Kisalföld, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-13 / 86. szám

Június 21 — július 14.: Soproni ünnepi hetek A soproni ünnepi hetek eseményeit az idén június 21. és július 14. között rendezik meg. A kulturális programsorozatnak ezúttal immár huszonnyolcadik al­kalommal ad otthont a város. A rendezvények gerincét a hagyományoknak meg­felelően a zenei műsorok alkotják. Június 22-én Verdi Álarcosbál című operáját mutatja be a szegedi Nem­zeti Színház társulata a soproni Petőfi Színházban. Ugyanezen a napon kezdődik az országos kamarakó­­rus-fesztivál a Liszt Ferenc Művelődési Központban. Június 24-én a soproni szimfonikus zenekar és a Liszt Ferenc pedagógus kórus ad közös hangversenyt a Szent Mihály templomban. Június 27-én egy Egyesült Ál­lamokbeli kórus vendégszerepel a bányászati múze­umban, egy nappal, később egy osztrák zenekar és énekkar mutatkozik be az Orsolya téren. Az ünnepi hetek keretében tartják meg június 29. és július 2. között a régi zene fesztiválját. A programban egye­bek között a Capella Savaria, a Corelli kamarazenekar és Sárközi Gergely lantművész koncertje szerepel. Július 8-án a Bordeaux-i szimfonikusokat, 11-én az Utrechti női kart, 21-én az NSZK-beli Gosslar ka­maramuzsikusait látják vendégül a soproniak. Kon­certjeiknek a Liszt Ferenc Művelődési Központ ad he­lyet Az American Tropical revű műsorára, az állami né­pi együttes fellépésére és a magyarországi cigányt­ánc­­együttesek bemutatójára a Petőfi Színházban kerül sor július 5-én, 12-én, illetve 19-én. Az ünnepi hetek idején egész sor kiállítást is ren­deznek. Június 29-én nyílik az 5. országos érembien­­nálé a Lábas-házban, továbbá az egész rendezvény­sorozat időtartama alatt látható egyebek között Gross Arnold grafikusművész és Balla Demeter fotóművész tárlata a festőteremben, valamint a soproni művész­telepen dolgozó alkotók bemutatkozó kiállítása a Liszt Ferenc Művelődési Központban. Szlovákiai jegyzetek Folyók mentén, hegyeken túl . A KÜLDETÉS. A Du­na másik partján is úgy gondolkodnak az embe­rek, mint ideát. E töprengő állapotot nevezhetjük politi­kai érzékenységnek is, amelybe szlovák barátaink részéről belefoglaltatik a magyar társadalmi gyakorlat iránti élénk érdeklődés. Az a delegáció, amelynek tagja voltam, küldetést teljesített: Győr-Sopron megye és a Nyugat-szlovákiai kerület kapcsolatait bővítendő, szer­ződést kötött a megyei, illet­ve a kerületi oktatási igaz­gatóság. Az okmányt dr. Kanczler István, a megyei oktatási igazgatóság vezetője és Frantisek Gebhardt, a Modra-Harmonia-i igazgató­ság vezetője írta alá. Az ese­ményről testvérlapunk, a Hlas Ludu is hírt adott. (Ha a híreknél tartunk, megem­lítem azt is, hogy A már­ványbohóc címmel portrét olvastam Igor Vejsadáról, a Győri Balett új tagjáról a magyarnyelvű Új Szóban). Szlovák barátaink oktatási intézménye szép, impozáns épületben található, a Kis- Kárpátok déli nyúlványán, Pozsonytól mintegy 30 kilo­méterre. Az épületben a fél­éves, bentlakásos pártpoliti­kai továbbképzésen tanuló káderek érdeklődtek a ma­gángazdálkodás, a magánke­reskedelem honi megítélésé­ről, a vállalati gazdasági munkaközösségekről, a vál­lalati létszámgazdálkodásról, a tőkés országokkal terem­tett gazdasági kapcsolata­inkról. Csak a legfontosabb kérdéseket említettem, an­nak reményében, hogy így is érzékeltetni tudom: a Nyu­gat-szlovákiai kerület lakói változatlanul élénken érdek­lődnek gazdaságpolitikai gyakorlatunk iránt Az ér­deklődést a párt XIII. kong­resszusa tovább fokozta.­­ A ZAHORÁKOK FÖLD­J­ÉN. Senica, a Nyugat-szlovákiai kerület egyik járási székhelye. A fel­szabadulás előtt jelentékte­len kis település volt a Kis- Kárpátokon túl, a zahorákok földjén. Ez a szó talán ah­hoz hasonlatos, mintha mi a szigetközieket, vagy a rába­közieket valamilyen elkülö­nítő jelzővel illetnénk. Seni­ca (ahol valamikor szalma­tetős házakban húzták meg magukat az emberek), ma 15 ezer lakosú város. Mindezt Karol Moravektől a járási pártbizottság ideológiai tit­kárától és Milan Janiktól, a járási oktatási igazgatóság vezetőjétől tudtuk meg. Büszkék elért eredménye­ikre, számos üzem mellett (amelyek közt fémszerel­vénygyár, cementüzem, szö­vő- és gépgyár a legneveze­tesebb) nagy figyelmet for­dítanak az agrárgazdaságra. A 145 ezer lakosú járásban 4 