Kisalföld, 1982. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-29 / 228. szám

Balla Ödön GRAND HOTEL HUNGÁRIA A pénzhiányos Nemzetnél • Egy éve dolgoztam már a Reggeli Újságnál, amikor új napilap jelent meg: a Nemzet Egy ügyes jogász — ő lett a lap felelős szerkesztője — valami régen elfelejtett és általa kiásott rendelet alapján megkapta a la­p indí­tás­áthoz az enge­délyt A reggel megjelenő ellenzéki baloldali lap alap­jában véve bulvár­lap volt. Az emberek szívesen is vet­ték, de hogy hogy nem, a Nemzet időnként mégis pénz­hiányban szenvedett. Előfor­dult, hogy a tulajdonosok kora reggel pénz után futot­tak, hogy a nyomdaszámlát kifizethessék. Megtörtént az Aradi utcá­ban lévő szerkesztőségben, hogy reggel az újságírók csendben várták, amíg a fő­­szerkesztő vagy a helyettese visszaérkezik és kifizeti a nyomdát Addig ugyanis a rotációs gépek nem indultak. A szerkesztőség tagjai csak akkor lélegeztek fel, amikor meghallották a nyomdagépek dübörgését, ami azt jelentet­te, hogy már nyomják a la­pot. HÉDERVÁR, Petőfi Sándor utca 7. Csendes otthon, a legcsendesebb, amelyet valaha láttam. Két falusi értelmiségi em­ber otthona a templom és a dúsan termő vadgesztenyefák árnyékában. A több mint százesztendős épület volt már is­tálló, iskola, posta, patika — ötven esz­tendeje pedig otthona egy örökmosolyú, szeretetre méltó testvérpárnak, a kilenc­­venkét esztendős Erőss Jankának és öt évvel fiatalabb húgának, Erzsébetnek. A két tanító néninek. Közös volt az örömük, közös volt a gondjuk. Két világháborút és egy árvi­zet vészeltek át a faluban. Életük javát az uradalmi cselédek között töltötték. Olyan mély gyökeret vertek, akár a kastély­park platánjai. Az eredetileg győri lányok úgy ragaszkodtak az ősi faluhoz, a kérges kezű, cserzett bőrű emberekhez, akárha kisgyermek koru­kat is ott, közöttük töltötték volna. A győri tanítóképzőben 1911 tavaszán még nem fejeződött be az oktatás, ami­kor a­­kastély asszonya, a grófné telefo­nált: — Volna önöknél egy ügyes kezű, jó eszű, kézimunkázni is tudó tanítónő jelölt? Volt. A végzősök osztályában har­mincan voltak és amikor megkérdezte az osztályfőnök: „Ki tud kézimunkáz­ni?” — öten jelentkeztek. Arra a kér­désre, hogy „Ki tudja a harisnyakötést elkezdeni és be is fejezni”, csak egy je­lentkezett: Erőss Janka. — Maga fiam, Hédervárra megy ta­nítani. Vegye megtiszteltetésnek ebben a munka nélküli világban. A grófné megtisztelte iskolánkat és magát vá­lasztotta. Az igazi „megválasztást” írásban csak késő ősszel kapta meg a fiatal ta­nítónő, november 25-én. Ez volt életé­nek legboldogabb, legfelszabadultabb napja, hiszen írásba kapta, hogy azt a nyolcvan gyereket, akiket szeptember óta tanít, mégis csak rábízzák, mégis csak megtaníthatja őket — nő létére — a betűvetésre. És nevelte generációkon át 1911-től 1955-ig, a nyugdíjazásáig. Boldog, gaz­dag élete volt. A húgáé úgyszintén, aki Damózselin kezdte és Héderváron folytatta a leg­kisebbek oktatását, nevelését. És ezt Múltidéző Nemzedékek tanítói Emlékek vasban és rubinban folytatta egészen addig, amíg csak meg nem rokkant a munkában. A falut járom... Az emberek azt be­szélik: itt lehetett tél, itt lehetett nyár, itt volt éhezés, rongyosság, háború, tél, teljes létbizonytalanság, de egy bizo­nyos volt: az, hogy Janka és Bözsi ta­nító néni helyben marad és tanácsot ad nemcsak a kicsiknek a tanteremben, de a nagyoknak, a szülőknek, minden lakóknak az u­­án, a boltban, a határ­ban, a szántóföldön, a