Kisalföld, 1982. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-29 / 228. szám
Balla Ödön GRAND HOTEL HUNGÁRIA A pénzhiányos Nemzetnél • Egy éve dolgoztam már a Reggeli Újságnál, amikor új napilap jelent meg: a Nemzet Egy ügyes jogász — ő lett a lap felelős szerkesztője — valami régen elfelejtett és általa kiásott rendelet alapján megkapta a lap indításáthoz az engedélyt A reggel megjelenő ellenzéki baloldali lap alapjában véve bulvárlap volt. Az emberek szívesen is vették, de hogy hogy nem, a Nemzet időnként mégis pénzhiányban szenvedett. Előfordult, hogy a tulajdonosok kora reggel pénz után futottak, hogy a nyomdaszámlát kifizethessék. Megtörtént az Aradi utcában lévő szerkesztőségben, hogy reggel az újságírók csendben várták, amíg a főszerkesztő vagy a helyettese visszaérkezik és kifizeti a nyomdát Addig ugyanis a rotációs gépek nem indultak. A szerkesztőség tagjai csak akkor lélegeztek fel, amikor meghallották a nyomdagépek dübörgését, ami azt jelentette, hogy már nyomják a lapot. HÉDERVÁR, Petőfi Sándor utca 7. Csendes otthon, a legcsendesebb, amelyet valaha láttam. Két falusi értelmiségi ember otthona a templom és a dúsan termő vadgesztenyefák árnyékában. A több mint százesztendős épület volt már istálló, iskola, posta, patika — ötven esztendeje pedig otthona egy örökmosolyú, szeretetre méltó testvérpárnak, a kilencvenkét esztendős Erőss Jankának és öt évvel fiatalabb húgának, Erzsébetnek. A két tanító néninek. Közös volt az örömük, közös volt a gondjuk. Két világháborút és egy árvizet vészeltek át a faluban. Életük javát az uradalmi cselédek között töltötték. Olyan mély gyökeret vertek, akár a kastélypark platánjai. Az eredetileg győri lányok úgy ragaszkodtak az ősi faluhoz, a kérges kezű, cserzett bőrű emberekhez, akárha kisgyermek korukat is ott, közöttük töltötték volna. A győri tanítóképzőben 1911 tavaszán még nem fejeződött be az oktatás, amikor akastély asszonya, a grófné telefonált: — Volna önöknél egy ügyes kezű, jó eszű, kézimunkázni is tudó tanítónő jelölt? Volt. A végzősök osztályában harmincan voltak és amikor megkérdezte az osztályfőnök: „Ki tud kézimunkázni?” — öten jelentkeztek. Arra a kérdésre, hogy „Ki tudja a harisnyakötést elkezdeni és be is fejezni”, csak egy jelentkezett: Erőss Janka. — Maga fiam, Hédervárra megy tanítani. Vegye megtiszteltetésnek ebben a munka nélküli világban. A grófné megtisztelte iskolánkat és magát választotta. Az igazi „megválasztást” írásban csak késő ősszel kapta meg a fiatal tanítónő, november 25-én. Ez volt életének legboldogabb, legfelszabadultabb napja, hiszen írásba kapta, hogy azt a nyolcvan gyereket, akiket szeptember óta tanít, mégis csak rábízzák, mégis csak megtaníthatja őket — nő létére — a betűvetésre. És nevelte generációkon át 1911-től 1955-ig, a nyugdíjazásáig. Boldog, gazdag élete volt. A húgáé úgyszintén, aki Damózselin kezdte és Héderváron folytatta a legkisebbek oktatását, nevelését. És ezt Múltidéző Nemzedékek tanítói Emlékek vasban és rubinban folytatta egészen addig, amíg csak meg nem rokkant a munkában. A falut járom... Az emberek azt beszélik: itt lehetett tél, itt lehetett nyár, itt volt éhezés, rongyosság, háború, tél, teljes létbizonytalanság, de egy bizonyos volt: az, hogy Janka és Bözsi tanító néni helyben marad és tanácsot ad nemcsak a kicsiknek a tanteremben, de a nagyoknak, a szülőknek, minden lakóknak az uán, a boltban, a határban, a