Kisalföld, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-01 / 256. szám
Rendhagyó irodalomóra Romatálat hoztam... A mosonmagyaróvári Könyves Kálmán Általános Iskolában az egyik apróság készségesen elvezet Ladányi Mária tanárnőhöz, aki több, mint tizenöt éve műsorokat szerkeszt, verseket tanít. — Három névadós csoportunk is van — mondja a tanárnő. — A műsoraink nem állandóak, alkalmazkodunk az ünneplő családhoz, és nem mindegy az sem, hogy fiú vagy lány született. Legutóbb épp a ..Komatálat hoztam. . című összeállítással szerepeltek a gyerekek. A cseréptálon Virág és kisdobosnyakkendő volt, amivel új kis pajtásukat köszöntötték. De nemcsak a tanácsházban tartott névadókra járunk el, hanem a Mezőgépgyárba is. Ez az üzem patronálja ugyanis iskolánkat. Lehetőség adódik, hogy találkozzam a névadókon szereplőkkel. A nyolcadikosok irodalom órája így kissé rendhagyóvá válik. Igaz, ezúttal is verseket mondanak, de nem a tankönyvből, hanem a műsorukból. Barsch Éva például Várnai Zseni Be szép” című versét mondja. Utána azt is elárulja, hogy irodalomból gyenge, de a verseket szereti. Hogy hogyan egyeztethető össze e kettő? Egy másik szereplő, Pausits Ibolya adja a választ: „Az irodalomórán kötelező tanulni, a névadókon pedig kedvünkre szavalhatunk, kis babát is láthatunk. Egyszer mi is leszünk édesanyák, és nekünk is jól esik majd, ha úttörők szerepelnek a névadón.” A tanterem végére megy Popovwitch Margit, pár másodpercig átgondolja a verset, s már mondja is: Szabó Lőrinc, írna a gyermekért... Korát meghazudtoló a terhessel, gyönyörűen szavalja. Augusztin Anitától megtudom, hogy náluk családi hagyomány a névadózás. Édesapja a Mezőgépgyárban vezeti a szertartásokat, Anita pedig a testvérével szerepel rendszeresen. Lukács Erika meg azt meséli el, hogy a legutóbbi névadóról majdnem lemaradt: „Budapesten voltunk aznap, iskolába se jöttem. Fél háromra értünk haza, gyorsan átöltöztem és siettem a Mezőgépgyárba. Félúton találkoztam a barátnőm anyukájával, ő mondta, hogy a tanácsnál lesz a névadó. Szerencsére még odaértem és mondhattam József Attila Altatóját. A megszólaltatott úttörők és társaik rendszeresen benyitják a tanácsház nagy kapuját vagy elmennek a Mezőgépgyárba. Hogy emlékezetessé tegyék a névadókat. (Humor) ■ A mosonmagyaróvári 402-es Ipari Szakmunkásképző Intézet Fűtés- és víz gázszerelő tanulói a város vasipari szövetkezetének tanműhelyében sajátítják el a mesterség fémipari alapismereteit. A másod- és harmadéves tanulók aztán a termelő munkában ismerik meg a gyakorlati fogásokat. Felvételünkön az elsőéves tanulók az ISZ tanműhelyében. Hlfftl Pöl P Verseny után a hétköznapok idén végezte el az iskolát, de már nagyon sokan ismerik. Pedig nem színésznő, nem tévébemondónő, mégis megjegyzik az arcát, és Kapuváron sokan ismerősként üdvözlik. Nagyon egyszerű a magyarázat. Nagy Erzsébet Kapuváron az áfész 19. számú csemege boltjában dolgozik eladóként. Tizennyolc éves lesz, a nehéz munka nem látszik meg rajta, és ahogy ő mondja nem fárad el, van türelme a vevőkhöz. Gyermekkorában cukrászdában szeretett volna felszolgáló lenni, majd ruházati eladóként akart dolgozni. Most már nem bánja, hogy élelmiszerboltban van. És hogy mennyire jól dolgozik, az a KISZ Győr-Sopron megyei Bizottsága által meghirdetett élelmiszerkereskedelmi dolgozók