Kisalföld, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
Június 21 — július 14.: Soproni ünnepi hetek A soproni ünnepi hetek eseményeit az idén június 21. és július 14. között rendezik meg. A kulturális programsorozatnak ezúttal immár huszonnyolcadik alkalommal ad otthont a város. A rendezvények gerincét a hagyományoknak megfelelően a zenei műsorok alkotják. Június 22-én Verdi Álarcosbál című operáját mutatja be a szegedi Nemzeti Színház társulata a soproni Petőfi Színházban. Ugyanezen a napon kezdődik az országos kamarakórus-fesztivál a Liszt Ferenc Művelődési Központban. Június 24-én a soproni szimfonikus zenekar és a Liszt Ferenc pedagógus kórus ad közös hangversenyt a Szent Mihály templomban. Június 27-én egy Egyesült Államokbeli kórus vendégszerepel a bányászati múzeumban, egy nappal, később egy osztrák zenekar és énekkar mutatkozik be az Orsolya téren. Az ünnepi hetek keretében tartják meg június 29. és július 2. között a régi zene fesztiválját. A programban egyebek között a Capella Savaria, a Corelli kamarazenekar és Sárközi Gergely lantművész koncertje szerepel. Július 8-án a Bordeaux-i szimfonikusokat, 11-én az Utrechti női kart, 21-én az NSZK-beli Gosslar kamaramuzsikusait látják vendégül a soproniak. Koncertjeiknek a Liszt Ferenc Művelődési Központ ad helyet Az American Tropical revű műsorára, az állami népi együttes fellépésére és a magyarországi cigánytáncegyüttesek bemutatójára a Petőfi Színházban kerül sor július 5-én, 12-én, illetve 19-én. Az ünnepi hetek idején egész sor kiállítást is rendeznek. Június 29-én nyílik az 5. országos érembiennálé a Lábas-házban, továbbá az egész rendezvénysorozat időtartama alatt látható egyebek között Gross Arnold grafikusművész és Balla Demeter fotóművész tárlata a festőteremben, valamint a soproni művésztelepen dolgozó alkotók bemutatkozó kiállítása a Liszt Ferenc Művelődési Központban. Szlovákiai jegyzetek Folyók mentén, hegyeken túl . A KÜLDETÉS. A Duna másik partján is úgy gondolkodnak az emberek, mint ideát. E töprengő állapotot nevezhetjük politikai érzékenységnek is, amelybe szlovák barátaink részéről belefoglaltatik a magyar társadalmi gyakorlat iránti élénk érdeklődés. Az a delegáció, amelynek tagja voltam, küldetést teljesített: Győr-Sopron megye és a Nyugat-szlovákiai kerület kapcsolatait bővítendő, szerződést kötött a megyei, illetve a kerületi oktatási igazgatóság. Az okmányt dr. Kanczler István, a megyei oktatási igazgatóság vezetője és Frantisek Gebhardt, a Modra-Harmonia-i igazgatóság vezetője írta alá. Az eseményről testvérlapunk, a Hlas Ludu is hírt adott. (Ha a híreknél tartunk, megemlítem azt is, hogy A márványbohóc címmel portrét olvastam Igor Vejsadáról, a Győri Balett új tagjáról a magyarnyelvű Új Szóban). Szlovák barátaink oktatási intézménye szép, impozáns épületben található, a Kis- Kárpátok déli nyúlványán, Pozsonytól mintegy 30 kilométerre. Az épületben a féléves, bentlakásos pártpolitikai továbbképzésen tanuló káderek érdeklődtek a magángazdálkodás, a magánkereskedelem honi megítéléséről, a vállalati gazdasági munkaközösségekről, a vállalati létszámgazdálkodásról, a tőkés országokkal teremtett gazdasági kapcsolatainkról. Csak a legfontosabb kérdéseket említettem, annak reményében, hogy így is érzékeltetni tudom: a Nyugat-szlovákiai kerület lakói változatlanul élénken érdeklődnek gazdaságpolitikai gyakorlatunk iránt Az érdeklődést a párt XIII. kongresszusa tovább fokozta. A ZAHORÁKOK FÖLDJÉN. Senica, a Nyugat-szlovákiai kerület egyik járási székhelye. A felszabadulás előtt jelentéktelen kis település volt a Kis- Kárpátokon túl, a zahorákok földjén. Ez a szó talán ahhoz hasonlatos, mintha mi a szigetközieket, vagy a rábaközieket valamilyen elkülönítő jelzővel illetnénk. Senica (ahol valamikor szalmatetős házakban húzták meg magukat