Kisalföld, 1975. november (20. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-15 / 268. szám

1975. NOVEMBER 15.* SZOMBAT­ ­ AZ ÜZEMVEZETŐ előtt tulajdon­képpen mindent tagadtak A két Bugony csak a maga igazát hajto­gatta. Elsősorban Jóska­­laigadott, hogy ő nem kezdeményeze­tt sem­mit, csupán azért vágott Balázs­hoz egy kődarabot, mert feltehe­tően rokonok, s mint ilyennel, jo­ga van viccelődni Bugony Balázs — sűrű erős férfi — keveset beszélt, de minden szava határozott volt, kicsit sértő is. — Méghogy rokon. .. — Bugony. Bugony... — vörö­södön bele Jóska, s mint aki segítséget re­mél, ránézett az asztal mögött ülő főnökre. Az, meg csak éppen­­, hogy kilesett vörösesre gyulladt szemgödréből. ~ Hallgasson — mor­dult Jóskára. — Most emez beszél. . . No, be­széljen Balázs. . . — valami titkos, megfog­hatatlan szál kötötte ehhez a má­sik Bugony­hoz, aki két hónapja került a keze alá, s a közeli ak­nán jól kereső, sőt jó nevű aknász volt. ..Hogy ezt is mért hozzám verte az isten, ha már egyszer megbolondult, s parancsolgatás helyen a trógerolást választotta". — Nem rokonom. .. — Engem nem az érdekel. Ar­ról mondjon­­ már valamit, hogy mért ütötte le ezt az embert... — Neki jobbat kell tudni... —­ No, most akkor maga beszél­jen. — Méghogy én tudom, mért­­ütött le? Leütött Egy ökörnek elég lett volna — és az állát simogatta. — Szóval, semmit se tud. Az is­ten csapná magukat a ... — Talán, az öcsém ... Merd neki volt vele baja. Még a Somlóin. .. —­­Akkor ő számoljon! Fájdalmasan keserű mosoly je­lent meg Bugány Jóska arcán. — Az még nálamnál is nyápi­­cabb! — s kicsit előbbre lépett, hogy kitessen vékonysága. — Akkor mi az istent kötekszik? — állt fel az üzemvezető. — No, a mai napra írassanak maguknak üdülőt. .. Végeztem. Tudta ő, nagyon jól, hogy Bu­­gony Jóska mért kötözködött név­rokonával. Ha valakiből egyszer szakvezető aknász lesz, annak már nem olyan a szaga, mint a többi­nek. S vissza nem­ fogadnák maguk közé, ha megfeszül, akkor se. Ha valaki elcsapott ügyvéd? Vagy volt főkönyvelő, aki sikkasztott? Annak még a talpát is letörlik mű­szak végén, napközben meg rá-­ dolgoznak. De akiből egyszer.­­ Aki otthagyta az övéit és rézlám­­pás aknász lesz, azzal a magafaj­tát végeztek. S ha nem Bugony Jóska, hát más valaki, beleköt, kö­vet vágnak hozzá, ráejtik a ge­rendát a kezére, a fűrészével szö­get vágnak... Szóval, elüldözik a maguk köréből A két Bugony együtt buszozott be a városba. Míg utaztak, meg nem szólaltak volna. Bugony Ba­lázs néha rálesett névrokonára, s tán sajnálta is, hogy akkorát ütött. S még­ azért is megesett raj­ta a szíve, mert olyan nagyon so­ványka volt. Szinte száraz. Igaz, jó öltöny volt rajta, de semmit se ért az. ..Tehénre húzhatnak gatyát...” Fejében az motoszkált: miért ilyen az ő fajtája’’ Ez a szerencsétlen, lehetséges, hogy már tizennégy évesen a bányában uraságiskodott. S talán cipője se volt. S ha meg­ütötte az aknást, hát meghajolt, s otthon elhallgatta az apja előtt. Még az is megverte volna... Most meg? Mit tett ő az öccsével? Ép­pen önért névrokonok voltak, hát istápolta. Ha kimaradt, megértet­te: húszéves legény, elmaradt a lánynál... De ezt így a szemébe nem mondhatta. Tréfásan rávert a hátára: „Hát, rokon, jó lesz az, hogy te csak egy szemen nem je­lentkezel sülten?’’ Csak nem eze­ket a valóban rokoninak szánt nyakteveseket sérelmezte?­­Végre a Jóska szólalt meg: — Tényleg, nagyon fájt az a kő... ? — Nem. De a pofon? Restellikedve elfordult. — Hát. . . ritkán kap ilyent az ember — Máskor a hülye vicceidet­.. . Jóska arca felderült. — Rsendes vagy te. Egy téldecit A I­­­É 15 megihatnánk együtt Itt, a sarki­ban. — Megihatunk! — nyújtotta meg a beleegyező szót Balázs. — De én fizetek. — Egyszer te egyszer én! Bugány Jóska lelke megörült a tegezésnek, s hogy az a szája is kezdett rájörni (Semmit nem ér­zett drágának. Még azt sem, hogy neki fizet az egykori aknász, ami igen nagy ritkaság, sőt sértés szám­ba is mehetett egy segédvájár ese­tében. A rend az, hogy az aknász­nak fizetni kell. .. ha elfogadja a meghívást. Mondta is neki, mikor két-két féldeci­­ cseresznyepálinkával elvo­nultak egy sarokba. — Pedig te... te aknász voltál Somlón. — Az! — Azok igen rátarti emberek. — Azt hiszed! Mind­az? — Az már igaz! — törölte meg a száját, s nem is figyelte, hogy marja-e a gyomrát a lecsúszó ital. — Nem mind .. Pajtikám, ne­kem elhiheted! — Nem! Bizisten, hogy nem, pajtikám. . . — s el is hallgatott nyomban. Talán még meg talál sértődni a „pajtikán’.’-ért. Hallgatlak. A két Bagony arca semmit se árult el. Sem a sértő­dést, sem a­­ félelmet. Kiitták a másik pohár italt is, s amikor Jós­ka elindult az újabb ..munícióért? — ahogyan tréfásan megjegyezte — a másik Bugony felsóhajtott. Két hónapja, hogy egyedül issza meg a pálinkáját. A régiek — be­osztott aknászai — elkerülik, kö­szönését ,és csak éppenhogy fogad­jál­. S a friss cimborák? Nos, azok sem barátkoztak vele. Tulajdon­képpen ez a Bugony Jóska az el­ső, aki... — No, igyunk­ — állt meg előt­te a másik. — Hát, szervusz, rolyon! — Szerbusz, pajtikám... Kis szünet után. — S hát tényleg, lehetünk mi rokonok is... Bugony Jóska nevetett. — Aligha. Mi Erdélyből keve­redtünk ide, még a harmincas években. — Én meg a Felvidékről. — Az messze van egymáshoz. — Messze... Dehát akkor mért mondtad... lent. Amikor... ami­kor kötekedtél. — Csak mondtam. Valamit mon­dani akartam. Kellett mondani valamit. Nincs igazam? — Az öcséd miatt? — Az öcsém miatt? Legutóbb már hűségpénzt, se kapott. Nem szeret az dolgozni... — Mert visszakerültem? Se, a lapáthoz! Mi? Bugony Jóska a kocsma sarká­­ba menekítette a tekintetét. — Nem is tudom... Néha az emberrtek viszket a tenyere... — Az aknásztó? — Nem! Az kell. Ugyanúgy, mint a lómeste meg aki fizeti a bért. Csukhat. Csukhat. . . any­­nyian... olyanok lesznek! Bugony Balát­ megértette a má­sikat. — Megmondhatnátok neki, szem­től. —: No, akkor vehetném a