat követte a parasztszekér, amelyben Damjanich János daliás termete rázódott. Beteg bal lábát előrenyújtotta a saroglyára. Egykedvűen szivarozott a tábornok, és a mögötte ülő hóhér mindezt egykedvűen nézte. Az elítéltek vasban voltak. Láncuk szabad végét egy-egy porkoláb tartotta. Még Damjanichét is, és a gyalogos porkolábnak nyújtózkodnia kellett, mert rövid volt a lánc. A bilincsbe vertek menetét mindkét oldalon nyolc-nyolc feltűzött szuronyú katona kísérte. Én a szekér mögött haladtam Wochengruber főtörzsfoglár társaságában. Végül a zászlóalj másik fele, két század masírozott a nyomunkban. Menetünkön kívül egy lélek sem látszott az egész környéken, őszi csend és hűvös párák alatt lapult a nagy rét. Tízpercnyi gyaloglás után megláttuk a síkságból előmeredő oszlopokat. A nyers faragású fenyődúcok szabályos rendben sorakoztak, távközre, magasságra egyformán. Amikor egy vonalba értünk a baloldalt ágaskodó bírókkal, Tichy őrnagy derékszögben változtatott irányt. A fenyőoszlopok közelébe lovagolt, szembe fordította lovát, a zászlóaljjal és hangosan, jól érthetően vezényelt: — Menetből négyszöggé fejlődni! Első század a bitók mögé öt lépésre! Második század balról, harmadik század jobbról merőlegesen csatlakozik az első század szárnyaihoz! Negyedik század lezárja a négyszöget! Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a Wacher gyalogezred első zászlóalja megbízhatóan begyakorolta a felállást. Mint a díszszemlén, olyan olajozottan zárta le a négy század a kivégzési négyszög egy-egy oldalát. Mire megálltak a mozgásban lévő sorok, mi már a négyszög belsejében találtuk magunkat. Azt mondják, a végzet szeszélyes. De nem az ember csinálta végzet. Ennek terve van, rituáléja van, mint a koronázásnak. Csak akkor imponál, ha tökéletes benne a pedantéria. Márpedig mi osztrákok szeretünk imponálni, mert azt akarjuk, hogy féljenek tőlünk. Az elítéltek tudtak erről a mániánkról, mert nem voltak hajlandók félni. Legalábbis nem mutatták. Nem is vettek tudomást a körülöttünk zajló parádéról. Egymással törődtek. Damjanich szekere köré gyűltek és gróf Leiningen- Westerburg kívánságára közösen imádkoztak. Ki-ki a maga vallása szerinti imát mondta, papjával egyetemben. Mindannyian rájuk figyeltünk, imájukat hallgattuk. Még a hadbíró is, még a zászlóaljparancsnak is. Ezekben a percekben csak a hóhér nem törődött a lélekkel. Amíg tartott az imádkozás, gondosan megvizsgálta a bitókat. Mindegyiknél előkészítette a zsinegeit. Tüzetesen, mozgékonyan dolgozott, mint a hosszú gyakorlattal bíró főkellékes, aki gondoskodik a zárójelenethez szükséges eszközökről. Mintha nem is igazi, hanem csak színpadi halált ígért volna a szörnyű dráma főszereplőinek itt az új aradi réten. Schück százados, a hadbíró már úgy viselkedett, hogy igenis komoly a játék. Amikor előrelépett a négyszög közepére, háttal a kilenc bitó sorfalának, még a hóhér is feléje fordult. — Ahogy a törvény rendeli, végrehajtás előtt felolvasom az ítéleteket — mondta olyan fenyegető nyomatokkal, mintha nem bízott volna eléggé abban, hogy az ítéletek önmagukért beszélnek. Megjegyezte: — A négy, golyó általi kivégzést ma reggel hat óra és fél hét között végrehajtottuk. • Ezután elővette papírjait, és olyképpen, ahogy a legzordonabb evangéliumi idézetek szoktak templomi szószékről elhangzani, felolvasta az ítéletek szövegét Damjanich János változatlanul szivarozott. Mivel a rá vonatkozó verdikt került sorra utolsónak, a felolvasás befejeztével méltóságteljesen mozdult a hadbíróra: — Kár volt annyit fáradnia. Nincs az a hosszú beszéd, ami elfedné gyalázatukat. A szigorú, katonás arcvonásait változatlan önérzettel őrző Aulich Lajos pedig így szólott: — Rajtunk bosszút állhatnak, az igazságon soha. Gyilkosok ítélkeztek felettünk. Tisztjeink úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. A hadbíró intett a zászlóaljparancsnoknak, az pedig a főtörzsfoglárnak. Wochengruber forma szerint