Kisalföld, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-16 / 39. szám
tv-jegyzet Egy sorozat befejeződött, egy sorozat elkezdődött a múlt héten a televízióban. Sajnos egyik sem késztet különösebb lelkesedésre. A szerdánként vetített Sí, avagy System International a nemzetközi mértékegységek világába próbálta elkalauzolni a gyanútlan laikust, megismertetni a Newton, Joule, kilopond-kilogramm lényegével a szerencsétlen átlagpolgárt, akinek mindezekből már iskolás korában is éppen elege volt. Hangsúlyozom, a szándék tiszteletre méltó, ám a megvalósításba hiba csúszott. Hogy hol volt a hiba? Nos az utolsó rész alcíme igaz. ..melyből kiderül, hogy a gigaméter nem űrmérték és egyébként is nem olyan borzasztó dolog az SI”. De hat részbe sűrítve azt a rengeteg ismeretet, ez csupán az emészthetetlenséget jelentette, amelynek sajnos még nem sikerült megfelelő mértékegységet találni. A rajzok egyébként végtelenül szellemesek voltak, így csekély középiskolai ismereteim alanyán is jót szórakoztam a különféle prózai szituációkban megjelenő tudósokon — akik végül is különféle mértékerrűségek keresztapái lettek — vagy a fizikai folyamatokat illusztráló rajzfilmes ötleteken, ám a mértékegységekről csupán kusza kén maradt a fejemben, s ha éjszakánként km/ sec-mal és ennek négyzetekkel tarkított variációival találkozom álmomban, hát elnézést de szidom a műsor készt-Elkezdődött viszont az Elmebajnokság. Találó a cím, benne van az elmebaj is. Méghozzá egy kimondottan elidegenedett elmebajról van szó: a résztvevők egy villamosszékhez hasonló alkalmatosságba ülnek, ebben benne van az az áram, amely az órát, s a találatok számát rögzíti. Ennél antinatikusabb széket még a világ nem látott, mint amibe Egri János páciensei ülnek. Ezután már peznenődnék meg azon sem, hogy percenként az órámra pillantottam ösztöröben, ugyanis a pontos időjelzés gongütéseire kezdődött a játék minden versenyző esetében, s a rossz beidegződést rossz idegállapotot, készenlétet eredményezett a nézőnél is. Ki nem lesz ideges, ha mondjuk nyolcra kell valahova mennie, s meghallja az ominózus gongütéseket? Egyébként a műsor kérdéscsoportjait tiszteletre méltó szakemberek állították össze, a laikus sokat megtudhatott egy-egy szaktennipő érdekességeiből, amelyeket, aztán minden fáradság nélkül el is felejthetett pillanatok alatt, akár az ST-ben. Hiszen ki nem kapitulál ennyi ismeretbomba előtt? Pár másodperc alatt egy kérdés — egy válasz. Híg" jó vagy rossz? Fel sem fogható, mert időre megy a játék. Én mindenesetre visszasírom a szép fotókkal, zenével illusztrált „Lehet egy kérdéssel több?” című vetélkedőt. Inkább az, mint ez az elmebajnokság! Sokkal több szerencsénk volt a múlt héten a filmekkel. a Hogyan kell egymilliót lopni?. Bogárs még több az úgynevezett rétegműsorokkal. Mert volt a hétnek szenzációja is: a Panoráma adásában. Az Enola Gay. Az a repülőgép, amely a hirosimai tömegkatasztrófa résztvevője volt. A beszélgetés a gép utasaival. Az a megdöbbentő képsor az évfordulót ünneplő pilótákkal. Azok a hátborzongató nyilatkozatok, amelyek szerint a gyilkos gépet édesanyjáról nevezte el a parancsnok, vagy hogy az egykori bombázó milyen szuvenírre tett szert Nagaszakiban, vagy hogy hogyan köszönik meg japánok az amerikai barátságot, s hogyan biztosítják barátaikat arról; az évfordulón Hirosimában és Nagaszakiban tüntetők csak kommunisták lehetnek. Egyszerűen hihetetlen volt az egész, s egyben a leghitelesebb is. És borzasztó. Pló Márta TÁRSADALMUNK sokféle igényt támaszt a pedagógusokkal szemben. Azt várja, hogy tanítsa, meg a