kabá­tom. .. —: Mindet csak nem zavarná el. .. az olyan. Ezen , meg Bugány Jóska gondolkodott el — Ez is igaz. A te­remtésűt. pajtikám. Er­re még nem is gon­doltam. Bizonylaton! — Pedig erre is gondolhatnál. — Nem szeretek gondolkodni! — Hát ez a baj! — s megfogta a vékonyka embert. — Most majó el­ hozok. — Az aknászok nem fizetnek. Ez már szokás — Nem vagyok én aknász. . . S még ha az is lennék? Vagy roko­nok vagyunk, vagy nem! No! Akarod ? — Akarhatom... — s olyan gyö­nyörködve nézett szét a piszkos, bűzös kocsmán, mintha a Paradi­csomban lenne Hogy mi tette ilyen színessé Bugony Jóska per­ceit? Ezt ő tudta a legkevésbé. Az újkeletű rokonság, méghogy ő egy — még ha lebukott is — igaz szakvezető aknásszal pálinkázik. Esetleg maga a pálinka? Dehát Bugony Jóska nem szeretett gon­dolkodni, ezt mega is megmondta. Barátit lár jós a Tengerparton. (H. Cecka Kinga) Simuk­ Lajos A költő temetése ott, ott abban a faluban, ahol most ünnepi tiszta az út, ahol most mész­ illat árad az égig, mint a feltámadás napjaiban, ott, ott, azon a hirtelen megnőtt tájon, ahol most annyi a nép, hogy már legendás vásár napján is túlcsap, pedig ha igaz, akkor ott zsibongott három vármegye is. Micsoda néma tömeg, istenem! Micsoda tenger, te ég! Pedig a kendőjük szárnyát szorongva markoló kukoricák sorát, és a napraforgók vénember menetét nem is számítom ide. művészet Nemere István két írása KÍN Jelentéktelen küket: jó, fekete hajú nő volt. Sovány, ideges mozgású, a repülő­tér teraszán ültünk barátommal, aki itt dolgozott az irányí­tótoronyban. Pár percre leszaladt hoz­zám. A nő felé in­tett: — Látod ...? Fur­csa egy teremtés Itt van minden nav Már ismeri az egész személyzet. Órákig elálldogál a korlát­nál, nézi az érkező gépeket, mintha vár­na valakit. De soha nem jön senkije, egyedül szokott el­menni innen... Beszélgettünk m­in, aztán órájára pil­lantva, elrohant. Egyedül maradtam A teraszról jól lát­szott az észak—déli kifutópálya. Egy he­gyes orrú óriás ép­pen nekilendült ma­ga alá gyűrte a be­­loncsikot. Fejünk felett dongva körö­zött egy másik. Kiittam a kávé­mat, szemem ismét látómezejébe fogad­ta a nőt. Lobogó hajjal fogódzkodott, a korlátba, merede­­ten nézte a leszál­láshoz készülődő gé­pét. A hangszóró recsegve megszólalt Csillogó ruhás, fiatal lányok, gyerekek za­josan tódultak előre, a motorok üvöltése belénk vágott. A nő szoborrá vált A repülőgép végre megállt, melléje si­mult a lépcső, ajtó nyílott. Nem vártam senkire, inkább a nőt figyeltem. A vaskorlátot markol­ta. Mikor az utolsó utas is eltűnt, el­­ernyedt, lehajtotta fejét, elfordult. Va­lahol a magasban felbőgött egy má­sik érkező gép, erre felnézett, újra meg­markolta a korlá­tot ... Néhány nappal ké­sőbb ezt elmeséltem egy társaságban. A házigazda, nyugal­mazott pilóta, bólin­tott: — Ismerem... A férje kollégám volt. Lezuhantak az óceán felett, hét?.., nem, nyál­ évvel ezelőtt. Csak egy olajfolt maradt a vizen, egyetlen holttestet sem