szántóföldön, a saját lakásán és mindig, mindenütt... Büszkén mondják — mert a faluban nincs titok! —, hogy a minap Janka néni megkapta a hetven év után járó rubin diplomát. Bözsi tanító néni pedig a hatvanöt év után járó vas diplomát. Mindenki tudja azt is, hogy ki mindenki volt a kis házi ünnepségen a győri tanítóképző főiskoláról, ki jelent meg a mosonmagyaróvári járási hivataltól, a községi tanácstól, a hivatalos ismerősök és a jó barátok közül. Gyakran nyílik az ajtó és elhangzik a kérdés: „Tessék mondani, mit hozzak a boltból?” — És gyakran koccan az ablak. ,,Levelet hoztam!” — kiált be a postás, aztán átadja a valamikori kis tanítványok levelét, dísztáviratát, képeslapját X professzortól, Z minisztertől, Y orvostól, és ha a traktoros észreveszi, hogy a tanító nénik az ablakban vannak, sapkát emel nekik a ház előtt. Nyaranta a gyerekek gyakran iskolást, mesedélutánt játszottak. Odajártak Janka és Bözsi néni háza elé, és ott rendezték be a maguk mesevilágát: a boltot, a pékséget, a tündérmesék kulisszáit ... Epizódok zöméből lehetne végtelenül tarka koszorút szőni a két jó lelkű, szeretetre méltó tanítónő alakja köré, de ez ellen éppen ők tiltakoznának a leginkább. Tiltakoztak is, hiszen ők nem tettek semmi különöset, csak szerették a gyermekeket. Egy epizódot mégis ... Amikor elromlott a villany, se rádió, se televízió nem volt, megszakadt a kapcsolat a világgal — hívták a volt tanítványt, javítaná meg, mert így élni nem lehet. Meg is javította, és amikor kérdezték, mivel tartoznak, ezt mondta a villanyszerelő: — TARTOZNI? NEKEM? Bözsi néni meg Janka néni? Ha két életem volna, sem tudnám visszafizetni azt, amit nekem adtak, hiszen megtanítottak a betűvetésre, a könyvek szeretetére, a becsületre ... Ez az igazi vagyonom és én gazdagnak érzem magam tőle .. . Mivel tartozom érte... ? (Sindulár) A turulmadár lovasai Nos, ennek a lapnak munkatársa lettem, persze megtartottam vasárnapi állásomat is a Reggeli Újságnál. A lap rendőri rovatvezetője, Lovas Sándor lett, én pedig a helyettese. Lovas Sanyi, aki a második világháború alatt munkaszolgálatoisként halt meg a fronton, vidám, cigány mellett mulatozó bohém ember volt. És emellett kiváló újságíró. Annak idején számos kitűnő, leleplező riportja jelenít meg. Az idősebb újságíró-gemeráció tagjai talán még most is emlékeznek a turulmadár-bravúrjára. Megtudta ugyanis, hogy az egyik elmegyógyintézetben súlyos visszaélések történnek, a főnök az elmebetegeket saját javára dolgoztatja. Lovas egyik este felmászott a Ferenc József híd (most Szabadság-híd) turulmadarára. Ez persze önmagéban akkoriban nem volt különös szenzáció, gyakran fordult elő ilyen esetek. Hiszen még sláger is volt: „Ahol az ember felmászik a fára, a turulmadárra, ott van Budapest. ..” Ezek az esetek csak ritkán végződtek öngyilkossággal. Amikor ugyanis a madár lovasát a tűzoltók leemelték, bevitték a főkamitínoiráig életvédelmi osztályára, s rendszerint az egyik beosztott — többnyire a léleklátó” Kele János — foglalkozott vele. Arra már nem emlékem, miért nevezték belét léleklátónak, miután ezeknek a szerencsétlen nincsteleneknek nem a lelkébe, hanem a zsebébe kellett volna látnia. A madárra mászás oka ugyanis abban rejlett, hogy az illetőnek egy fityingje sem volt. Miután az illető a rendőrségen lemondott öngyilkossági szándékáról, az épülettel szemben lévő kocsmából vacsorát hozattak neki, és miután, jóllakott, öt pengőt