az emberek), ma 15 ezer lakosú város. Mindezt Karol Moravektől a járási pártbizottság ideológiai titkárától és Milan Janiktól, a járási oktatási igazgatóság vezetőjétől tudtuk meg. Büszkék elért eredményeikre, számos üzem mellett (amelyek közt fémszerelvénygyár, cementüzem, szövő- és gépgyár a legnevezetesebb) nagy figyelmet fordítanak az agrárgazdaságra. A 145 ezer lakosú járásban 4 állami gazdaság és 21 téesz dolgozik, köztük a Petrova Ves-i Arany Kalász, amely 3324 hektáron gazdálkodik. Mikulcsik elnök fiatal, 40 év körüli férfi, az új gazdálkodási módszerek lelkes híve. A NOVOMESKY NYOMÁBAN. Senicán igazi meglepetés ért bennünket a Novomesky múzeumban. Az intézmény névadója Budapesten született 1904-ben. Harcos publicista és ismert költő volt, versei magyarul is olvashatók. Válogatott költeményei a Madách kiadó gondozásában jelentek meg 1969-ben. Tipikus közép-kelet- európai sors az övé. A kiállított tárgyak közt látható az antifasiszta harc idejéből a szlovák újságírók kiáltványa, amelyet Novomesky is aláírt olyan személyiségek társaságában, mint Julius Fucik, Forbáth Imre, Fábry Zoltán, Földes Sándor, Vámos Géza. Szép környezetben, park öleli körül a tavaly avatott múzeumot, amely — mint vendéglátóink mondották — az egészséges lokálpatriotizmus gyümölcse. A FOLYÓK MENTÉN, EMBEREK KÖZÖTT. Nem feledhetjük egykönnyen a szívélyes vendéglátás hangulatát, mert a zahorákok, a Kis-Kárpátokon túl élő szlovákok nagyon tisztelettudóak. A Morava folyó bal partján élnek, szeretik a bort és a dalt, az a mondás járja köztük, hogy „öreg vincellérnek jobb a bora”, (mint a fiatalnak) és az a mondás sem ismeretlen ezen a vidéken, hogy „igyunk fiúk, itt folyik mellettünk a Morava (nehogy arra fanyalodjunk), igyunk bort, hajnalhasadtáig”. Nem feledhetjük azt sem, hogy Pöstyénben, a Vág partján szép szállodasor épült a gyógyulni vágyó vendégek számára. A Kéményseprőhöz címzett vendéglőben ízes sört mérnek. Emlékezünk arra is, hogy Pozsonyban, a Henteseknél Simon Mravec vendéglős úgy fogadta a betérőket, mint a legjobb gazda. Szólhatok még arról is, hogy Milan Janik meghívott bennünket a telkére. A sokáig műveletlen hegyoldalt (Senica közelében) kiparcellázták. A telkeket tartós használatba adták az arra igényt tartóknak, 25 évre. A hegy lábánál hatalmas víztároló, onnét kapják a vizet a kerttulajdonosok. Villany is van. A víkendházakból remek kilátás nyílik a tájra, vagyis a barátságos zahorákok földjére, ahol ilyen dalt énekelnek szüret idején: „Fekete szemű a szeretőm, hozzá járok minden éjjel”. Magyar változatát könnyen megtaláltuk. Úgy látszik, a szívbéli, őszinte érzelmeik folyókon, hegyeken átjutnak, hogy embertől emberig elérjenek. Varga Lajos 1985. április 13., szombat Századunk zenéje a rádióban Hagyomány már, hogy a Magyar Rádió minden év tavaszán megrendezi hangversenyciklusát századunk zenéjéből. A sorozatra idén április 18. és május 23. között kerül sor. Egyik fontos feladata, hogy bemutassa a legújabb hazai és külföldi kortárs zeneműveket, valamint a legjelentősebb előadókat és együtteseket. A tizenkettedik alkalommal megrendezendő ciklusban új hazai zenedarabok mellett svéd és NDK-beli szerzők alkotásai, valamint a világhírű amerikai Kronos vonósnégyes és az osztrák Kontrapunkte együttes játékát hallhatják a rádió stúdióból. A hat héten át csütörtök esténként a harmadik műsorban felcsendülő zeneművek túlnyomó többsége egyben magyarországi bemutató is lesz. Az április 18-i, 22-es stúdióbeli hangversenyen elsőként új magyar művek — egyebek között Kocsár Miklós, Balassa Sándor és Lendvay Kamilló szerzeményei — hangzanak fel neves előadóművészek, valamint a Bakfark Consort, a Magyar Állami Operaház rézfúvóskvintettje, a Rádió Zenekar fúvósötöse és az MRT énekkara tolmácsolásában. Kiss János Liszt-díjas Sokadszor ülünk