versenyén bizonyította be. A háziversenyek után bejutott a döntőbe, és ott második helyezést ért el. Azt mondta, hogy nem voltak nehezek a feladatok, melyek mindegyike a munkájával volt kapcsolatos. A politikai tesztnél maximális pontszámot kapott. Hallgatja a rádiót, szívesen néz televíziót, és szabad idejében sokat olvas. Természetesen alig különbözik a többi hasonló korú lánytól. Amikor azt kérdeztem tőle, ha tudnám három kívánságát teljesíteni, mit kérne, azt válaszolta: egy rendes férjet, rendesen dolgozni és jól élni. Nem olyan nagy kívánságok ezek. Az üzletben 10—12-en dolgoznak, és szeret ott lenni. Hiszen zömmel fiatalok közt van, azonosak a témáik, a gondjaik. Külön véleménye van a vevőkről, és a saját munkájáról, kötelességéről. Szerinte úgy kell dolgozniuk, hogy a vevő semmit se vegyen észre abból, hogy az eladó ingerült, vagy valami bánat éri. Kérdezem, voltak-e már a vásárlókkal nehéz pillanatai. — Nem, nem voltak, remélem, nem is lesznek —mondja. — Mindenki kedves hozzám. Vannak már törzsvevői, de az idegeneket is — akik betévednek az üzletbe — figyelmesen szolgálja ki. A hagyományos boltot jobban szereti, mint az önkiszolgálót, bár a régi üzletben több a munkája. De szorgosabb, meghittebb a kapcsolatuk az eladóknak a vevőkkel. Egyre több új, modern árut kell kínálni, megismertetni a vevőkkel, rá kell őket szoktatni a jobbra. B.A. A magyar popzene tizenöt éve (IV.) Művészi rangra emelték A populárissá váló beatzene felhígult és az utánpótlás elmaradásával lassan érdektelenné vált a fiatalok számára. A szórakoztatóipar azonban nemcsak a zenét gyúrta át, hanem az illúzióktól megfosztott nemzedéket is. Hát az a lendület semmiképpen ninccs már meg — mondta egy beszélgetésen Szörényi Levente, akinek egykori nimbusza is jócskán megcsappant. — A mostani srácok nem ordítanak sehol — Megvan mindenük: lehet nagy hajuk, járhatnak farmerben, annyi zenét hallgathatnak, amennyit akarnak, olyan képet raknak a falra, amilyet akarnak. Hát akkor minek ordibáljanak? Akik pedig velük indultak, azok a srácok otthon ülnek, a tévét nézik, halkan, nehogy felébresszék a gyereket. A változásokat látva néhányan ismét megkongatták a vészharangot a popzene fölött. De ismét csak vesztettek. A Fonográf mellett már futott a sínen az új Lokomotív, jelentkezett a Taurus, a Skorpió, s bár nagy veszteségek érték, a műfaj mégis talpraállt. A beatmozgalom elsekélyesedésével egyidőben ellentétes folyamatok is megindultak. A beat ellenreformációjának szorongató hálójából a nagynevű zenészek szupergroupokba „menekültek”. A beatból több, eddig ismeretlen irányzat is kinőtt, melyek az eddig meg nem nyert társadalmi rétegek körében kerestek közönséget maguknak. Koncz Zsuzsa például nagyszerű, művészi mércével is elsőrangú verslemezekkel jelentkezett. Cseh Tamás, az egykori beatzenész pódiumművészetté nemesítette a beatet, mások :iodalmi «•’örömök megzenésítésével (Kaláka) értek el sikereket, míg egy jelentős zenészcsoport a magyar és a környező országok népzenéjére támaszkodva (Sebő Kolinda, Dévai Nagy Kamilla, Muzsikás stb.) újította meg önmagát és az ifjúsági zenét is. (Folytatjuk) KNAPOD Politikai képzés A KISZ-fiatalok politikai képzését a Magyar Televízió is segíti. A naptárakba már most bekerülhetnek a novemberi adások időpontjai. A Killián-körök számára készült