Kisalföld, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-24 / 250. szám

Séta a szobor körül Ha ezelőtt egy héttel megkérdeznek, hogy mit tartok Medgyessy Ferenc főművének, habozás nélkül válaszolom: a debreceni Déri Múzeum előtti négy allegorikus bronzszobrát. S valóban, legtöbbünknek a Művészet, a Régészet, a Néprajz és a Tudomány monumentális fekvő alakjai idéződnek emlékünkbe, ha Medgyessy nevét halljuk. Pedig élete főművének egy másik szobrot szánt. László Gyulának, az értő művészettörténésznek és jóbarátnak most megjelent Medgyessy-monográfiájából tudtam meg, hogy a huszadik század egyik legnagyobb magyar szobrásza a Győr város megrendelésére készített Szent István-jában kísérelte meg betetőzni életművét. Már a végleges, háromméteres minta majdnem készen volt, amikor durva kezek szétverték a gipszet. Most csak az 1940- ben készült jeles mintája áll a győri várbástya előtti kis téren. Mióta szobrok készülnek,a lovasszobor mindig is a művész próbájának csúcsát jelentette. Miért választotta e témát élete főművérnek Medgyessy, valljon erről ő maga: „A legnehezebb szobrászi feladat: a lovas szobor. A legkanabb szobrászmunka (sohase láttam nőszobrásztól). A lovas szobor két összetapadt testnek egymáshoz való viszonya. A lovas fara, combja ráfeszül, rámintázódik, rálapul a lóra. Ezt éreznem is kell, nemcsak látni. Ezért igyekeztem nagyon, hogy minél többet lovagolhassak (Galíciában). Persze amennyire csak lehet, túlzom a mintázásnál a ráfeszülést és örülök, hogy észreveszik... A Szt. István palástját azért húztam még hátra az útból, hogy a férfi fenekét hadd lássák, amint keményen ül (meghogy így lyukasabb, bronzosabb is). Szoborilag 1000 x fontosabb is az ülés szerkezete, mint a palást, amely viszont nem maradhat el onnan”. Az európai magyarság és a magyar európaiság szobrászi megfogalmazója. Medgyessy Ferenc száz éve, 1881-ben született Debrecenben. A centenáriumra kiadott reprezentatív kötettel tiszteleg emléke, életműve, hatása előtt a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. A szép kiállítású, gazdagon illusztrált könyvben nemcsak László Gyula maradandó értékű tanulmánya, hanem Medgyessy levelezésének jelentős része és a kortársak véleménye is helyet kapott. A gazdag névsorból idézzük most egynek a levélrészletét, azét a mesterét, akinek állandó kiállítása Medgyessy Szent Istvánjától alig kétpercnyi sétára gyönyörködteti a látogatót a győri Káptalan-dombon. 1956. júliusában így írt Borsos Miklós az akkori Mesternek, Medgyessynek: „.. .Elfogultan írok, mert sokkal több az, amit közölnék, mint gratuláció. Egy életmű és ilyen életmű előtt, közhelyekké válnak az egyébként értelmesnek ható szavak. Nagy és szép, igaz emberi, ilyen fogalmak, szavak jutnak eszembe. De mindezeken felül, vagyis mögötte a nagy élményünk, az első modern szobrok, amikkel pályakezdéskor a huszas években találkoztam. Mindnyájunkra hatottál, ami a legjobb hatás, legelevenebb és termékenyebb, a szellemi hatás,amivel ki-ki szabadon indulhatott — nem az utánzás — hanem a maga ösvényein az újabb s más tájék felé. A te adományoddal, mit tarisznyánkba tettél útravalóul: azt hiszem nem hoztunk szégyenta fejedre... a pillanata a magyar szobrászatnak épp jókor hozott Téged. . . modern magyar szobrászatot nehezen tudunk Nélküled, a Te hatóerőd nélkül elképzelni. ..” A főműnekszámta Szent István eredeti nagyságban nem készülhetett el. A súlyosan gazdag