le beszélgetni Kiss Jánossal, a Győri Balett táncosával, így megegyezünk, az elmúlt öt évről nem sok újat tudunk majd mondani. Először ülünk viszont úgy le, hogy kitüntetéshez, Liszt-díjához gratulálhatok. Emlékszem, a jubileumi gálaműsorban köszöntötte a győri együttest pécsi és budapesti társainak több tagja, szinte valamennyiük neve mögött ott díszlett valamilyen elismerést jelző szócska, csak a győriek neve állott magában. Fiatalok — mondhatnánk, — s ez így igaz. Mégis, fiatalon talán kétszer annyit éltek meg, mint más táncos társaik. — Öt éve, egyfolytában iszonyatos tempóban dolgozunk — bólint rá Kiss János. — A munka szinte egy perc lazítást nem enged. Markó Iván termékeny koreográfus, mindig jönnek az újabb és újabb feladatok. Más néha tart egy kis szünetet. Seregi László például három évig nem állt elő új munkával. Nekünk meg évente két-három új bemutatóra kell készülnünk. Mindemellett technikailag is folyamatosan emelkedik a mérce, én úgy érzem, nagyon sokat fejlődtünk az elmúlt időszakban. Ez egyrészt természetes, másrészt sokban Ludmilla Cserkaszova „műve”, aki az orosz klasszikus balettet neveli belénk, s a tréningeken úgyszintén egyfolytában emeli a mércét. A táncos valóban, szemmel láthatóan fáradt Mégis, amit mond, egyszerre hangzik magyarázatnak a fáradtságra, s büszkeségnek, örömnek a feladat miatt az eredmény ismeretében. Hogy ő az első Liszt-díjas — bocsánat de hadd előlegezzem meg, lesz még Liszt- és egyéb díjasa a balettnek — talán nem véletlen. Már annak idején, amikor tizenévesekként Győrbe jöttek a balett tagjai, Kiss János volt közöttük a legkomolyabb. Ő ment tárgyalni, ha kellett a fiatalok nevében, s termetre is ő volt a legmagasabb, a legférfiasabb. Azóta sokat változott. Sokmindenben. Mitől egyéni? Előadásról előadásra figyelve egy, talán apróság tűnt fel: kézfeje képes fantasztikus különéletet élni. Mint két madár röpköd körülötte. S képes arra is, hogy táncával elfeledtesse: egy ember izzad, dolgozik, próbál művészit létrehozni. Átlényegül a megformálandó figurává, jelrem ölt benne testet, s a mozdulatok részecskéi összefolynak egy egész látvánnyá, amelyből néha ki-kivillan a két kézfej, mint két szeszélyes lángocska a tűzből. Nem táncos szakértő az, aki ezeket a sorokat írja. Csupán egy a nézők közül, akiben Kiss János előadásról előadásra érzelmeket, gondolatokat szabadít fel, indít útjára. A mostani hivatalos elismerés bizonyítja: nemcsak egy nézővel esett ez meg a győri nézőtéren. Csakhogy mindennek ára van. Vajon érezte-e az elmúlt öt évben Kiss János, hogy változtatni kellene az életén? — Fiatal vagyok, igaz, s nincs magánéletem, ez is igaz — mondja. — Örülök, ha egy hónapban egyszer találkozom a családommal. Van kevés jóbarátom, sok kedves ismerősöm, de a kapcsolatokat ápolni nincs idő. Néha éreztem már úgy — nem is fizikailag, inkább lelkileg, — hogy elég volt, nincs tovább. De ezen túl kell tennie magát az embernek. A legszebb mindig a végeredmény, a színpadon, s a közönség reagálása előadás után. Iván megálmodik egy figurát, de általában emberre gondolva álmodja alakjait. Ottóra, Andreára Barbarára, rám. Ehhez kell nekünk hozzáadni a saját egyéniségünket. Volt rá példa, hogy rossz irányban indultunk, ő helyretette. De mindig próbálkoznunk kell. S nagyon sok múlik a társakon, ha létrejön egy-egy siker. Akik az együttesben vannak, vagy akik elmentek, rádöbbentek: közösség nélkül nem lehet élni. Annyira szükségünk van egymásra, hogy ez meghatározza az életünket. S ez a legszebb az egészben. A közösség pedig örült Kiss János Lisztdíjának. Jót tett az együttesnek, hiszen egyik tagja elismerése a fentieket figyelembe véve a közösség elismerése is. Talán könnyebb lesz az elkövetkezendő öt hónap, amelyben bemutató vár rájuk Győrött, a Szarvassá változott fiú színreállítása