Kisalföld, 1975. november (20. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-15 / 268. szám
1975. NOVEMBER 15.* SZOMBAT AZ ÜZEMVEZETŐ előtt tulajdonképpen mindent tagadtak A két Bugony csak a maga igazát hajtogatta. Elsősorban Jóskalaigadott, hogy ő nem kezdeményezett semmit, csupán azért vágott Balázshoz egy kődarabot, mert feltehetően rokonok, s mint ilyennel, joga van viccelődni Bugony Balázs — sűrű erős férfi — keveset beszélt, de minden szava határozott volt, kicsit sértő is. — Méghogy rokon. .. — Bugony. Bugony... — vörösödön bele Jóska, s mint aki segítséget remél, ránézett az asztal mögött ülő főnökre. Az, meg csak éppen, hogy kilesett vörösesre gyulladt szemgödréből. ~ Hallgasson — mordult Jóskára. — Most emez beszél. . . No, beszéljen Balázs. . . — valami titkos, megfoghatatlan szál kötötte ehhez a másik Bugonyhoz, aki két hónapja került a keze alá, s a közeli aknán jól kereső, sőt jó nevű aknász volt. ..Hogy ezt is mért hozzám verte az isten, ha már egyszer megbolondult, s parancsolgatás helyen a trógerolást választotta". — Nem rokonom. .. — Engem nem az érdekel. Arról mondjon már valamit, hogy mért ütötte le ezt az embert... — Neki jobbat kell tudni... — No, most akkor maga beszéljen. — Méghogy én tudom, mértütött le? Leütött Egy ökörnek elég lett volna — és az állát simogatta. — Szóval, semmit se tud. Az isten csapná magukat a ... — Talán, az öcsém ... Merd neki volt vele baja. Még a Somlóin. .. —Akkor ő számoljon! Fájdalmasan keserű mosoly jelent meg Bugány Jóska arcán. — Az még nálamnál is nyápicabb! — s kicsit előbbre lépett, hogy kitessen vékonysága. — Akkor mi az istent kötekszik? — állt fel az üzemvezető. — No, a mai napra írassanak maguknak üdülőt. .. Végeztem. Tudta ő, nagyon jól, hogy Bugony Jóska mért kötözködött névrokonával. Ha valakiből egyszer szakvezető aknász lesz, annak már nem olyan a szaga, mint a többinek. S vissza nem fogadnák maguk közé, ha megfeszül, akkor se. Ha valaki elcsapott ügyvéd? Vagy volt főkönyvelő, aki sikkasztott? Annak még a talpát is letörlik műszak végén, napközben meg rá- dolgoznak. De akiből egyszer. Aki otthagyta az övéit és rézlámpás aknász lesz, azzal a magafajtát végeztek. S ha nem Bugony Jóska, hát más valaki, beleköt, követ vágnak hozzá, ráejtik a gerendát a kezére, a fűrészével szöget vágnak... Szóval, elüldözik a maguk köréből A két Bugony együtt buszozott be a városba. Míg utaztak, meg nem szólaltak volna. Bugony Balázs néha rálesett névrokonára, s tán sajnálta is, hogy akkorát ütött. S még azért is megesett rajta a szíve, mert olyan nagyon soványka volt. Szinte száraz. Igaz, jó öltöny volt rajta, de semmit se ért az. ..Tehénre húzhatnak gatyát...” Fejében az motoszkált: miért ilyen az ő fajtája’’ Ez a szerencsétlen, lehetséges, hogy már tizennégy évesen a bányában uraságiskodott. S talán cipője se volt. S ha megütötte az aknást, hát meghajolt, s otthon elhallgatta az apja előtt. Még az is megverte volna... Most meg? Mit tett ő az öccsével? Éppen önért névrokonok voltak, hát istápolta. Ha kimaradt, megértette: húszéves legény, elmaradt a lánynál... De ezt így a szemébe nem mondhatta. Tréfásan rávert a hátára: „Hát, rokon, jó lesz az, hogy te csak egy szemen nem jelentkezel sülten?’’ Csak nem ezeket a valóban rokoninak szánt nyakteveseket sérelmezte?Végre a Jóska szólalt meg: — Tényleg, nagyon fájt az a kő... ? — Nem. De a pofon? Restellikedve elfordult. — Hát. . . ritkán kap ilyent az ember — Máskor a hülye vicceidet.. . Jóska arca felderült. — Rsendes vagy te. Egy téldecit A IÉ 15 megihatnánk együtt Itt, a sarkiban. — Megihatunk! — nyújtotta meg a beleegyező szót Balázs. — De én fizetek. — Egyszer te egyszer én! Bugány Jóska lelke megörült a tegezésnek, s hogy az a szája is kezdett rájörni (Semmit nem érzett drágának. Még azt sem, hogy neki fizet az egykori aknász, ami igen nagy ritkaság, sőt sértés számba is mehetett egy segédvájár esetében. A rend az, hogy az aknásznak fizetni kell. .. ha elfogadja a meghívást. Mondta is neki, mikor két-két féldeci cseresznyepálinkával elvonultak egy sarokba. — Pedig te... te aknász voltál Somlón. — Az! — Azok igen rátarti emberek. — Azt hiszed! Mindaz? — Az már igaz! — törölte meg a száját, s nem is figyelte, hogy marja-e a gyomrát a lecsúszó ital. — Nem mind .. Pajtikám, nekem elhiheted! — Nem! Bizisten, hogy nem, pajtikám. . . — s el is hallgatott nyomban. Talán még meg talál sértődni a „pajtikán’.’