saját lakásán és mindig, mindenütt... Büszkén mond­ják — mert a faluban nincs titok! —, hogy a minap Janka néni megkapta a hetven év után járó rubin diplomát. Bözsi tanító néni pedig a hatvanöt év után járó vas diplomát. Mindenki tud­ja azt is, hogy ki mindenki volt a kis házi ünnepségen a győri tanítóképző főiskoláról, ki jelent meg a mosonma­gyaróvári járási hivataltól, a községi tanácstól, a hivatalos ismerősök és a jó barátok közül. Gyakran nyílik az ajtó és elhangzik a kérdés: „Tessék mondani, mit hozzak a boltból?” — És gyakran koccan az ablak. ,,Levelet hoztam!” — kiált be a postás, aztán átadja a valamikori kis tanítványok levelét, dísztáviratát, ké­peslapját X professzortól, Z miniszter­­től, Y orvostól, és ha a traktoros észre­veszi, hogy a tanító nénik az ablakban vannak, sapkát emel nekik a ház előtt. Nyaranta a gyerekek gyakran iskolást, mesedélutánt játszottak. Odajártak Janka és Bözsi néni háza elé, és ott rendezték be a maguk mesevilágát: a boltot, a pékséget, a tündérmesék ku­lisszáit ... Epizódok zöméből lehetne végtelenül tarka koszorút szőni a két jó lelkű, sze­retetre méltó tanítónő alakja köré, de ez ellen éppen ők tiltakoznának a leg­inkább. Tiltakoztak is, hiszen ők nem tettek semmi különöset, csak szerették a gyermekeket. Egy epizódot mégis ... Amikor el­romlott a villany, se rádió, se televízió nem volt, megszakadt a kapcsolat a vi­lággal — hívták a volt tanítványt, ja­vítaná meg, mert így élni nem lehet. Meg is javította, és amikor kérdezték, mivel tartoznak, ezt mondta a villany­­szerelő: — TARTOZNI? NEKEM? Bözsi néni meg Janka néni? Ha két életem volna, sem tudnám visszafizetni azt, amit ne­kem adtak, hiszen megtanítottak a be­tűvetésre, a könyvek szeretetére, a be­csületre ... Ez az igazi vagyonom és én gazdagnak érzem magam tőle .. . Mivel tartozom érte... ? (Sindulár) A turulmadár lovasai Nos, ennek a lapnak mun­katársa lettem, persze meg­tartottam vasárnapi álláso­mat is a Reggeli Újságnál. A lap rendőri rovatvezetője, Lovas Sándor lett, én pedig a helyettese. Lovas Sanyi, aki a második világháború alatt munkaszolgálatoisként halt meg a fronton, vidám, cigány mellett mulatozó bohém em­ber volt. És emellett kiváló újságíró. Annak idején szá­mos kitűnő, leleplező riportja jelenít meg. Az idősebb új­­ságíró-gemeráció tagjai talán még most is emlékeznek a tu­rulmadár-bravúr­j­ára. Megtudta ugyanis, hogy az egyik elmegyógyintézetben súlyos visszaélések történ­nek, a főnök az elmebetege­ket saját javára dolgoztatja. Lovas egyik este felmászott a Ferenc József híd (most Szabadság-híd) turulmadará­ra. Ez persze önmagéban ak­koriban nem volt különös szenzáció, gyakran fordult elő ilyen esetek. Hiszen még sláger is volt: „Ahol az em­ber felmászik a fára, a tu­rulmadárra, ott van Buda­pest. ..” Ezek az esetek csak ritkán végződtek öngyilkos­sággal. Amikor ugyanis a ma­dár lovasát a tűzoltók le­emelték, bevitték a főkam­­­i­tínoiráig életvédelmi osztá­lyára, s rendszerint az egyik beosztott — többnyire a lé­leklátó” Kele János — fog­lalkozott vele. Arra már nem emlékem, miért nevez­ték belét léleklátónak, mi­után ezeknek a szerencsétlen nincsteleneknek nem a lel­kébe, hanem a zsebébe kel­lett volna látnia. A madárra mászás oka ugyanis abban rejlett, hogy az illetőnek egy fityingje sem volt. Miután az illető a rendőrségen lemon­dott öngyilkossági szándéká­ról, az épülettel szemben lé­vő kocsmából vacsorát ho­zattak neki, és miután, jól­lakott, öt pengőt nyomtak a