felnövekvő nemzedéket az önálló tanulásra, a felelősségtudattal végzett munka szeretetére és tiszteletére, az állampolgári kötelességek teljesítésére, az alkotókészség kibontakoztatására. " Négy gyakorló pedagógust arról kérdeztünk, képesek-e az igényeknek megfelelni és milyen közérzettel formálják a jövő generációját? Beszélgetőtársak: Hegedűs Tibor, a győri Jedlik Ányos Gépipari Szakközépiskola tanára, alapszervezeti párttitkár, Szelőczei Miklós, a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola tanára és párttitkára. Sarlós István, a győri Rejtő Sándor Textilipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző tanára, a tanintézeti párt-vb tagja, valamint Horváth József, a 401. sz. Ipari Szakmunkásképző tanára és párttitkára. + + + . SARLÓS I.: — Véleményem szerint minden pedagógusnak akkor jó a közérzete, ha fáradozása sikerélménnyel párosul. A nevelők döntő többsége munkaszerető ember és érti a mesterségét. Nem szabad elhallgatni, hogy növekszik azoknak a száma, akik nem vagy csak kevésbé érzik a munkáskört. A mai iskolai követelményrendszer nem a tömegoktatásra épül, a jelenlegi tananyag elsajátíttatására az ioosa nem képes. A gyerekekben az ismereti rendszer helyett ismerethalmaz alakul. Mivel az előrelépésnek minimális az indulási feltétele, marad a felzárkóztatás. A lelkiismeretes pedagógusnak a sikerélmény hiánya a kedvét szegi. A nevelők munkájukért nem várnak kiemelt anyagi és erkölcsi elismerést, de arra igényt tartanak, hogy jobbító szándékú észrevételeiket — például az új tankönyveknél — meghallgassák és alkalmazzák. Örömünkre most már a pedagógusoknak is szabad a hét utolsó munkanapja. Csakhogy emiatt megszaporodtak az estébenyúló rendezvények, amelyek főleg a kisgyermekes anyákat érintik hátrányosan. A közérzettel összefüggő tényező továbbá a pályakezdők alacsony fizetése, a pedagógus építési kölcsön megvonása, az utazási kedvezmény szűkítése. HEGEDŰS T.: — Tanártársaim többsége hivatásszeretetből választotta a tanítást és képessége legjavát igyekszik adni. Az oktatónevelőmunka egyféle kudarcáról azonban a kelleténél több szó esik körükben. Ennek elsődleges oka, hogy az általános iskolában kevés idő jut az alapok megismertetésére, a gyenge alapra pedig a középiskola nem tud építeni. Vergődnek a tanulók és kínlódnak a tanárok is. A szüntelen bizonyítani akarás feszíti a pedagógusokat. Az állandó felzárkóztatás a többletmunkán kívül kedvszegő is. A tanítást és a közérzetet hátrányosan befolyásoló másik tényező az állandó felkészülést és megújulást igénylő iskolai reform. Ne féljünk kimondani: a reform ma már inkább hátráltatja, semmint előreviszi az oktatómunkát. A szakmájára valamit is adó pedagógus plusz órákban, külön foglalkozik egyrészt a hiányos alappal induló, másrészt a reform követelményeivel nehezen birkózó átlagos vagy annál lengébb képességű gyerekekkel. SZELŐCZEI M.: — A tanulók felzárkóztatása egy elfogadható szintre — most a többségről van szó — sok időt, energiát és pénzt igényel. Csaknem évenként változnak a tankönyvek, de nem jobbak az előzőknél. Komolytalan, sőt önérzetet sértő jelenség, hogy a tankönyvek megjelentetői minden esetben kikérik a gyakorló pedagógusok véleményét a tartalmi részt illetően, de észrevételeiket semmibe veszik. A leggyakoribb érv például, hogy a határidőre kért és megküldött híváslatokat azért nem tudták hasznosítani, mert a tankönyv már a nyomdában volt (!?). Én a Világnézetünk alapjai tárgyat tanítom — könyv nélkül. Maholnap tíz éve lesz, hogy a fiatalok tudatformálásához olyan fontos tantárgyat a tanárok saját