-ért. Hallgatlak. A két Bagony arca semmit se árult el. Sem a sértődést, sem a félelmet. Kiitták a másik pohár italt is, s amikor Jóska elindult az újabb ..munícióért? — ahogyan tréfásan megjegyezte — a másik Bugony felsóhajtott. Két hónapja, hogy egyedül issza meg a pálinkáját. A régiek — beosztott aknászai — elkerülik, köszönését ,és csak éppenhogy fogadjál. S a friss cimborák? Nos, azok sem barátkoztak vele. Tulajdonképpen ez a Bugony Jóska az első, aki... — No, igyunk — állt meg előtte a másik. — Hát, szervusz, rolyon! — Szerbusz, pajtikám... Kis szünet után. — S hát tényleg, lehetünk mi rokonok is... Bugony Jóska nevetett. — Aligha. Mi Erdélyből keveredtünk ide, még a harmincas években. — Én meg a Felvidékről. — Az messze van egymáshoz. — Messze... Dehát akkor mért mondtad... lent. Amikor... amikor kötekedtél. — Csak mondtam. Valamit mondani akartam. Kellett mondani valamit. Nincs igazam? — Az öcséd miatt? — Az öcsém miatt? Legutóbb már hűségpénzt, se kapott. Nem szeret az dolgozni... — Mert visszakerültem? Se, a lapáthoz! Mi? Bugony Jóska a kocsma sarkába menekítette a tekintetét. — Nem is tudom... Néha az emberrtek viszket a tenyere... — Az aknásztó? — Nem! Az kell. Ugyanúgy, mint a lómeste meg aki fizeti a bért. Csukhat. Csukhat. . . anynyian... olyanok lesznek! Bugony Balát megértette a másikat. — Megmondhatnátok neki, szemtől. —: No, akkor vehetném a kabátom. .. —: Mindet csak nem zavarná el. .. az olyan. Ezen , meg Bugány Jóska gondolkodott el — Ez is igaz. A teremtésűt. pajtikám. Erre még nem is gondoltam. Bizonylaton! — Pedig erre is gondolhatnál. — Nem szeretek gondolkodni! — Hát ez a baj! — s megfogta a vékonyka embert. — Most majó el hozok. — Az aknászok nem fizetnek. Ez már szokás — Nem vagyok én aknász. . . S még ha az is lennék? Vagy rokonok vagyunk, vagy nem! No! Akarod ? — Akarhatom... — s olyan gyönyörködve nézett szét a piszkos, bűzös kocsmán, mintha a Paradicsomban lenne Hogy mi tette ilyen színessé Bugony Jóska perceit? Ezt ő tudta a legkevésbé. Az újkeletű rokonság, méghogy ő egy — még ha lebukott is — igaz szakvezető aknásszal pálinkázik. Esetleg maga a pálinka? Dehát Bugony Jóska nem szeretett gondolkodni, ezt mega is megmondta. Barátit lár jós a Tengerparton. (H. Cecka Kinga) Simuk Lajos A költő temetése ott, ott abban a faluban, ahol most ünnepi tiszta az út, ahol most mész illat árad az égig, mint a feltámadás napjaiban, ott, ott, azon a hirtelen megnőtt tájon, ahol most annyi a nép, hogy már legendás vásár napján is túlcsap, pedig ha igaz, akkor ott zsibongott három vármegye is. Micsoda néma tömeg, istenem! Micsoda tenger, te ég! Pedig a kendőjük szárnyát szorongva markoló kukoricák sorát, és a napraforgók vénember menetét nem is számítom ide. művészet Nemere István két írása KÍN Jelentéktelen küket: jó, fekete hajú nő volt. Sovány, ideges mozgású, a repülőtér teraszán ültünk barátommal, aki itt dolgozott az irányítótoronyban. Pár percre leszaladt hozzám. A nő felé intett: — Látod ...? Furcsa egy teremtés Itt van minden nav Már ismeri az egész személyzet. Órákig elálldogál a korlátnál, nézi az érkező gépeket, mintha várna valakit. De soha nem jön senkije, egyedül szokott elmenni innen... Beszélgettünk min, aztán órájára pillantva, elrohant. Egyedül maradtam A teraszról jól látszott az észak—déli kifutópálya. Egy