Medgyessy-életműben fogadjuk el főműnek azt, amit az egykori tanítvány, a mai mester fogalmazott meg, s a Káptalan-dombi Borsos-házból lesétálva a bástyák alá ezentúl tán más szemmel nézzük az államalapító szobrát Talán mintha nőtt is volna egy kicsit... D. A. szobában négyet; tükör van a ruhásszekrény ajtaján kívül és belül, tükör a konyhában is, a szobában tükrök arzenálja: falitükör, talpas tükör, kézitükör, kistükör, nagytükör, nagyító tükör. Nos, ahogy a sikertelen hívások után felemelkedtem atelefonasztalka mellől, egyszerre tizenöt tükörben éreztem tükröződni a mozdulataimat, amelyekről úgy találtam, igen bizonytalanok ahhoz, hogy a sajátjaimnak ismerhessem el őket. Elhaladtam a falról ferdén lenéző nagytükör előtt, amelyben a szerteszét világló kistükrök egyszerre tizenöt irányból mutattak engem, amint puklis háttal imbolygók az alattomosan összezsúfolt bútorok között, s akár oldalról, hátulról, vagy szemből szemléltem magam, igen lehangolt ez a mozgás, e tartás, az imbolygó léptek. Úgy járkáltam abban a szobában, mint akinek sejtelme sincs, miként került oda, s hogyanszabadulhatna a csapdából. S lássa, még az is tükröződött az arcomon, fogalmam sincs, hova szökhetnék e levendulaszagú bútorraktárból, s miért is kellene menekülnöm onnan! Csak bámultam a tükörképeimet: hát nem olyan az az ember, mint akinek van két távoli fia, két tanult szakmája, amiket nem művel, vannak ruhái, amelyeket mind másoktól kapott, van húsz ismerőse, akiket nem talál, amikor szüksége volna rájuk, van tisztességes, jól hangzó neve, amelyet szórakozottan hallgat, mintha nem is őt szólítanák. Görcsbe rándult a gyomrom, megszédültem, a csönd zakatolni kezdett a fülemben, majd csöndekre szakadt, különkülön csöndekre, csendszigetekre, és rám zuhant a múlt. Láttam magamat majomkodni gyerekkoromban: „Ipiapacs, nem ér a nevem!” Reszelem a munkadarabot, közben mosolygok: tudom, soha nem leszek lakatos. Feszült arccal figyelek az előadóra, noha egyetlen szava nem érdekel, az egyetem alibi: el kell töltenem az időt, amit végre megérzem majd, ki is vagyok valójában, s akkor majd vállalom magam, de addig nem ér a nevem, nem vagyok azonos! Láttam, amint szégyenlős-zavartan megköszönöm első fiamat az anyjának a szülőszobán, s közben arra gondolok, mire hazajönnek, én már nem leszek otthon. Szerelemről beszéltem a második gyermekem anyjának, akartam is érezni "a szerelmet, mert már nagyon szaladt velem az idő, jó lett volna, ha én lehettem volna „az ember, aki szeret”. Szeretlek, hadartam, pedig másra áhítoztam már, nagyobb, fontosabb szerepre, valamire, amimár nem is szerep, hanem maga az élet, a feladat, amelyre születtem, amit vállalhatok anélkül, hogy becsapva érezném magam! S miközben mindezen elmúlt pillanatokat egyszerre éltem újra, láttam a nagynénikém szobájának tükreiben jelenvaló magamat is, a puklis hátamat, imbolygó, tétova lépteimet, az arcomat, és üvölteni kezdtem: nem, én nem vagyok ilyen! Mint egy eszelős, vagdalkoztam, összetörtem a tükröket, hogy megszabaduljak a képmásomtól, egy szórakozott, idegen ember arcától, amelyhez nekem semmi közöm. Kivertem az ablaküvegeket is, s már azon voltam, hogy levetem magam a negyedik emeletről, az ugrással bizonyítva, nem vagyok azonos, nem én vagyok, aki így éltem, amikor megcsörrent a telefon: egy ismerősöm hívott, ünnepelni. Boldogan mentem. Mit mentem! Rohantam vágtattam abban a friss, tavaszi záporban, mert akkor már esett, s furcsamód délután volt. Megittunk két üveg pálinkát, ő berúgott. „Te — mondja egyszer csak —, hol az istenben az arcod?” Nevettem ezen az ostoba kérdésen, de ő egyre erősködött, hiába mereszti rám a szemet, nem lát engem, nincs arcom, elveszítettem valahol, vagy lemosta a tavaszi zápor, isten tudja, de már nincs meg.