tematikájuk szerint oktatják. Véleményemmel nem vagyok egyedül: a mai tankönyvek inkább a szerzők koncepcióját fogalmazzák meg, semmint társadalmi igényt elégítenek ki. Vitát váltott ki körünkben a nemrég hallott tájékoztatás, miszerint számítógépekkel látják el az ország középiskoláit. Ezt az ország nehéz gazdasági helyzetében már csak azért is túlzásnak tartom, mert — főleg a gimnáziumokban — az iskolai munka alapvető anyagi-tárgyi feltételei még hiányosak. HORVÁTH J.: — Iskolánk harmincnégy féle szakmában képez. A szakmunkásképzőkben, ahol a gyerekek fele tanul, még szembetűnőbb az alapok hiánya. A három évi képzés alatt tanulóink nagy részét alapvető érintkezési normákra kell megtanítani — ez a szülői háznak lenne a feladata. Gondunk továbbá, hogy a többség szvensén olvas, nem tud a törtekkel számolni, amikor hozzánk kerül. Közérzetünkre mégis jó hatással van , hogy még a leggyengébb tanulóinkról is kedvező véleménnyel vannak a munkahelyek. Ezért menni kellene végre nyíltan elismerni, hogy az a pedagógus — most maradjunk a szakmunkásképzőknél —, aki a gyenge képességű gyerekekből 2,2 — 2,5-ös átlagot kihoz, nem rossz nevelő. Valaki már említette, hogy a pedagógusok nem várnak munkájukért kiemelt anyagi és erkölcsi elismerést. Nálunk is így igaz, de azért elgondolkoztató: szakoktatóink átlagfizetése — felsőfokú végzettséggel — csupán száz forinttal haladja meg a győri dolgozók átlagbérét. A szakma legjobbjait emiatt nehezen tudjuk megtartani, mert nem is egy közülük jóval magasabb fizetésért irányító posztot vállal, vagy kisiparos lesz. Nagyon pozitívnak értékeljük viszont azt, hogy az utóbbi időben sokat javultak intézményünkben a tárgyi feltételek, főleg az üzemek és vállalatok segítőkész megértése révén. A vélemények kritikusak, kendőzetlenül őszinték. A biztató az, amit a beszélgetők összegezésképpen megfogalmaztak: sok még a tudatosabb és hatékonyabb pedagógiai munkában rejlő tartalék. Ezért erődíteni kívánják azt az értékrendet, amely a kollektíva követelményévé teszi az új iránti fogékonyságot, a szakmai lépéstartást, a nyitottságot, a megújulási készséget, a kiegyensúlyozott, iskolai légkört, a nevelőtestületi egység erősítését. Értékes személyiséggé akarunk formálni minden fiatalt. N. M. Építeni csak jó alapra lehet! Merre tart a középiskola? Vélemények a pedagógusok közérzetéről 1983. február 16., szerda Kiállítások, pályázatok, vetélkedők A Szovjetunió békekezdeményezéseinek széles körű ismertetése, a nemzetközi helyzettel, a két szövetségi rendszer közötti küzdelemmel kapcsolatos kérdések megvitatása áll a Magyar— Szovjet Baráti Társaság idei programjának középpontjában. A barátsági mozgalom milliós tábora, a mintegy 1700 ipari, mezőgazdasági, intézményi, iskolai tagcsoportban tevékenykedők előtt álló idei feladatokról, a társaság politikai és kulturális rendezvényeiről Biró Gyula, az MSZBT főtitkára tájékoztatta az MTI munkatársát. A kollektív tagságra épülő barátsági mozgalom idei programjából kiemelkedik két jelentős esemény: a magyar—szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírása 35., valamint a Szovjet—Magyar Baráti Társaság megalakulása 25. évfordulójának méltó ünneplése. Az idei programból sem hiányoznak a testvérmegyei kapcsolatokat szélesítő rendezvények: ezúttal Vas megye mutatkozik be Budapesten a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában, és szovjetunióbeli testvérterületén, a Mari Autonóm Köztársaságban. Győr-Sopron és Baranya megye testvérkapcsolatait kiállításon reprezentálják itthon és a Szovjetunióban. A