az Emlékeink Killiánról című alkotás: 15-én fél négykor vetítik. Egy hétre rá (15.30-as kezdéssel) a Megbízatás című film kerül vetítésre, amely elsősorban az aktivista körök és a titkárképzők munkájában hasznosítható. November 29-én, délután négy órakor a KIMSZ I. kongresszusával foglalkozó filmet sugározza a televízió. Követhető példa Hetek óta készülődnek Győrött a VB-hivatal KISZ- alapszervezetének fiataljai hogy házivetélkedőn (a városi tanács ebédlőjében rendezik) döntsék el: ki tud többet Győrről, ki ismeri jobban a település múltját és jelenét? A vetélkedő holnap délután három órakor kezdődik. Mi már tudjuk: a lányok és a fiúk mindegyike győztes lesz — ezúttal helyismeretből. Rigolyák és reflexiók Vitazáró helyett Nem állhatom a szemembe sunyin mosolygókat, az arcomba szépeket susogókat, akik alig várják, hogy a következő pillanatban megforgassák hátamban a kést, fejemet vegyék. Akadnak ilyenek. Emlékezetkiesést kapok a közelükben, rángatózik a szám. Izgatott vagyok, csendet teremtek magam körül, akkor is, amikor a postát bontom, olvasom az Olvasó levelét. Ami nemegyszer meglep, megörvendeztet. Egy hete közöltük ezen az oldalon egy csöves vallomását, Gyűlölöm Travoltát címmel. Érkeztek a hozzászólások, valaki azt írta, ebben a formában sérti minden jóízlésű ember lelkületét, mások riportot küldtek be (egy ötödik osztályos csöves jelöltről, egy ex-csövesről), megint mások az önkárosító magatartásról, a „csövesegyüttesek” felelősségéről szóltak. Aztán meghívtak egy intézménybe, témát ajánlva: az általános iskola úttörői nemrég vasgyűjtést szerveztek a bajbajutott gyerekek megsegítésére. Nemes dolog, szentigaz, de erről akkor lett volna a legörömtelibb tudni, amikor történt. A későn jött híreknek nem tudok örülni. Az olyan soroknak sem, amelyekben a talányosságra tevődik a hangsúly. Más gondom van. Mintha a fiatalokról kevesebb szó esne mostanában. Milyenek? A jelzők, az értékítéletek a végletek között vannak. Idegesít a minden fiatalra ráhúzott vizeslepedő engem is, az elfogult kirohanásokról nem beszélek. Tudom, van Beatrice, van Piramis, vannak csövesek, akik — öltözködésben is — különbözni akarnak az előző generációktól. Lendvai Ildikó, a KISZ KB kulturális osztályának a vezetője ebben a magatartásformában apolitikusságot lát, bizonyos társadalom kívüliséget, „amiről azonban nagy hiba lenne azt gondolni, hogy direkt társadalomellenességet jelent”. Inkább arról van szó, írja az egyik ifjúsági lapban, „hogy a társadalom ezeknek a fiataloknak nem nyújt vonzó lehetőségeket közösség - és aktivitásigényük kielégítésére, a beilleszkedésre. A rendelkezésükre álló politikai cselekvésformák is érdektelenek számukra, mást keresnek helyette. Ez mindenképpen elgondolásra kell, hogy késztessen bennünket.” Ami igaz, igaz. Közben eszembe jut a diszkó. Hadd szóljak egyes szám első személyében: bosszantanak a győri diszkóhelyek, borsózik a hátam a lemezlovasok ugrándozásaitól. Legutóbb a Rába presszóban tíz forintot kértek attól, aki egy kávéra ült volna be. A miértre adott válasz is bosszant, így lehet megszűrni a közönséget, így lehet a tér az elegánsaké. És megnyugodhatnak (?) a felnőttek, kulturált a szórakozás. Mindenki örömére és épülésére. Még mielőtt bárki azzal gyanúsítana, hogy a csöveseket pártfogolom, gyorsan ideírom: én ugyan nem! Nem