Kisalföld, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-11 / 266. szám
FLM JEGYZET Könnyű testi sértés MAR-MÁR a deviancia határát súroló csökönyösséggel vonzódnak egyes alkotóművészek a deviáns magatartás, a deviáns helyzetek ábrázolásához. A kocsma-, a börtön-, a galeri-perspektíva nem hatástalan a nézőre, aki állítólag a hétköznapok egyhangúsága elöl menekül a másodlagos , melodrámába. Egy ember számára elvileg és vitathatatlanul a kibontakozás, az érvényesülés mindenféle útja, módja adót pozitív és negatív tartományban egyaránt, a lecsúszott helyzet azonban valahogy a történelmi, társadalmi tapasztalatok sajátos sűrűsödése, keveredése folytán látványosabb, közelebb áll. Lehet sajnálni, vagy éppen megvetni, segíteni, lehet kívülállóként drukkolni, hogy mégis sikerüljön és nem utolsósorban kiélheti magát a demokratikus, patriarchális érzület, a betyárbecsület, a törvényen kívüliség csábító ösztöne, anélkül, hogy ki-ki feladná a saját kiharcolt, meglévő státuszát. Az együttérzés, az együttszenvedés, a törvényen kívüliség véget is ér az alkotással, jelen esetünkben a filmmel. Szomjas György, a Könnyű testi sértés című magyar film rendezője nem krimit, mint a deviancia legegyértelműbb megnyilvánulási formáját vitte a filmvászonra, nem is sajátosan magyar melodrámát, de melodrámát itt-ott sajátos, jellemző vonásokkal. Csaba, a főhős, utcasarki bunyó közben megkésel valakit, börtönbe kerül, a büntetés letöltése után hazatér, de a felesége már mással él. Hülye helyzet — mondja Csaba. Valóban. Meglehetősen hülye helyzet, mert mindegyik fél él a törvény és az emberi szabadság adta jogával. Éva, Csaba és Miklós hárman éldegélnek egy fedél alatt és valami hátborzongató szükségszerűséggel minden úgy történik mint a legrosszabb regényekben. A helyzetek és az értékrendek keverednek. Mindenki kapcsolatba kerül vagy talán inkább marad mindenkivel Szomjast el,0 fokon láthatóan ez a viszonyrendszer izgatta. A Kék fény, a jógi esetek és egy egész sorozat intézményrendszer ördögien finom paródiájával veszi célba a dolgok egymásra következésének megmásíthatatlan rituáléját. Második fokon egy kicsit idegesítő szín- és ismétlés dramaturgiával igyekszik megnem történtté tenni a már megtörténtet.. Az ellenszegülés, a lázadás nem jár sikerrel. Színszűrő dramaturgiai húzás nem old meg emberi problémákat. A filmben kétszer is feltűnik a valódi börtön, egyszer, amikor Csaba szabadnl, másodszor, amikor visszatér. Egyébként ez is az említett rituálé része. Ám ez a börtön enyhe túlzással barátságosabbnak látszik mint az, amelyben a három főhős estelefekszik, reggel felkel. A büntetés letöltésével Csaba kiszabadul, és belép egy másik intézetbe, amely nem más mint a saját helyzete a már vázoló körülményekkel. Folytatni kell-e, lehet-e a kényszerűségből otthagyott életet, vag'' újat célszerű kezdeni? Külön kérdés mit kíván a főhős érdeke, megint külön kérdés, mit kínálnak a lehetőségei. Mire az okfejtésben idáig jutunk, világossá is válik, hogy ebben a konkrét esetben miért választotta. Szomjas a kocsma-, a börtön-, a galeri-perspektívát amely karakterisztikusan kiegészül mindenféle emberi viszonylat, érték válságának lehangoló•Perspektívájával. Mi lett volna, ha nem lendül előre a kést, tartó kéz és Csaba nem kerül börtönbe? Mi lett volna, ha nem törzsvendég a Gólyához címzett kocsmában? Meg lehet kockáztatni a kérdezést, de