találtak. Az a szegény asszonyka nem hitte el, hogy mindnyájan oda­veszlek. Ma sem hi­szi. Visszavárja a férjét... minden nap várja. TÉGLA . Házat akartam épí­teni. Tégla kellett. Hók tégla. Már enyém volt a föld, ahol a falakat fel szándékoztam húzni. Domboldalon, az erdőszéltől nem messze. Csak egy szomszédom is áit, ígérte, hogy vigyáz majd a téglákra míg összegyűlnek. Tavasszal elmen­tem a földmérők­höz. Jártuk a mező­ket, falvak határát Nyáron bele is iz­zadtunk, eső is meg­verte házunkat, ősz­szel, mikor vége lett, fizettek. Vettem ezer téglát, hazavittem kis kocsimon. Télen nem lehe­tett dolgozni sehol. Fűzfavesszőt szerez­tem, kosarat fon­tam. Kunyhómba bevert az, eső, ké­sőbb elrekesztette a hó. Meleg ételt he­tente egyszer ettem. A szomszéd oly­kor kijött, szána­­kozva­­ meghalsz, ha sokáig így élsz. Nem feleltem neki, csak magamba mondtam: könnyen beszél az, akinek már szép, nagy meleg háza van, kertje, minde­ne. De nekem előbb fel kell építenem. Tavasszal eladtam a kosarakat, vettem megint téglát. Az­­tán nekieredtem munkát keresni. Ahol kapálni kellett, kapáltam. Másutt csatornát ástam, mert azt ástak. Ősz­be fordult már az idő, gyümölcsszedés ideje jött, aztán szü­ret. Dolgoztam, vi­dáman. Zsebemben gyűlt a pénz. Hatszor fordultam a kis kézikocsival a városból, míg haza­vittem az összes tég­lát. Sok ezer állt már ott, halomba rakva. Mielőtt el­jött volna a lel,­­­e­­takartam naddal, át­kötöttem jó erősen Aztán bementem a városba. Tányérokat moso­gattam, fél éjszaká­kon át, délután meg csomagokat cipel­tem a pályaudvaron, vagy vagonokat rak­tam ki. Nagyon fáz­tam. Reggel fárad­tan ébredtem, de tudtam, minden nap sok téglára valót tu­dok félre tenni. Nyáron megint sokszor fordultam a kocsival. Háznyi téglarakás várt rám, mikor utoljára jöt­tem. Testemben fáradt­ság lüktetett, még irigykedve néztem a szomszéd házát: mi­lyen magas, fehér, tágas. De az enyém is olyan lesz, még olyanabb. Hiszen szükségem­ van rá Én is élek, én is élni akarok. Annyit haradtam már. Körülvevő fa­lak melege, saját ablakon■ át látó , világra, jól ismert földecske naponta ezer lépéssel leméri látására vágyom. Egy házra, melybe én lakom. És nekifogtam. Kocsis Klára k­es­z­d­é Lemezt hallgat, ha hőskorára gondol, fűtőtest mellett hírlap és heverő várja.­­ Margit is hájas, szigorú vén lett, zsémbel akárha élete párja. Ez az ősz — dörmögi mogorván Faust, lám, dara hull, kopog a szikkadt gondolat.. ., Margit, ó, küzdés— fuvolázza, kortyint a nagyokat, és kitúr fedeltelen családosokat a lakásból, mit háromszázezerért eléled is elorzott. Borbély János Odüsseus Áginak Visszavonul a tenger. Felröppennek a sirályok. Idegenek a csillagok, a víz felett otthonomat ígérték. Hagyd el az ölelést Pénelopé. Én mindig csak ágyad felé hajóztam. Látod: a felhők az óceánba fulladnak, onnan tértem meg. Izmaimban nyugodt hullámok ereje. Készülődöm, erről a szigetről nincs már hova elindulni. Legyél a tenger Pénelopé.

Next