mentem őket a saját felelősségük alól, csak arra gondolok, hogy a nagyobb felelősség a felnőtt nemzedéké, arra, ami az egyik győri pedagógus hosszú levelében szintén megfogalmazott: a csöves életmódhoz forduló fiatalok esetében nemcsak a családot kellene hibáztatni, hanem oktatási, kulturális-művelődési intézményeket is. Szó kellene, hogy essék azokról az emberekről, akik (Bálint György majdnem félévszázados írásából idézve) ma is: „.. .szép óvatosan dezertálnak, egyesek a gyakorlatban ki a hegyekbe, mások pedig elméletben be a kényelmes és légmentesen elzárható kis mániájukba és neurózisaikba”. Asztalfiókba rakom, elfelejtek minden „csövesközelben” jeligével érkezett levelet. Felesleges belőlük vitát keríteni. Hanem azt hiszem, tevékenyen kell élnünk, illúziók, félelgondolások nélkül, felelősséggel, embermódra. Általánossá téve a legjobbak példáját. Szükségünk van szigorú töprengésekre, arra, hogy a nagy dolgokban hajthatatlanok legyünk, hogy újra és újra a becsületesen végzett munka tegyen bennünket emberré abban a világban, ami naponta születik. Joó József Egy fiú — két állomás között Robog a hajnali gyors, a barna, hullámos hajú fiú az étkezőkocsiban kottásfüzetet vesz elő, bólogató feje jelzi, hogy magában énekel. A fiút Ernst Lászlónak hívják, utolsó évét végzi a győri Zeneművészeti Szakközépiskolában. — Az állami hangversenyzenekar klarinétosához, Horváth Lászlóhoz utazom. Akárcsak én most, valamikor ő is Győrött tanult, Apró József tanítványaként. Az iskolazenekarunk barokk hangversenyt rendez az év végén, s én majd a klarinétra írt kevés barokk mű közül játszom el egyet. Csakhogy ehhez D- klarinét kell, amit képtelenek vagyunk beszerezni. Horváth László ígérte meg, hogy kölcsönadja az övét. — Apám két éves koromtól a zene szeretetére nevelt. Olyan volt ez nekem, mint a rabság. A hangszert azonban rosszul választotta meg apám. Tangóharmonikáztam, s hiába játszottam komoly felkészültséget igénylő klaszszikus műveket, nem kísérte igazi siker. Nem csoda, hogy kevés lelkesedéssel tanultam. Jobban izgatott a fúrás, faragás, szerelés. Mikor elvégeztem a nyolcadik osztályt, szakmunkástanulónak jelentkeztem. Gondoltam, mindegy, hogy milyen, csak valamiben szerelő lehessek. Víz- és gázszerelőként kezdtem dolgozni tizenhét évesen. A vékony, fehér ujjak, a nyúlánk kézfej bizony nem nagyon vall mesteremberre. Pedig a fiatal muzsikus a mai napig is dolgozik a szabadidejében. Jól jön a kiegészítés a zsebpénzhez. — Nem tudtam kettős életet élni. A szakma mellett kevés időm maradt a gyakorlásra, s lassan odáig jutottam, hogy valamelyik hivatással fel kell hagynom. A muzsikát választottam, jelentkeztem a zeneművészeti szakközépiskolába. Apám nagyon boldog volt, hogy felvettek. Egy évvel később meghalt. Most már az vigasztal, hogy legalább megérhette, amire vágyott: muzsikust nevelt a fiából. A szakmai tudás pedig nem árt, keresettel édesanyámnak segíthetek, kevesebbet kell rám költenie. — Szeretnék az akadémiára kerülni. Nem azért, hogy megszerezzem a művészi címszót. Erről szó sincs. Mindössze a képzés magas színvonala, az akadémián kínálkozó lehetőség csábít. De azt tudom, hogy bármelyik pálya nyílik meg előttem, örömmel fogadom. Robog a hajnali gyors, a fiú az étkezőkocsiban újra a kotta fölé hajol. Pió Márta 1979. november 1., csütörtök