nyomtak a kezébe. Akadt közöttük, aki havonként vagy hetenként megismételte ezt a nem éppen veszélytelen produkciót, hogy vacsorához és némi pénzhez jusson. Nem így Lovas Sándor. Amikor a tűzoltók levették a hídról, majd bekísérték a rendőrségre, ott megjátszotta a bolondot. Mégpedig olyan ügyesen, hogy végülis abba az elmegyógyintézetbe vitték, ahol a visszaélések történtek. Lovas álnevet használt Leleplező riportok Jó ideig volt megfigyelésen az elmegyógyintézetben, ahol időnként felkereste a húga. Lovas addigra megírta leleplező riportjait, amelyeket testvére egyenesen a szerkesztőségbe vitt. Egymás után jelentek meg ezek a leleplező írások, akiket támadott, azoknak halvány sejtelme sem volt arról, ki lát bele ilyen pontosan az üzelmeikbe. A vétkeseket csakhamar le is váltották, és eljárás indult ellenük, Lovas pedig, mint aki jól végezte dolgát, k kivonult az elmegyógyintézetből. A Nemzetnél az egyik nap megbízták azzal, hogy Dingatics Lajos kisgazdapárti képviselővel (a felszabadulás után miniszterrel, majd miniszterelnökkel) hajnalban mentek ki a csarnokokba, mert Dinnyés az ott előforduló különböző visszaélésekről tudomást szerzett. Két hajnalban jártuk a csarnokokat, és így született meg a két, folytatásban megjelenő cikk, amely a csarnokokban tapasztalható anomáliákról szólt. Dinnyés Hajóssal való ismeretségem a felszabadulás után is folytatódott, kedves, közvetlen ember maradt, akit a magas pozíció nem szédített meg. BUÉK a bíróságnak! Olvasószerkesztőm és kedves barátom voltDolozs Jenő. Púpos, gonoszkodó kis ember volt, de cinizmusa emberséget takart. A korábbi években cikkeiben kissé felületes volt és emiatt gyakran állt rágalmazás miatt a bíróság előtt. Híres esete volt, amikor egy cikk miatt éppen szilveszter napján a törvény elé került. A bíró, szigorúságáról hírhedt ember volt. Már jóval elmúlt hél, amikor a bíró a vádlottat az utolsó szó jogán megkérdezte, akar-e valamit mondani? Kólozs igennel felelt és vidáman megjegyezte: — Boldog újévet kívánok a bíróságnak! Négyhónapi fogházra ítélték és be is kellett vonulnia a Markó utcába. Egy hét múlva azonban ott is otthonos lett, a fogház könyvtárában dolgozott, ahová a második vasárnap uzsonnára telefonon hívta meg kollégáit. Szegény Kolozs az ostrom alatt éhenhalt. Amikor Lovas Sándor mellett rendőri rovatvezető - helyettes lettem, bekerültem a Rendőri Sajtóirodába, amely némileg állam volt az államban. A sajtóiroda két helyisége párnázott telefonfülkékkel az akkori főkapitányság épületében volt a földszinten. És hogy megismerkedjünk ennek az irodának bizonyos fokig zárt és némi túlzással kissé maffiaszerű szabályaival, ahhoz ismerni kell az akkori világ szenzációkat hajszoló, gyakran magánéletekbe gázoló életét. Bekerülni egy szerkesztőségbe — különösen napilap szerkesztőségbe — akkoriban nagy dolog volt, de még nehezebb volt megtartani ezt az állást A lapokat el kellett adni, s ehhez szenzáció kellett s különösen a rendőri riporter élet-halálharcot folytatott, nehogy „lemaradjon" egy-egy érdekesebb esetről. (Folytatjuk) 1982. szeptember 29., szerda ■ Burián György: Századok. Legyen örömünk a zenetisztelgés Kodály emléke előtt Emlékműsor Mosonmagyaróváron Kodály nevét ismeri minden magyar ember, a fiatalabb generációk már az óvodában és az általános iskolában találkoznak műveivel. A géniusz zenepedagógiai módszere meghódította az egész világot, s közismert jelszava: „A zene mindenkié” — nálunk ma már nem utópia, hanem gyakorlat, s egyre szélesebb körben terjedő mozgalom. Születésének centenáriumán a mester emléke előtt tiszteleg a világ, egymást érik a munkásságát, életművét méltató előadások hazánkban is. Ezek sorába tartozik a mosonmagyaróvári művelődési központ egésznapos emlékműsora, amely tegnap délelőtt szakmai programmal kezdődött a Kapu Lajos Általános Iskolában. Félszáznál több helyi zene- és énektanár, illetve óvónő gyűlt össze abban a teremben, melynek falán vörös betűk „lobogták” Kodály szavait: „Nem lehet egészen boldog ember, akinek nem öröm a zene, erre az örömre azonban tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odáig”. Tanítani az emberiséget. De hogyan? Nos, ehhez adott útmutatást dr. Kokas Klára, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, a Kodály intézet docense, aki kilenc általános iskolás társaságában érkezett tegnap a Lajtaparti városba. Röpke bevezetőjében hallhattuk, hogy az éneklés örömét, a népdal szépségének felismerését köszönhetjük többi közt Kodálynak, s utalt rá, hogy a zene nem a zenetanítás célja, hanem önmagunk kibontásának eszköze. Szabadkozott is dr. Kokas Klára, mondván az egész Kodálykompozíció a tenger, de — mármint az előadó — csupán egy csepp. Hogy nem akármilyen csepp, arról pillanatok alatt meggyőződhettek a résztvevők, mert benne csillogott, sugárzott Kodályegyéniségének varázsa. Az idei évfordulókat tartalmazó kiadvány Kodályról szóló fejezetének indításával kezdtem e tudósítást, miszerint a vasúti tisztviselő fiát minden magyar ismeri. Arról viszont már kevesebben tudnak, hogy milyen mélységes kapcsolat teremtődött Kodály és a természet között. Ha csak tehette, járta az erdőket, a hegyeket, a völgyeket, hallgatta a természet zenéjét. Nem véletlenül ragadom ki épp ezt a mozzanatot a sokrétű életműből, ugyanis az előadó és segítőtársai által kínált módszerek között elsőrangú volt a természethez való vonzódás szándéka. Egy terítő alá „rejtőztek” különféle természeti tárgyak: kagylók, fakérgek, faágak, amelyeket a gyerekek behunyt szemmel kihúztak, s ujjaikkal simogatva érzéseiket dúdolták — hol mély, hol magas hangokat improvizálva, s ezáltal belopva a tanterembe a természet zenéjét. Élmény volt az átszellemült gyermekarcok látványa. A mutatványt fordított módszer követte, mikor is korábban nem hallott zenét kaptak a gyerekek, és arra kellett hirtelen jött érzelmeikket, táncban, később rajzlap mögött rajzban kifejezni. Ezt a módszert a jelenlévő felnőttek is kipróbálhatták. Hogy tovább viszik-e az általuk vezetett kis közösségekbe a látottakat vagy sem, ma még nem tudni. A háromórás program után végzett röpke közvéleménykutatásom eredménye viszont biztató: sok új, számukra még ismeretlen módszerrel gazdagodtak, némelyiket nem lesz könnyű megvalósítani a népesebb csoportoknál, főleg óvodaiaknál, de hogy a látottak-hallottak valóban segíthetik a zene megszerettetést, abban mindnyájan egyetértettek. A tisztelgő program délután a helyi Bartók Béla Általános Iskolában folyó munka megtekintésével folytatódott. Este héttől pedig nagysikerű emlékhangversenynek adott otthont a művelődési intézmény kamaraterme. A közönség elismerő tapssal jutalmazta a közreműködőket Kodályné Péczely Saroltát (ének), aki egyben az emlékműsor védnöke volt. Lantos Istvánt (zongora), Perényi Esztert ölesedül és Perényi Miklóst (cselló). (Hámor) Kht(FÖN) . 5