Kisalföld, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

Kodály emléke Galántán Galánta nevét Kodály Zoltán tette világhíressé. A Csallóköz ha­tárán, a Vág és a Kis-Duna szö­gében meghúzódó városka neve a Galántai táncok révén öt földrész valamennyi sarkába eljutott, ahol muzsikát szerető emberek élnek. Vajon mit tesznek viszonzásul az itt élő emberek, hogyan él közöt­tük a nagy magyar zeneköltő em­léke. A mintegy tízezer lakosú kisvá­ros kilencven évvel ezelőtt is je­lentős település volt. Vasúti cso­mópont. Az állomásépület emeleti lakásába 1885-ben költözött be a Kodály-család. A későbbi zene­szerző itt kezdett iskolába járni, itt töltötte gyermekkora felejthe­tetlen „hét boldog esztendejét” mezítlábas pajtásaival. Köztük a közeli cigánysor eleven és rend­kívül muzikális purdéival, akik gyakran kijöttek hegedűjükkel az állomásra, s akiket szülei „Zoltán malacbandája”-ként emlegettek. Tanítás után iskolatársaival együtt játszottak, csatangoltak. Zoltán le­bilincselve hallgatta, dúdolta dalai­kat, mondókáikat S itt, Galántán hallhatta a világot járt híres-ne­ves Mihók prímás bandájának ver­bunkosait is, amelyeknek a motí­vumai közül nem egy fölcsillan számos művében. Tehát itt érték az első népzenei hatások; nem vé­letlen, hogy első szlovákiai nép­dalgyűjtő útját is ezen a tájon kezdte el Kodály Zoltán. Ma már csak az egykori paj­tások leszármazottai élnek. Szíve­sen, készséggel szólnak, örömmel emlékeznek mindarra, ami Ko­dály nevével kapcsolatos. Kodály emlékének őrzésében nem elsősorban a külsőségek, a készülő emlékmű, a tervezett háromnapos centenáriumi ünnep­ség, inkább az évente tömegeket mozgató dalastalálkozók dominál­nak. A Tavaszi szél vizet áraszt (a szlovákiai magyarság évente megrendezett népdaléneklő verse­nye), a háromévenkénti Kodály­­napok (a szlovákiai magyar kóru­sok találkozója és versenye Ga­lántán) és a szlovákiai magyar folklóregyüttesek Országos Nép­­művészeti Fesztiválja minden év nyarán, a Gram-menti Zselizben — voltaképp mind egy tőről, a kodályi gondolatból fakadnak. Galántán 1956-ban alakult újjá a Kodály Zoltán Daloskör. Nevé­nek viseléséhez még a Mester ad­ta személyes hozzájárulását, szigo­rúan meghagyva: „nehogy a dalos­kor munkája minden estéli boroz­gatássá váljék!...” A figyelmez­tetést megszívlelték. Ez az ének­kar a házigazdája a hároméven­kénti Kodály-napok dalosünnepé­nek és a kórusversenynek, ame­lyeket a CSEMADOK, a Csehszlová­kiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének járási titkársága, illetve pozsonyi központja szervez. Néhány éve a galántai kórus nyerte a III. díjat. Ez azért je­lentős, mivel az utóbbi időszak­ban nem a tömeges részvétel, ha­nem a minőség a döntő. A Galán­tai Magyar Oktatási Nyelvű Gim­náziumban ez év tavaszán alakult meg egy női kórus. A Mester ne­vét viseli, s jobbára Kodály-mű­veket és magyar népdalfeldolgo­zásokat énekel. A Tavaszi szél... ugyancsak or­szágos vonzáskörű népdaléneklő versenyét immár nyolcadszor hir­dette meg a CSEMADOK. Ebben a Szlovák Szocialista Köztársaság te­rületén működő magyar folklór­­csoportok, énekkarok, hangszeres szólisták, nép­dalének­esek és hagyo­mányőrző együttesek vehetnek részt. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a mozgalom évente ezreket állít a pódiumra népdalokat dalolni, s hogy például csak a galántai járás­ból legutóbb 32 énekes és 10 muzsi­kus, 12 énekkar és két néptánc­együttes vett részt, akkor bizony rá kell jönnünk, mennyire megkopott, elszürkült ehhez képest a mi vala­ha tömegeket mozgósító Páva-moz­galmunk! A galántai járás terüle­tén az idei évben 22 magyarajkú énekkar , citerazenekar és két ha­gyományőrző falusi együttes műkö­dik. Az egyik kórust, a diószegi Vox Humana Énekkart meglátogat­tam a próbán. Gondjaik hasonlóak a mieinkéhez: nincs utánpótlás. „Te­metjük egymást...” -- mondta szomorúan az együttes idős peda­gógus karnagya. A fiatalok bizony nálunk sem tolonganak a kórus­próbákon. Pedig ez az együttes ta­valy (a gutai vegyeskarral osztozva) II. díjat szerzett a galántai Kodály­­napokon. A harmadik az Országos Népmű­vészeti Fesztivál a Garam-menti Zseliz városkában (előzsűrizés után) meghívott 10—10 együttes feszti­válja minden év júniusában. Az idén Diószeg, Somorja, Komárom, Fülekpüspöki, Szina, Nagyida, Nagykapos, Királyhelmec, Duna­­szerdahely és a galántai