csak egy bizonyos határig. Mert olyan kérdéssel, hogy Csaba miért volt Csaba, Éva miért Éva és Miklós miért Miklós már nem tudunk mit kezdeni. KÁR, HOGY a rendező nem hitt a történet erejében és túlzott mértékben működtette a „festői eleganciát”, a „kimódolt esztétizmust”, ahogyan egy külföldi filmkritikus fogalmazott egy meghatározott korszak magyar filmjeivel kapcsolatban. Arra aztán végképp nincsen magyarázat, miképpen került a filmbe Puskás öcsi egykori jóbarátja Deák Buci és miért nem szerepelt — ennyi erővel — a dalai láma. Végül nem árt leszögezni, hogy olyan dramaturgia, amely szerint nem érteni a szereplők hadaró motyogását, nem létezik. Bármilyen kellemetlen, beszédügyben meg kell találni a középutat Demoszthenész és a süketnéma között. Ha már szöveget is adunk a színész szájába, nemcsak alkoholt. r. m. Fordul a naptár... Olvasom, hogy a jövő évi naptárakat már sokkal jobban az igényekhez igazítják (no, nem az egyes dátumokban, hanem a megjelenési formában), mint az eddigieket A naptártervezők — ennek külön is örülök — gondoltak a tinédzserekre. A jövő évi naptárak egy részére popsztárok színes fotóit nyomják, és hasonló plakát-poszterek is megjelennek. Olvasom továbbá, ezt már ugyan kicsit meglepetten, hogy színes, aktfotós asztali- és falinaptárak, poszterek és képeslapok is várhatók — szintén a tinédzsereknek szánva ... Mit várhatók, már meg is jelentek! Tele van velük — vagy legalábbis egy-két napja még tele volt — minden papírbolt. A kirakatok előtt szokatlan számban ácsorgó, nevetgélő tinik hívták fel a figyelmet: az újdonság-ígéret valóra vált. Tessék, fiúk, lehet válogatni! Mert a papírboltba bárki bemehet, s ha van pénze, azt vesz, amit akar, itt nincs korhatár, mint a moziban. Ha valaki most azt hiszi, kifogásom van az aktfciós naptárak, levelezőlapok ellen, téved. Ami szép, az szép. És plakátra csak „válogatott hölgyek” kerülhetnek. Az aktfotós naptárak és plakátok egyébként sem számítanak újdonságnak. Volt belőlük eddig is, csak nem vásárolni lehetett, hanem „hozzájutni”. Reklámkiadványok, költségeit az illető cégek fizették. De áruk mégiscsak volt. Talán egy éve sincs, hogy írtam róla: botrány volt valamelyik általános (!) iskolában, mert a kisdiákok a csuda tudja honnan szerzett „meztelen nős” kártyanaptárakkal üzleteltek. Tíz-tizenöt forintot is elkértek és kaptak darabjáért Nos, vége ennek az illegális üzletelésnek. A boltban szebb, nagyobb, „takaratlannabb” fotók kaphatók. Alig valamivel többért. És ezek művészi fotók — más szóval ízlésformálók. Persze. Ugyan, miért ne lehetne elképzelni, hogy ezeket a naptárakat nézegetve a tinikben az emberi tést harmóniája, a kompozíció szépsége ébreszt esztétikai gondolatokat? És nem mindjárt a szex? " (Amelyről mellesleg alig tudnak többet a „technikájánál”, mindenfajta — s a jelek szerint korántsem elegendő —szexuális felvilágosítás ellenére.) Többféle célt szolgálnak ezek a szóban forgó naptárak. Ha igény van rá, hát tessék, kapható. Aztán: minden csak addig érdekes, amíg meg nem szokja ún.iak az ember. A mezítelenség is megszokható. Továbbá: a reklámkiadványok ezután majd valóban az illető árut reklámozhatják. Mint a nyugati országokban, ahol a plakátok hölgyeit már mind újra „felöltöztették” vagy egyszerűen elhagyták. Bár ez utóbbiban, már hogy a mi reklámjainkban is újra az áru lesz a főszereplő, nem vagyok egészen biztos. Vannak