kezébe. Akadt közöttük, aki havonként vagy hetenként megismételte ezt a nem ép­pen veszélytelen produkciót, hogy vacsorához és némi pénzhez jusson. Nem így Lovas Sándor. Amikor a tűzoltók levették a hídról, majd bekísérték a rendőrségre, ott megjátszotta a bolondot. Mégpedig olyan ügyesen, hogy végüli­s abba az elmegy­ógyintézetbe vit­ték, ahol a visszaélések tör­téntek. Lovas álnevet hasz­nált Leleplező riportok Jó ideig volt megfigyelé­sen az elmegyógyintézetben, a­hol időnként felkereste a húga. Lovas addigra megírta leleplező riportjait, amelye­ket testvére egyenesen a szerkesztőségbe vitt. Egymás után jelentek meg ezek a le­leplező írások, akiket táma­dott, azoknak halvány sej­telme sem volt arról, ki lát bele ilyen pontosan az üzel­­meikbe. A vétkeseket csak­hamar le is váltották, és el­járás indult ellenük, Lovas pedig, mint aki jól végezte dolgát, k kivonult az elme­gyógyintézetből. A Nemzetnél az egyik nap megbízták azzal, hogy Ding­­atics Lajos kisgazdapárti kép­viselővel (a felszabadulás után miniszterrel, majd mi­niszterelnökkel) hajnalban mentek ki a csarnokokba, mert Dinnyés az ott előfor­duló különböző visszaélések­ről tudomást szerzett. Két hajnalban jártuk a csarno­kokat, és így született meg a két, folytatásban megjele­nő cikk, amely a csarnokok­ban tapasztalható anomáli­ákról szólt. Dinnyés Hajóssal való ismeretségem a felsza­badulás után is folytatódott, kedves, közvetlen ember ma­radt, akit a magas pozíció nem szédített meg. BUÉK a bíróságnak! Olvasószerkesztőm és ked­ves barátom volt­­Dolozs Je­nő. Púpos, gonoszkodó kis ember volt, de cinizmusa emberséget takart. A koráb­bi években cikkeiben kissé felületes volt és emiatt gyak­ran állt rágalmazás miatt a bíróság előtt. Híres esete volt, amikor egy cikk miatt éppen szilveszter napján a törvény elé került. A bíró, szigorúságáról hírhedt em­ber volt. Már jóval elmúlt hél, amikor a bíró a vádlot­tat az utolsó szó jogán meg­kérdezte, akar-e valamit mondani? Kólozs igennel fe­lelt és vidáman megjegyez­te: — Boldog újévet kívánok a bíróságnak! Négyhónapi fogházra ítél­ték és be is kellett vonulnia a Markó utcába. Egy hét múlva azonban ott is ottho­nos lett, a fogház könyvtá­rában dolgozott, ahová a má­sodik vasárnap uzsonnára te­lefonon hívta meg kollégá­it. Szegény Kolozs az ostrom alatt éhenhalt. Amikor Lovas Sándor mel­lett rendőri rovatvezető - helyettes lettem, bekerültem a Rendőri Sajtóirodába, amely némileg állam volt az államban. A sajtóiroda két helyisége párnázott telefon­­fülkékkel az akkori főkapi­tányság épületében volt a földszinten. És hogy megis­merkedjünk ennek az irodá­nak bizonyos fokig zárt és némi túlzással kissé maffia­­szerű szabályaival, ahhoz is­merni kell az akkori világ szenzációkat hajszoló, gyak­ran magánéletekbe gázoló életét. Bekerülni egy szerkesztő­ségbe — különösen napilap szerkesztőségbe — akkoriban nagy dolog volt, de még ne­hezebb volt megtartani ezt az állást A lapokat el kel­lett adni, s ehhez szenzáció kellett s különösen a rendőri riporter élet-halálharcot foly­tatott, nehogy „lemaradjon" egy-egy érdekesebb esetről. (Folytatjuk) 1982. szeptember 29., szerda ■ Burián György: Századok. Legyen örömünk a zene­t­isztelgés Kodály emléke előtt Emlékműsor Mosonmagyaróváron Kodály nevét ismeri minden magyar ember, a fiatalabb generációk már az óvodában és az általános iskolában ta­lálkoznak műveivel. A géniusz zenepedagógiai módszere meghódította az egész világot, s közismert jelszava: „A zene