hegyes orrú óriás éppen nekilendült maga alá gyűrte a beloncsikot. Fejünk felett dongva körözött egy másik. Kiittam a kávémat, szemem ismét látómezejébe fogadta a nőt. Lobogó hajjal fogódzkodott, a korlátba, meredeten nézte a leszálláshoz készülődő gépét. A hangszóró recsegve megszólalt Csillogó ruhás, fiatal lányok, gyerekek zajosan tódultak előre, a motorok üvöltése belénk vágott. A nő szoborrá vált A repülőgép végre megállt, melléje simult a lépcső, ajtó nyílott. Nem vártam senkire, inkább a nőt figyeltem. A vaskorlátot markolta. Mikor az utolsó utas is eltűnt, elernyedt, lehajtotta fejét, elfordult. Valahol a magasban felbőgött egy másik érkező gép, erre felnézett, újra megmarkolta a korlátot ... Néhány nappal később ezt elmeséltem egy társaságban. A házigazda, nyugalmazott pilóta, bólintott: — Ismerem... A férje kollégám volt. Lezuhantak az óceán felett, hét?.., nem, nyál évvel ezelőtt. Csak egy olajfolt maradt a vizen, egyetlen holttestet sem találtak. Az a szegény asszonyka nem hitte el, hogy mindnyájan odaveszlek. Ma sem hiszi. Visszavárja a férjét... minden nap várja. TÉGLA . Házat akartam építeni. Tégla kellett. Hók tégla. Már enyém volt a föld, ahol a falakat fel szándékoztam húzni. Domboldalon, az erdőszéltől nem messze. Csak egy szomszédom is áit, ígérte, hogy vigyáz majd a téglákra míg összegyűlnek. Tavasszal elmentem a földmérőkhöz. Jártuk a mezőket, falvak határát Nyáron bele is izzadtunk, eső is megverte házunkat, őszszel, mikor vége lett, fizettek. Vettem ezer téglát, hazavittem kis kocsimon. Télen nem lehetett dolgozni sehol. Fűzfavesszőt szereztem, kosarat fontam. Kunyhómba bevert az, eső, később elrekesztette a hó. Meleg ételt hetente egyszer ettem. A szomszéd olykor kijött, szánakozva meghalsz, ha sokáig így élsz. Nem feleltem neki, csak magamba mondtam: könnyen beszél az, akinek már szép, nagy meleg háza van, kertje, mindene. De nekem előbb fel kell építenem. Tavasszal eladtam a kosarakat, vettem megint téglát. Aztán nekieredtem munkát keresni. Ahol kapálni kellett, kapáltam. Másutt csatornát ástam, mert azt ástak. Őszbe fordult már az idő, gyümölcsszedés ideje jött, aztán szüret. Dolgoztam, vidáman. Zsebemben gyűlt a pénz. Hatszor fordultam a kis kézikocsival a városból, míg hazavittem az összes téglát. Sok ezer állt már ott, halomba rakva. Mielőtt eljött volna a lel,etakartam naddal, átkötöttem jó erősen Aztán bementem a városba. Tányérokat mosogattam, fél éjszakákon át, délután meg csomagokat cipeltem a pályaudvaron, vagy vagonokat raktam ki. Nagyon fáztam. Reggel fáradtan ébredtem, de tudtam, minden nap sok téglára valót tudok félre tenni. Nyáron megint sokszor fordultam a kocsival. Háznyi téglarakás várt rám, mikor utoljára jöttem. Testemben fáradtság lüktetett, még irigykedve néztem a szomszéd házát: milyen magas, fehér, tágas. De az enyém is olyan lesz, még olyanabb. Hiszen szükségem van rá Én is élek, én is élni akarok. Annyit haradtam már. Körülvevő falak melege, saját ablakon■ át látó , világra, jól ismert földecske naponta ezer lépéssel leméri látására vágyom. Egy házra, melybe én lakom. És nekifogtam. Kocsis Klára keszdé Lemezt hallgat, ha hőskorára gondol, fűtőtest mellett hírlap és heverő várja. Margit is hájas, szigorú vén lett, zsémbel akárha élete párja. Ez az ősz — dörmögi mogorván Faust, lám, dara hull, kopog a szikkadt gondolat.. ., Margit, ó, küzdés— fuvolázza, kortyint a nagyokat, és kitúr fedeltelen családosokat a lakásból, mit háromszázezerért eléled is elorzott. Borbély János Odüsseus Áginak Visszavonul a tenger. Felröppennek a sirályok. Idegenek a csillagok, a víz felett otthonomat ígérték. Hagyd el az ölelést Pénelopé. Én mindig csak ágyad felé hajóztam. Látod: a felhők az óceánba fulladnak, onnan tértem meg. Izmaimban nyugodt hullámok ereje. Készülődöm, erről a szigetről nincs már hova elindulni. Legyél a tenger Pénelopé.