a „sima” aktuál , sokkal „vadabb” fotók is, no persze nem hivatalos terjesztésben ... Mármost ami a tinédzsereket illeti: ahogy elnéztem valamelyik nap, inkább csak a kirakatok előtt bámészkodtak, s nem rohantak rögtön vásárolni. Mert nem olyan egyszerű dolog megvenni ezeket az aktfotókat. Tessék csak elképzelni a helyzetet. A srác bemegy a boltba, elkezd válogatni (mert van választék, és az ízlések sem egyformák). A többi, felnőtt vásárló máris mosolyogva nézi. Odajön (máskor nem szokott) az eladó is, aki ráadásul nő, megkérdezi: segíthetek, fiatalember? A srác elpirul, melege lesz , és kér rajzlapot, meg három kockás füzetet, órának tűnik számára a két perc a pénztárgép előtt, s nagyon mélyet lélegzik az utcán. De lehet, hogy rosszul ismerem a mai tiniket. Talán az eladónő kérdésére azt válaszolják: segíthet, mikor ér rá? Hja, változnak az idők, fordul a naptár ... J. F. 1983. n©vembor 11., péntek MINTHA a tied lett volna, úgy szólj róla, szeretettel dicsérd. Itt ez a lúd, nincs min csodálkozni, alighanem dióval, kukoricával etették. A halásziak azt állítják, nem a király asztalára való a kövér lúd, rég volt, a maiaknak sohase, amikor az egyik esküdt, s maga a tekintetes bíró úr vitte Bécsbe a szép ludat, ezen a napon, vagy előtte délután, hogy mielőbb a királyhoz kerüljön az állat, szokás szerint. Vigyázta az ajándékot a küldöttség, bíró és esküdt cipelte a palotáig, mosták útközben a tollát, fényesítették a cserét, térdre vetették magukat a trónnál, talán igaz se volt. Mindezt csak a somorjai tikászok találták ki, amikor egyszer, téli reggelen kikászálódtak a meleg ágyból. Hogyne lenne téma a lúd! Van, aki megőrül a májáért, lehet, Homérosz maga is hizlalt ludat, tökéletes az a kétlábú állat, a zsírja kitűnő, világgá lehet kürtölni, trombitálni, hogy a magyar lúd a legjobb, jobb a landes-i ládnál, a rajnainál úgyszintén, aztán a búbos sem emlegethető vele egy napon. Már bizony igaz, mondja a házigazdánk felesége. Vitatkozni nem lehet vele, a névnani asztalon disznókocsonya, töpörtyűs pogácsa, a modern gasztronómia igényének fittyet hányó torta, töltött káposzta, középen (pirosra sütve) fokhagymás lúdcomb a tálon, libazsír kell hozzá, fokhagyma, vöröshagyma, só, majoránna, bors. Az evés után többször tele kell tölteni a poharat borral, ez a házigazda feladata, kínál bennünket, a must már — tapasztalhatjuk — igazi borrá változott a hordókban. A tramini huszonegy fokos volt annak idején. Tele szájjal nem illik beszélni, azért beszélünk, a nadrágszíjon lazítunk kicsit, dicsérjük az italt, az ételt, a pogácsát, a tortát, de leginkább a névnapi ludat. Hány libát nevelnek Tóthék? Tizet, mondja az asszony. És nem gondolunk, a római étkezési szokásokra. A lúd árasztja illatát. A kihizlalt lúd! Ha kérdezősködnek az ismerősök, szólj csak, vendégeskedtél, vártátok az első havat, Márton borát kóstolgattátok. Régen nagyobb keletje volt Márton lúdjának, a libatömések ilyentájt kezdődtek, a tudókkal Dunát lehetett volna rekeszteni, a tömő asszonyok körül gyerekek ugráltak, legtöbbször az istállóban, ott nyomkodták a ludak bögyébe a nők a kukoricát.. Egy gúnárt levágtak erre a napra, a maira, nehogy vész pusztítson a majorság között, nehogy kimúljanak a következő évben. Cigarettára gyújt a gazda, ül, cigarettázik. Már nem az igazi, ha a lúd mellcsontjából jósolnak. Ha világos színű, hó lesz? Szokott lenni, ahogy