magyar—szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírásának 35. évfordulója tiszteletére Együtt a közös úton! címmel vetélkedőt, hirdet az MSZBT a Lapkiadó Vállalattal közösen, s arra az ország hatvannégy legnagyobb MSZBT tagcsoportjának szocialista brigádjait hívják meg. Más szervekkel közösen az idén is — immár tizedik alkalommal — megrendezik a középiskolások hagyományos vetélkedőjét Ki tud többet a Szovjetunióról? címmel. Az ifjú zenebarátok magyarországi szervezete és az MSZBT együtt rendezi meg Orosházán a III. országos orosz és szovjet zenei tábort. Varrták és verték... Csipkekiállítás a Lábasházban A klasszikus csipkéknek két változatát különböztetjük meg: a varróig illetve az úgynevezett vert technikával készülteket. Az előbbi azt jelenti, hogy az anyagból a keresztirányú szálakat, kihúzogatva, a megmaradt, hoszszanti szálakat az elképzelt minta szerint összeöltötték, a vert csipkéknél pedig összefonták. Ezen a két módon készültek a soproni Lábasházban látható kiállítás első részében bemutatott korai (15. századi!) olasz, francia és flandriai csipkék, ekkor még inkább csak kis szalagok, szegélyek. Magyarországon a 17. században jelent meg először a csipkekészítés mestersége, mégpedig elsősorban Erdélyben és a Felvidéken. A legtöbb darab hímzések, úrasztal-kendők és különböző ruhadarabok szegélyének készült. Mivel a kézi csipkevarrás illetve a verés rendkívül munkaigényes és ezért drága dolog volt — ezért válhatott sokszor jellemzővé, hogy aranyszálascat szőttek a csipkébe —, ezek a korai darabok még viszonylag kisebbek voltak. A változást itt is a gépi termelés általánossá válása, a 19. század hozta: ekkor kezdődött a brüsszeli vagy a lüle-i csipkék azóta is tartó hírneve. Magyarországon a huszadik század hozta meg ugyanezt a fejlődést, ami már egész csipkeruhák, blúzok készítését is lehetővé tette. Ekkor alakultak ki azok a speciális magyar csipkeműhelyek is, amelyek leghíresebbikévé a kiskunhalasi vált (érdekes egyébként, hogy a szó eredeti értelmében a híres halasi csipke nem is igazán csipke már, hiszen más technikával készül...) A soproni Liszt Ferenc Múzeum — az iparművészeti múzeum anyagából rendezett — kiállítása február végéig látható a Lábasház kiállítótermében. Ott készült felvételünk is, amelyen egy korai magyar hímzett lepedőszél látható vert csipkeszegéllyel, alatta egy vékony, szintén várt technikával készült szegélytöredék (az üveg mögött), a jobboldalán pedig egy, arany csipkerátéttel ékes vállfűző a 17. századból. Egyébként egy hajdani soproni parókakészítő mester bábuját helyezett — aranyozott főkötő látható a tárlaton; ez szintén a 17. századi magyar mesterek ügyességét dicséri. Több darab — a kabát, a blúz, a gépi csipke esernyő és a csipkegalléros selyemblúz már a 19. században készült Gyorsmérleg a könyvkiadásról Az elmúlt évben 7845 könyv jelent meg több mint 95 millió példányban — derül ki a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése bibliográfiai osztályának napokban elkészült gyorsmérlegéből. Bár a kiadott könyvek száma 75-tel kevesebb volt, mint 1981-ben, a példányszám csaknem egymillióval nőtt, így az átlag példányszám 11 900 ról 12 200-ra emelkedett. A könyvek jelleg szerinti megoszlása azt mutatja, hogy a szépirodalmi, valamint az ifjúsági és gyermekirodalmi könyvek kivételével csökkent a kiadott művek példányszáma. Míg 1981-ben az összes megjelen könyv 94,5 millió példánya közül a szépirodalmat 18,9 százalék képviselte, addig tavaly 21,7 százalékkal szerepelt. Az ifjúsági és gyermekirodalom aránya 16,3 százalékról 19,5-re nőtt. KUMPOID — 5