magyar gimnázium néptánccsoportja és kó­rusai vettek részt. A galántai já­rás hagyományőrző csoportjai, népi énekesei és hangszeresei Csak tiszta forrásból címmel eredeti folklórműsort tolmácsoltak. Az idősebb korosztályból sokan meghatottan emlékeznek Kodály Zoltán legutolsó látogatására Ga­lántán, amikor ezrek gyűltek össze tiszteletére az Esterházy-kastély parkjában, 1943 májusában, hogy hallhassák szavát. A programban a galántai járás 15 népiskolájának kórusai adtak műsort, az összkar pedig — 1000 gyerek! — az egykori „mezítlábas pajtások” unokái külön népdalcsokrot énekeltek. Ekkor mondta ünnepi beszédében Kodály: „...Rozi, Ágnes! És ti, többiek: vágai, vízkeleti, taksonyi derék, da­loskedvű lányok, apámék tovatűnt drága cselédei, első igazi, felejthe­tetlen zenetanáraim!... Titőletek tanulhattam meg magyarul dalol­ni... Lehettem volna zeneszerző klasszikus mesterektől tanulva is, s talán európai hírű akkor is, ha so­hasem találkoztam volna Galántá­­val. De magyar zeneszerző, magyar zene szerzője nem lehettem volna soha a házunkban megforduló s élő szolgálólányok nélkül, akiknek da­nája először döbbentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, törté­nelmünk során tőlünk elidegene­dett, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvünkhöz igazi klasz­­szikus magyar zene világa...” Erre emlékeznek talán a legszíve­sebben ma is Galántán. W. E. A Kassai Csermely Kórus a galántai Kodály-napok kórushangver­senyén. 1982. december 11., szombat. „Zenéből zenébe tért” Vallomások Kodály Zoltánról Valamikor harcoltam a népies el­len: egy túlélt és epigon népiesség volt az, a Szabolcskáké és Pósáké. Ma fiatal költők mintha friss for­rásokat nyitottak volna ugyanabból a régi, a népi talajból... Különös ritmusa a magyar lélek életének, hogy ez összeesik Kodályék gyönyö­rű fölfedezéseivel. (...) Hiszek egy kultúrában, mely mélyebb és ré­gibb az irodalminál, mely élni, nő­ni és halmozódni tud írás nélkül is, mely előbb volt az irodalomnál, s ma is él még, noha bújkálva, s ki­veszőben. Mély hála a nagyszerű gyűjtők­nek, akik — mint Kodály Zoltán — átmentik az irodalom többé-ke­­vésbé biztos éléstárába egy süllyedő világ halhatatlan gyümölcseit. Babits Mihály (1933) Nem azért becsülöm Kodályt, mint a legjobb magyar­ zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert­­nagy­szerű emberi kvalitásaitól eltekint­ve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam, és nem Kodály, ez újból csak az ő nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyítja. Küzdelmeket nem éppen nélkülöző pályámon mindenkor bátran és nyíltan mellém állott, soha fáradsá­got nem kímélt, ha érvényesülésem­ről volt szó. Bámulatos biztos és gyors ítélőképességének köszönhe­tem akárhány művemnek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialaku­lását. Bartók Béla Mily óriási örökséget hagyott ránk. Páratlan szépségű kórusmű­veket, a Psalmus Hungaricust, szín­padi alkotásokat, amelyek ma is ál­landóan műsoron szerepelnek. Szá­momra azonban talán gyermekko­rainak gyűjteménye a legkedvesebb. Mindnyájan tanulhatunk belőle, hangzásuk szépségéből, friss eleven­ségükből. Eredetiek, gazdagok, ne­mesen egyszerűek. A hallgató ön­kéntelenül is Kodály szavaira gon­dol: Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon — sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy le­gyen hozzá. Benjamin Britten Kodály több a nemzetművelőnél, a honalapító emberi rangja illeti meg. A két világháború között Ko­dály a nemzeti egység egyik alap­vető feltételét kezdte megteremteni: az éneklő Magyarországot. A XVI. század félelmetes válságában egy­szerre énekelni kezdett az ország, még a végvárak éhező, rongyos vi­­­­tézei is énekmondókat tartottak, Ti­nódi csupán kiemelkedő nagy példa volt a sokból. Ez az ének tartotta össsze a csaknem széthulló társa­dalmat. (...) Kodály ezt az éneklő Magyarországot akarta feltámaszta­ni a telkekre rakódott por és hamu alól: honalapító hevülete sohasem apadt­ (...) Kodály nem halt meg. Más tör­tént vele: zenéből zenébe tért. Féja Géza (1975) A korszakos szenzáció, hogy szá­zadunk zenéjében egy kis ország semmiből termett énekkari kultú­rája valóságos reneszánsz ígéretét hozta, s végül, hogy a magyar zenei nevelés módszereit, eredményeit vi­lágszerte példaként­­ emlegetik, mind-mind Kodály kezdeményének, áldozatos