aszály. Bőséges napsütés, cső, szól. Nem kételkedik ebben senki, bólogatva hallgatjuk Tóth urat. Teletölti az üres poharakat. Mi súghatja ennek a kicsi embernek — fogatos egyébként —, hogy arra figyelmeztessen bennünket: becsüljétek az életet! Az időjárási regulák bizonytalanok, a parasztemberek még jövendölnek a csillagok állásából, a Hold udvarából, ilyen idő lesz, olyan lesz, H-hanem az csakugyan igaz, mától telelő van, december 24-ig tart. Mutatja magát a lúd? Jégen áll? Karácsonykor sár lesz? Olyan a mellcsontja, mint az őszi erdő: veres. Elő kell keresni a gyerekeknek a szánkót, a korcsolyát. AZ ORVOSNAK bevalljuk, ittunk bort a vendégségben, volt libamáj, hat cigarettát elszívtunk, megüttünk négy kávét, énekeltünk. Tátimé forgott közöttünk, kétszer mondta: jó fogakat Márton lúdjához! Koccintottunk a szerencsénkre, égbe emeltük a szakácsnőt, a ludat, remélve, a borkötök úgy erősítették meg a hordók abroncsait, hogy jövő ilyenkorig őrizze a traminit, az olaszrizlinget. Az orvos könnyen beszél, hogy ennyire nem kellene tisztelni Mártont. Doktor, szót kellene értenünk, dicsérni e napnak nevet adót. Mindkettőnknek arra a lúdra kellene gondolni, amelyik ma délelőtt hirtelen rohanni kezd az Alsó utca melletti gyöpűn, irányt vesz a falu felé, s vigyáz arra, nehogy összeüsse a villanyórátokat. J. J. Márton lúdja Népi iparművészeti kiállítás Négyszáz művész kétezerötszáz alkotása az utóbbi három évtizedből — ez lehetne a summája annak a reprezentatív kiállításnak, amelyet a Néprajzi Múzeumban rendezett a múzeum és a Népi Iparművészeti Tanács. A Magyar népi iparművészet, harminc éve címet viselő tárlat napjaink tárgyi népművészetét mutatja be — ismert nevű mesterek és fiatal tehetségek munkáit. Fafaragók, szövők, hímzők, fazekasok, népi kismesterségek művelői mutatkoznak be, olyan hírességek társaságában, mint Kántor Sándor, Mónus Sándor, Kis Jankó Bori, Gerencsér Sebestyén, Kapoli Antal. Magyarországon 40 ezer ember foglalkozik hivatalosan népi iparművészettel, és 20 ezren vannak az amatőrök, a magyat és családják számára művészkedők. Sokan művészi szinten művelik a népi mesterségeket, folytatják és megújítják a hagyományt. A legkiválóbbaknak — harminc év alatt 117 alkotónak — a népművészet mestere címet adományozta a Népi Iparművészeti Tanács. A népi iparművészet — mint fogalom — hivatalosan 1953 óta használatos. Ekkor adott ki ugyanis a kormány rendeletet a népi iparművészet szabályozásáról — népművészetünket átmentve, kibontakoztatva. A népi iparművészet korunk népi díszítő művészete; nem azonos a népművészettel, de abból táplálkozik, hagyományait követi és fejleszti tovább. E művészeti ág sokféle alkotása sorakozik most a Néprajzi Múzeum termeiben — szakágak, tájegységek és alkotó egyéniségek szerint csoportosítva. Matyó és sióagárdi hímzések, kalocsai térítők, hevesi szádák, sárközi futók, faragott pipák, díszdobozok, szaru nyakláncok, bütykösök, kanták, tálak és boroskancsók, kovácsoltvas gyertyatartók, kések, használati és dísztárgyak. A népművészet jegyében fogant mai lakáskellékek, bútorok, szőnyegek, térítők, függönyök, öltözködésünk tárgyai — hímzett blúzok, díszes irhabundák, kékfestő viseletek —, s ki győzné felsorolni valamennyit! A népi iparművészet harminc évét bemutató kiállítás december 31-ig tart nyitva. Kádár Márta Pintér Jenő faragott bútorai Kósa Klára mezőtúri hurkosai KIXAIrölDS