kegyelmet kért az elítélteknek. Tichy őrnagy be sem várta a mondat végét. Szinte bosszúsan sietett a felelettel: — Istennél a kegyelem. (Folytatjuk.) A bábolnaiak — a ló-, a hintómúzeum, a madárrezervátum után — kukoricamúzeumot rendeztek be. Fő látványossága a „kukoricaipar” kialakulását, fejlődését bemutató gyűjtemény. Ismeretes, hogy a bábolnaiak dolgozták ki érmék a technológiailag és biológiailag leggyorsabban iparosítható növénynek a korszerű termelési rendszerét. Egy chicagói céggel együttműködve alakították ki a ma már CPS névein közismert rendszert, amelyben a hazai tapasztalatoknak és a világszerte ismert módszereknek a legjobb elemeit ötvözték egybe. Magyarország hatalmas térképe szemlélteti a múzeumban, hogy az idén 71 gazdaságban 126 000 hektáron termelnek „kukoricagyárak”, jövőre pedig 150 gazdaságban 220 000 hektáron hódít tért a modern kukoricaipar. S hogy ez a termelés mennyire gyárszerű, azt jól bizonyítja az is, hogy 790 hektárt művel egy gépsor, vagyis szerényen számítva 43 000 mázsa kukoricát termelnek egy traktorral, egy kombájnnal és a hozzá tartozó munkagépekkel. Így nem csoda, hogy külföldön is évről évre nő az érdeklődés a CPS iránt. A kukoricamúzeum a különböző talajminták, a vetőmagvak felsorakoztatásától kezdve végig követi a termelési folyamatot, jelezve, hogy az ipar-szerű termelésben minden elem nélkülözhetetlen, fontos szerepet tölt be. Érdekesek a múzeumnak azok a vitrinjei, amelyekben bemutatják, miként válik a szegény nép egykor lenézett eledeléből, a kukoricából napjainkban ínyenc falat. A vitaminokkal és vassal dúsított kukoricapehelytől a kukoricakrém csecsemőtápszerig, a kukoricaolajtól és a margarintól a különféle édes és sós teasüteményekig ugyanis több száz ételfajta készíthető belőle. A sokszínű üveg, doboz szomszédságában egy különleges kukoricacső áll: a cukorkukorica. Ez is a jövőt jelzi. Külföldön tudniillik biztató kísérletek folynak, amelyek azt ígérik: a kukorica cukortartalma olyan mértékben növelhető, hogy végül „édességben” legyőzi a cukorrépát. (Érd.) Kukoricamúzeum Bábolnán Felveszünk városépítészetben jártas TERVEZŐMÉRNÖKÖT, valamint nagy gyakorlattal rendelkező, irányítóképességű STATIKUS TERVEZŐMÉRNÖKÖT. JELENTKEZÉS: „Gyakorlott mérnök” jeligére a Hirdetőbe, 2002, Győr, Pf. 20. 1973. NOVEMBER 28., SZERDA Csokonaira emlékezik (Tudósítónktól.) Csokonai Vitéz Mihályra, a felvilágosodás nagy magyar költőjére emlékszik az ország. Születése 200. évfordulójának megünneplésére készültek az elmúlt hetekben az általános- és középiskolák, felsőfokú oktatási intézmények, a falvaik és városok művelődési házai, közművelődési intézményei és az a sok száz irodalmi színpad, szakkör, klub, ahol megidézték Csokonai korát, amelyben élt, s megidézték mindenekelőtt a költőt. Ennek az 1973 tavaszán indult és egész évben tartó emlékezés-sorozatnak az egyik legfontosabb feltétele és biztosítéka volt az Országos Csokonai Emlékbizottság megalakulása, programteremtő munkája. — Kállai Gyula elnökletével. — A bizottság testületi, politikai, társadalmi törekvéseiben, mind pedig összetételében kifejezte, hogy az évforduló esztendejében munkások, értelmiségiek, irodalmi és művészeti műhelyek, oktatási és közművelődési intézményekben művelődő fiatalok emlékeznek Debrecen legnagyobb költő fiára. Most, hogy a jubileumi ünnepségsorozat lezárult, méltán állapíthatjuk meg, hogy csak szocialista társadalmi rendszerünk tudja és tudta „letörleszteni”mindazokat az „adósságokat”, amelyeket haladó nagyjaink iránt különböző korok uralkodó osztályai elmulasztottak. Erre utalt Kállai Gyula elvtárs is a debreceni díszünnepségen mondott beszédében. — Csokonai Vitéz Mihályival és életművével kapcsolatban voltak, s ma is vannak még adósságaink. Költészetét, életművének közéleti mondanivalóját a társadalmi haladás hívei másfél évszázad óta idézik.. Nem ő tehet róla, hogy voltak korok, amikor szavai észrevétlenül