munkájának köszönhető. Egymaga végezte el, amit századok és nemzedékek mulasztottak. Zenei anyanyelvet adva népének, gondja volt rá, hogy e megtalált nyelven a kisiskolások, még az óvodások is beszélni tudjanak. • Fodor András Én az ő nagyságát, távolról nézve, abban láttam, hogy milyen munkát vállalt egy ugyancsak nehéz hely­zetbe került nemzet életében. Az, hogy ő Bartókkal együtt lenyúlt a nép­zenéhez, nemcsak azt ered­ményezte, amit Európában Stra­vinsky és a többiek csináltak, vagy­is hogy az ősforrásból merítettek értéket. Sokkal többet adott ő: egy nép lelkületét hozta felszínre; ez abban az időben már, azt lehet mondani, a zenében volt konzervál­va. Kodály munkája ezért óriási, öntudatra ébresztett egy nemzetet, megmutatva, hogy őneki is van sa­játos értéke, hogy büszke lehet ar­ra, amit az ősei véghezvittek. S megtanítva ezt a nemzetet arra is, hogy még tágabb értelemben foglal­kozzék saját magával. Az a nevelő munka, amit ő itt helyben tán még Bartóknál is szívósabban végzett, nemcsak énekelni tanította meg százezerszámra a gyerekeket Száz­ezreket ébresztett közösségi öntu­datra, arra, hogy hívek legyenek a közösséghez, amelyben születtek. Illyés Gyula ... érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz­­szárnyú küldöttnek létünk deres magányában, mert szerénytelen­ségünkben és könnyelműségünk­ben oly természetesnek, egyszerű­nek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar, szinte azt hittük, fi­zikailag nő át a hal­hatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy Ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket­­virágzó szerelmében, mámoros ké­sei pillanataiban. És nem véletlenül mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelen­téseiben is monumentális. Az a föl­­becsüllhetetlen tisztaságú, tisztessé­­gű és szeretetű program, amit nagy­­bozont-szakállú, kristály-rózsaként világító­ szemű ifjúságukban fo­galmaztak meg és­ kezdtek megvaló­sítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és ma­gányos életükkel meg is valósítottak, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. (...) Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta ha­talmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet föl­emelve maga emelkedett föl arany­­legyező-szárnyvitorlákkal a nép tiszta énekéig. Juhász Ferenc Kodály Zoltán jóvoltából a katlan perem­ hegyeit áttörte a zene, s ami tegnap még helyi különösség, prov­vincializmus volt. Oltom, Dunán megindult a tenger felé. Németh László (1932) Kodály Zoltán (...) öntudatot lehelt ebbe a népbe. Nemzeti öntu­datot, a népnek önbizalmat, a nép múltjának értéket, fényt, nemzeti egyéniséget teremtő művész volt. Kétezer év sivatagjain összegyűj­tötte egy népnek vándorlása nyo­mán elszórt kincseit — és ezekből rekonstruált egy rendkívüli, önálló, a nép teremtette szellemi világot és a művi kultúrával egyenrangú kul­túrát. (...) Kodály fél évszázados munkássága a Votea és az Amazo­nas energiájával és mindent magá­ba gyűjtő sodrával mosta ki az ide­gen kultúrák, a szegénység és a múlt rétegei alól, és gyűjtötte ösz­­sze a magyar nép sajátos szellemi birodalmának nyomait, dokumentu­mait. (...) Azt a harcot, amelyet függetlenségi háborúink nem vit­tek diadalra, azt az álmot, mit múlt forradalmaink nem valósítottak meg, nem vívtak ki, Kodály — Bartókkal együtt — megvívta, az országot fel­fedezte, meghódította és megvéd­te. (...) Kodályéhoz hasonló életművek nélkül (...) nem lennének a szo­cializmusnak konkrét, nemzeti, népi és osztályérvei, érzelmi elemei. Ilyen értelemben Kodály életműve forradalmi tett, és felmérhetetlen társadalmi hatású. Váci Mihály (1967) Medgyessy Ferenc rajza Kő Pál szobra Mátyás Ferenc KODÁLY Meghalhat-e, kit a zene szelleme szült, meghalhat-e ajkunkon anyánk éneke, jövőnk remény-lehelete, — s elapadhat-e , nyelvünk édes teje? Mint páva szállsi házfödelünk fölé, el sose földelünk, csak veled szálljuk be az űrt, magunkból kiűzve a bűnt, — teremtő zene, létünk gyógyító teje. Fájdalmad lelkünkbe szorult, sirod lezárta koszorúd, csak a tested az, mely kimúlt, porhüvelyedből lángra gyűlsz. — emberségünk eleje, szivünk éltető teje, Félrevert harang vagy, ha baj fenyeget, mennydörgés, robaj csap szét ajkadról, — s biztató, ha te lehetsz a menn­­nyitó,­­ nyugtató zene, lelkünk édes teje. HIJAI PÖID magazin - 9

Next