■ „Adj egy tükröt!” — mondtam megbocsájtóan mosolyogva, de hiába kerestük össze az egész lakást, nem találtunk tükröt, noha ismerősöm váltig állította, hogy volt neki, nagyon jó kis tükre volt, biztosan meg is van valahol, ellentétben az én arcommal, amely végképp elveszett. Megijedtem, de nem mutattam. Barátságosan elköszöntem tőle, lerohantam az utcára. Sötét volt már, késő éjszaka, a kirakatok nem világítottak, nem tudta ki üvegük tükrében ellenőrizni magamat. Lesiettem a folyópartra, de a hold arcát felhők kendőzték, így a folyóban sem tudtam megnézni magam. Három félrészeg alak bóklászott a rakparton, hozzájuk léptem, hogy egy kistükröt meg valami fényforrást kérjek tőlük , de ők sajnálatosan félreértették a közeledésemet, és agyba-főbe vertek. Hajnalig botorkáltam a városban, majd a szürkület világánál megpillantottam magamat egy drogéria kirakatába állított kézitükörben. Feldagadt arcomból vaksin hunyorgott a szemem, kék volt az ajkam, véres az orrom, de nem éreztem fájdalmat, csak örömet: van arcom! Elcsörömpölt mögöttem az első villamos, s egyik pillanatról a másikra ráébredtem a feladatomra. Amint látja, azóta tükrökkel házalok. Nálam mindenféle tükör kapható: homorú, domború, síktükör és görbetükör, és higgye meg, uram, mindegyik hű képet ad, vegye meg bármelyiket! Ne mondja, hogy nincs szüksége rá, higgyen nekem, ha valaki, én aztán tudom, milyen fontos, hogy kéznél legyenek a tükrök. Ne, ne csukja be az ajtót, eresszen be, nézze, itt van ez a különleges ... De hát mit csinál? Ne törje öszsze a tükreimet, ne tegyen tönkre! Én vagyok ..az ember, aki tükröz. .. ” Hallja? Miért csinálta ezt? Most nézze meg, erről lejött a foncsor! Az áldóját magának! Mit művelt velem?! Lássa csak, ha belenézek ebbe az üvegbe, nem látok mást, csak az eget, az eget, uram, a lakatlan, makulátlan eget! Miért tette, ezt velem? Hát most hol vagyok én? Milyen vagyok én? Ki vagyok én? Adja vissza az arcomat, uram, hiszen még egy ilyen arc is jobb annál, amit az év tükröz, a makulátlan, ragyogó márciusi ég! 1981. október 24., szombat Kokas Ignác műtermében „A barátság asztala” előtt Kokas Ignác háromszoros Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Népköztársaság Érdemes és Kiváló Művésze, egyetemi tanár meglehetősen kopár műteremben fogad a Képzőművészeti Főiskolán. Az egyik falon híres képe, a rögös, szabdalt, viharzöld háttérből vérsugárként felszökő Életfa, a másik három üresen fehérült. A kezdetekről faggatom a mestert. — A mi nemzedékünk Rózsa Gyula megfogalmazása szerint Bernáth Aurél dús és színes köpenyéből bújt elő. Tulajdonképpen igaza van. Az már nem egészen áll, amit rólam szoktak állítani, hogy az indulásom egészen Bernáth igézetében történt volna. A katalógusok említik ugyan, de az elemzések átsiklanak fölötte, hogy a főiskola első két évében, 47-től 49-ig Kmetty János osztályába jártam. Kmetty más, a növendék egyéniségére jobban figyelő, noha a maga csendes modorában keményen kritizáló tanár volt, mint a mesterbeli tudást könyörtelenül számonkérő, • káprázatos műveltségű Bernáth Aurél. Tehát Kmettynek is sokat köszönhetek," de