Szegeden, a Tannhäuser Bayreuthban s hat turné öt országban. Kiss János erre csak anynyit mond: a rövid táncosélet úgy szép, ha sok feladatot ad. Pihenni, később, lesz még idő. Mit is mondhatunk erre? Sok örömöt a színpadon a Liszt-díjas Kiss Jánosnak! Pró M. Elismerés győri művészeknek Simon Géza Érdemes művész A negyven év, amely mögötte van, kissé legendás. Az egykori pékmester fia a gimnázium negyedik osztálya után szülője elé állt és azt mondta: „Színész akarok lenni”. Mint az ilyen történetekben szokásos, megkapta a két atyai nofont. Korántsem félelemtől hajtva, inkább a szülők iránti tiszteletből, az ifjú ember befejezte a középiskolát a veszprémi felsőkereskedelmiben és még segédlevelet is szerzett hozzá. Lehetett volna pék, eljuthatott volna a mesterlevélig. Ám ő nem tett le arról, hogy a világot jelentő deszkákra lépjen. A színiakadémián Kiss Ferenc keze alatt Darvas Ivánnal, Kállai Ferenccel, Petress Zsuzsával kezdte a stúdiumokat. Aztán félbehagyta őket, a háborúutáni ínséges időkben úgy érezte, tétlenségre kárhoztatja az akadémia. Talán így volt, talán nem egészen így, az esetet már túlhaladta az idő. A színész élete Veszprémben kezdődött, ahol Sághy Géza szervezte a társulatot. Fél szezon után Horváth Gyula győri társulata következett 1947—48-ban, de ne hagyjuk ennyiben azt a fél szezont, mert volt benne 36 szerep. Nyolc éve már, hogy ismét a győri közönséget szolgálja a buffó-szerepekből jól ismert művész, akit Bor József, az itteni direktor évek során kissé .,áthangszerelt”. így következtek karakterszerepeik az Éjjeli menedékhelyben, az Úri muriban, amelyben Csörgheő Csalinak nagyon kellett igyekeznie, hogy Simon Géza zsíros parasztja mellett valódi Csörgheő Csuli maradjon. .. — Az ideális együttes az, amelyben vannak olyan emberek, akik minden tagozat számára hasznosíthatók — így vélekedik a kitüntetett művész. Valószínű nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Simon Géza ilyen színésznek ítéli önmagát. Láttuk őt a János vitéz francia királyaként, a Cigány báró Zsupánjaként, kedves, nehéztestű buffóként számos zenés darabban, de volt évekkel korábban Lucifer a Tragédiában, Balga a Csongor és Tündében. A Lili bárónőben 203-szor lépett színpadra báróként. Folytathatnánk a sort, ám a hely szűke határt szab mondatainknak. Annyit engedhetünk meg csupán, hogy megemlítsük a pálya állomásait, például Kaposvárt, a fővárosi Kamara Varietét, Békéscsabát, a Déryné Színházat, Kecskemétet, Miskolcot. — Gyerekkoromban, ha játszottunk, nem tagadom, önmutogató voltam — erre emlékszik Simon Géza, aki a felszabadulás negyvenedik évfordulója alkalmából a szocialista kultúra fejlesztése terén szerzett kimagasló érdemei elismeréseként kapta az Érdemes művész megtisztelő kitüntetést. Lám, mivé fejleszthető az önmutogatás — jegyezhetnénk meg, ám e művész esetében mégsem csak erről van szó. A legendákba vesző pofonok mellett érték olyan felismerések, amelynek alapja a mélységes emberismeret (apróktól aggokig) a közönség iránt érzett önzetlen szolgálat. Mindezt csak mi szűrjük le szavaiból, azokból, amelyekkel házastársát, Kocsis Máriát illeti, aki ugyancsak színész a győri társulatban, aki szövetségese, társa a mindennapokban. Szeretettel és elismeréssel beszél a kitüntetett művész, a közösségi ember a barátokról, a pályatársakról és megjegyzi: „Ezt a kitüntetést sokan megérdemelnék, mert nem kevesen dolgoznak a színészpályán olyan szívvel, ilyen lélekkel, mint én”. Vannak álmai, reális tervei? Ez is az is felfedezhető, mert a negyven év nem volt oly hosszú e művészpályán, hogy Simon Géza a gyermekszínház tervéről lemondjon. Rablóként, orgonistaként vagy mackóként szeretné mutogatni magát? Ezen is, azon is derülnének majd a játékot imádó gyerekek. Milyen szép volna, ha ez nem csupán álom maradna. V. L. KIJAIPOID 5