foszlottak szét, mert nem engedték eljutni azokhoz, akik megértették és követték volna. Századunkban Vitéz Mihály ébresztését Ady vitte be az irodalmi és politikai köztudatba, őt is a „tűz csiholói” közé számította. Nem véletlen, hogy a fasizmus és a második világháború idején Csokonai velünk volt, velünk harcolt, hűséges küzdőtársunk volt. Művei Petőfi, Ady és József Attila forradalmi hitvallásaival együtt, egy dobogóról hangzottak el. — Ma már nem Csokonait, hanem önmagunkat, társadalmunk érdeklődését kell serkenteni, népünk figyelmét kell ébreszteni. A debreceni Csokonai ünnepségsorozat jó példa volt arra, hogyan lehet és hogyan kell évszázadok „adósságát törleszteni”. Hajdú-Bihar megye Tanácsa „Csokonai koszorúja” címmel jelentetett meg antológiát, amely azt próbálja bemutatni, mit jelentett kétszáz éven át Csokonai Vitéz Mihály a magyar poétáknak. A Debrecen városi Tanács szép ötlete: Csokonai tíz legszebb versét nyújtotta át szép illusztrációkkal azoknak, akik belépőjegyet váltottak a Csokonai-ünnepségekre. Az Alföld, a táj irodalmi folyóirata nagyon szép emlékszámmal ünnepelt. És volt szavalóverseny, irodalmi színpadi találkozó, díszünnepség. Írók, kritikusok, az irodalmi ismeretterjesztés apostolai találkoztak s találkoznak Debrecenben az ő nevében. Színházi bemutató, koszorúzás, ünnepi beszédek terítettek fölé méltó megbecsülést. S az ünnepségsorozat ott ért véget, ahol Csokonai nyugszik, a Hatvan utcai temetőben. Sőtér István akadémikus utalt rá a debreceni díszünnepségen elmondott beszédében: „A debreceni borbélycéh - mester fia, a kollégium neveltje, a kicsapott préceptor Patakon, Komáromon, Csurgón át vezető kóbor életútjával olyan kerülőt tesz, melynek végcélja csak Debrecen lehet, előbb a tűzvész pusztította szülői ház, majd 31 éves korára a temető. Ez a Debrecen, melynek ő hazatértében a „kedves füstjét” köszönti, mégsem lehetett olyan sárba és disznótorba ragadt város, mint amilyennek később híresztelték. Csokonai mesterei és társai a kor legfrissebb eszméivel, bölcseleti, esztétikai és természettudományos nézeteivel tartanak lépést.” De az igazi „lépéstartást” csak most, a szocialista haza tudta megteremteni. Nemcsak a Debrecenben él ,az országban lezajlott ünnepségsorozattal, hanem Csokonai költészetének, munkásságának ápolásával, életművének továbbfejlesztésével. P. I. Hanság Múzeum Vaskori leletek kiállítása törzsük a Fertő tó környékén telepedett le. Területükön vezetett keresztül a Borostyánkő út, melyen a Skandinávia és az Itália közötti kereskedelem lebonyolódott, miközben etruszk és görög művészeti, kulturális és egyéb hatásokat közvetített az illírekhez is. Ennek nyomai megfigyelhetők a Fertőrákoson feltárt tizenhárom sír leletein. Az 1970-ben feltárt sírok az időszámításunk előtti VI — V. századból származnak. Temetkezésüket a halottégetés jellemzi. Máglyát raktak, majd a tetemet elégették. A halottak hamvait cserépurnákba helyezték, így földelták el. A sírokra jellemző volt, hogy nagy halmot alakítottak ki az eltemetettek hamvai fölött. A jobb módú családok halottai mellé ékszereket is tettek. Különböző nagyságú cserépedényekbe pedig ételt, italt helyeztek. Megtalálták halotti szertartásaik eszközeit is. Az ásatásokat Pusztai Rezső, a Hanság Múzeum igazgatója vezette, aki jó ismerője az illír néptörzsek történelmének. Horváth István A napokban nyílt meg Mosonmagyaróváron a Hanság Múzeumban az illír emlékek kiállítása. A korai vaskorban a Nyugat-Dunántúl területén illír népcsoportok éltek. Egyik FIGYELEM! FIGYELEM! Közöljük vevőinkkel, hogy 1973. december 1-től valamennyi telepünkön tüzelő és építőanyag készleteinket LELTÁROZZUK A leltározás időtartama előreláthatólag 2-4 nap. A nyitás napjáról az illetékes telepeink adnak felvilágosítást. Továbbá közöljük, hogy a győri és csornai telepeinken a vasáruk forgalmazása zavartalan Győrött és Sopronban boltjaink nyitva tartanak. A GYŐRI TÜZÉP VÁLLALA