az ő tanítása később, jóval később, már a hatvanas, években fordult bennem termőre. — Ezek szerint a formailag, bernáthos, tartalmilag „szocreálos” fellépését még a főiskolán megelőzte egy későbbi, látomásos világához hasonló korszak? — Nem volt az korszak,stúdiumokat csináltam, anékül, hogy túl sokat ismertem volna a művészetek történetéből, az avantgárdból meg éppenséggel semmit. Elég annyit se, mint mondjuk legtehetségesebb osztálytársam, Csernus Tibor, aki értelmiségi körökben járatos lévén, hozzá-hozzájutott olykor valami nyugati reprodukciós könyvhöz, folyóirathoz. Az ilyesmi a fordulat évétől szigorúan tilos volt a főiskolán. Nem,hogy az avantgárd, Derkovits is indexen volt a könyvtárban! Emlékszem, egyszer valamelyikünk szerzett egy Stravinsky-lemezt. Éjjel, bepokrócozott ajtónál-ablaknál mertük néhányan meghallgatni, minimális hangerővel, s kissé gyanakodtunk egymásra, nem lesz-e köztünk feljelentő. — Hát ilyen körülmények között, mindenféle hatás nélkül is előfordult velem, hogy mondjuk egy fejet zöldre, egy aktot vörösre festettem. Kizárólag az élmény keltette érzelem, a modell iránti indulat vezérelt. — Diplomamunkáján, a fiatal asztalos portréján még előfordulnak bernáthos elemek, de az egész figura határozottsága, az arc keménysége már sejtet valamit Kokas Ignác későbbi indulataiból 1962-beni, épp tíz év múlva, festett még egy asztalost. Fakó, fáradt, szomorkás, egyszersmind szelíd idős ember. — Az apám volt. Az ő halála hozott vissza a szülőföldemre. Asztalos volt a nagyapám is, a dédapám is, magam is asztalos■inaskodtam, azután írattak csak be a pápai tanítóképzőbe. Asztalosok, szántóvetők voltak családunkban, ameddig vissza tudom bogozni, se királyok, se gazdagok. Akörül a világ körülforgok, ahol születtem, ennek a helynek a szellemét űzöm, mint a vadász, s űzve vagyok magam is. Hogy mégsem járok már oda rajzolni, vázlatokat csinálni? Vége már ennek az időnek, nincs több új mondandóm róla. — Talán, mert más, újabb mondandó van születőben. — Talán igen, s ez bénít meg, ez nyugtalanít. Egy kudarc nem hagy békén. Rájöttem, hogy az évek során a figura lassan kimászott a képeimből. Először csak az arc tűnt el. Háttal fordítottam az alakot, mint A tékozló fiún vagy A nap fiain, mohával vagy mivel borítottam a fejet, mint a sárkánygyőző Szent Györgyön, fénybe süppesztettem a testet, mint a Szerelmeseken, míg végtére is csak elhagyott épületromok, burjánzó zöldek, szédítő fényködök, fenyegető árnyak maradtak. A kiállítás záróképéül terveztem egy festményt, éppen az Életfa és a Háború között egy triptichon középső része lett volna. A barátság asztala címmel Vissza-'"akartam hozni ezen az embert. Nem sikerült. — És mégis milyen lenne A barátság asztala, ha sikerülne megfestenie? — Ha tudnám, már megfestettem volna. A béke, a kölcsönös bizalom elképzelt álma lenne. Valami nagy asztalt ülnének körül nagy egyetértésben az emberek. Fehérek, feketék, vörösek, sárgák; gyönyörűek és rettenetesek; hősök és reszketők; édesanyák és dajkák... S minden földi jóval roskadásigterítve az asztal, örömet csendítenének a kelyhek... De azért még nem lenne ez az igazi barátság. Akadna, aki pénzt lopna a szomszédja zsebéből, vagy más asszonya csípőjét markolná alattomban, még olyan is, aki barátságot színlelve kést döf a társa hátába. — Szép és szörnyű kép lenne. Olyan mint a világ, mely életben tart. ( Á. Szabó János időt bénít meg, ez nyugtalanít.