mindenkié” — nálunk ma már nem utópia, hanem gya­korlat, s egyre szélesebb körben terjedő mozgalom. Születésének centenáriu­mán a mester emléke előtt tiszteleg a világ, egymást érik a munkásságát, életmű­vét méltató előadások ha­zánkban is. Ezek sorába tar­tozik a mosonmagyaróvári művelődési központ egészna­pos emlékműsora, amely teg­nap délelőtt szakmai prog­rammal kezdődött a Kapu Lajos Általános Iskolában. Félszáznál több helyi zene- és énektanár, illetve óvónő gyűlt össze abban a terem­ben, melynek falán vörös be­tűk „lobogták” Kodály sza­vait: „Nem lehet egészen boldog ember, akinek nem öröm a zene, erre az öröm­re azonban tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odáig”. Tanítani az emberiséget. De hogyan? Nos, ehhez adott útmutatást dr. Kokas Klára, a Magyar Tudományos Aka­démia munkatársa, a Kodály intézet docense, aki kilenc általános iskolás társaságá­ban érkezett tegnap a Lajta­­parti városba. Röpke beveze­tőjében hallhattuk, hogy az éneklés örömét, a népdal szépségének felismerését kö­szönhetjük többi közt Ko­dálynak, s utalt rá, hogy a zene nem a zenetanítás c­él­­ja, hanem önmagunk kibon­tásának eszköze. Szabadko­zott is dr. Kokas Klára, mondván­ az egész Kodály­­kompozíció a tenger, d­e — mármint az előadó — csupán egy csepp. Hogy nem akár­milyen csepp, arról pillana­tok alatt meggyőződhettek a résztvevők, mert benne csillo­gott, sugárzott Kodály­­egyé­niségének varázsa. Az idei évfordulókat tar­talmazó kiadvány Kodályról szóló fejezetének indításával kezdtem e tudósítást, misze­rint a vasúti tisztviselő fiát minden magyar ismeri. Ar­ról viszont már kevesebben tudnak, hogy milyen mélysé­ges kapcsolat teremtődött Kodály és a természet között. Ha csak tehette, járta az er­dőket, a hegyeket, a völgye­ket, hallgatta a természet ze­néjét. Nem véletlenül raga­dom ki épp ezt a mozzanatot a sokrétű életműből, ugyan­is az előadó és segítőtársai által kínált módszerek között elsőrangú volt a természet­hez való vonzódás szándéka. Egy terítő alá „rejtőztek” különféle természeti tárgyak: kagylók, fakérgek, faágak, amelyeket a gyerekek be­hunyt szemmel kihúztak, s ujjaikkal simogatva érzései­ket dúdolták — hol mély, hol magas hangokat improvizál­va, s ezáltal belopva a tante­rembe a természet zenéjét. Élmény volt az átszellemült gyermekarcok látványa. A mutatványt fordított módszer követte, mikor is korábban nem hallott zenét kaptak a gyerekek, és arra kellett hirtelen jött érzelmei­­k­ket, táncban, később rajzlap mögött rajzban kifejezni. Ezt a módszert a jelenlévő fel­nőttek is kipróbálhatták. Hogy tovább viszik-e az ál­taluk vezetett kis közössé­gekbe a látottakat vagy sem, ma még nem tudni. A há­romórás program után vég­zett röpke közvéleményku­tatásom eredménye viszont biztató: sok új, számukra még ismeretlen módszerrel gazdagodtak, némelyiket nem lesz könnyű megvalósítani a népesebb csoportoknál, fő­leg óvodaiaknál, de hogy a látottak-hallottak valóban segíthetik a zene megszeret­tetést, abban mindnyájan egyetértettek. A tisztelgő program dél­után a helyi Bartók Béla Ál­talános Iskolában folyó mun­ka megtekintésével folytató­dott. Este héttől pedig nagy­sikerű emlékhangversenynek adott otthont a művelődési intézmény kamaraterme. A közönség elismerő tapssal ju­talmazta a közreműködőket Kodályné Péczely Saroltát (ének), aki egyben az em­lékműsor védnöke volt. Lan­tos Istvánt (zongora), Peré­­nyi Esztert ölesedül és Peré­­nyi Miklóst (cselló). (Hámor) Kh­t(FÖN­) . 5

Next