állami gazdaság és 21 téesz dolgozik, köztük a Petrova Ves-i Arany Kalász, amely 3324 hektáron gazdálkodik. Mikulcsik elnök fiatal, 40 év körüli férfi, az új gazdálko­dási módszerek lelkes híve. A NOVOMESKY NYO­MÁBAN. Senicán igazi meglepetés ért bennünket a Novomesky múzeumban. Az intézmény névadója Buda­pesten született 1904-ben. Harcos publicista és ismert költő volt, versei magyarul is olvashatók. Válogatott költeményei a Madách kiadó gondozásában jelentek meg 1969-ben. Tipikus közép-ke­let- európai sors az övé. A kiállított tárgyak közt lát­ható az antifasiszta harc idejéből a szlovák újságírók kiáltványa, amelyet Novo­­mesky is aláírt olyan szemé­lyiségek társaságában, mint Julius Fucik, Forbáth Imre, Fábry Zoltán, Földes Sándor, Vámos Géza. Szép környe­zetben, park öleli körül a ta­valy avatott múzeumot, amely — mint vendéglátóink mondották — az egészséges lokálpatriotizmus gyümöl­cse. A FOLYÓK MENTÉN, EMBEREK KÖZÖTT. Nem feledhetjük egykönnyen a szívélyes vendéglátás han­gulatát, mert a zahorákok, a Kis-Kárpátok­on túl élő szlo­vákok nagyon tisztelettudó­­ak. A Morava folyó bal partján élnek, szeretik a bort és a dalt, az a mondás járja köztük, hogy „öreg vincellérnek jobb a bora”, (mint a fiatalnak) és az a mondás sem ismeretlen ezen a vidéken, hogy „igyunk fiúk, itt folyik mellettünk a Morava (nehogy arra fanya­lodjunk), igyunk bort, haj­­nalhasadtáig”. Nem feledhetjük azt sem, hogy Pöstyénben, a Vág partján szép szállodasor épült a gyógyulni vágyó vendégek számára. A Ké­ményseprőhöz címzett ven­déglőben ízes sört mérnek. Emlékezünk arra is, hogy Pozsonyban, a Henteseknél Simon Mravec vendéglős úgy fogadta a betérőket, mint a legjobb gazda. Szólhatok még arról is, hogy Milan Ja­nik meghívott bennünket a telkére. A sokáig műveletlen hegyoldalt (Senica közelé­ben) kiparcellázták. A telke­ket tartós használatba ad­ták az arra igényt tartóknak, 25 évre. A hegy lábánál ha­talmas víztároló, onnét kap­ják a vizet a kerttulajdono­sok. Villany is van. A ví­­kendházakból remek kilátás nyílik a tájra, vagyis a ba­rátságos zahorákok földjére, ahol ilyen dalt énekelnek szüret idején: „Fekete sze­mű a szeretőm, hozzá járok minden éjjel”. Magyar vál­tozatát könnyen megtaláltuk. Úgy látszik, a szívbéli, őszin­te érzelmeik folyókon, hegye­ken átjutnak, hogy embertől emberig elérjenek. Varga Lajos 1985. április 13., szombat Századunk zenéje a rádióban Hagyomány már, hogy a Magyar Rádió minden év ta­­­­vaszán megrendezi hangver­senyciklusát századunk ze­néjéből. A sorozatra idén április 18. és május 23. kö­zött kerül sor. Egyik fontos feladata, hogy bemutassa a legújabb hazai és külföldi kortárs zeneműveket, vala­­­­mint a legjelentősebb elő­adókat és együtteseket. A tizenkettedik alkalom­mal megrendezendő ciklus­ban új hazai zenedarabok mellett svéd és NDK-beli szerzők alkotásai, valamint a világhírű amerikai Kronos vonósnégyes és az osztrák Kontrapunkte együttes játé­kát hallhatják a rádió stú­dióból. A hat héten át csü­törtök esténként a harmadik műsorban felcsendülő zene­művek túlnyomó többsége egyben magyarországi be­mutató is lesz. Az április 18-i, 22-es stú­dióbeli hangversenyen első­ként új magyar művek — egyebek között Kocsár Miklós, Balassa Sándor és Lendvay Kamilló szerzemé­nyei — hangzanak fel neves előadóművészek, valamint a Bakfark Consort, a Magyar Állami Operaház rézfúvós­­kvintettje, a Rádió Zenekar fúvósötöse és az MRT ének­kara tolmácsolásában. Kiss János Liszt-díjas Sokadszor ülünk le beszélgetni Kiss Já­nossal, a Győri Balett táncosával, így meg­egyezünk, az elmúlt öt évről nem sok újat tudunk majd mondani. Először ülünk vi­szont úgy le, hogy kitüntetéshez, Liszt-díjá­­hoz gratulálhatok. Emlékszem, a jubileumi gálaműsorban köszöntötte a győri együttest pécsi és budapesti társainak több tagja, szinte valamennyiük neve mögött ott dísz­lett valamilyen elismerést jelző szócska, csa­k a győriek neve állott magában. Fia­talok — mondhatnánk, — s ez így igaz. Mégis, fiatalon talán kétszer annyit éltek meg, mint más táncos társaik. — Öt éve, egyfolytában iszonyatos tem­póban dolgozunk — bólint rá Kiss János. — A munka szinte egy perc lazítást nem en­ged. Markó Iván termékeny koreográfus, mindig jönnek az újabb és újabb felada­tok. Más néha tart egy kis szünetet. Sere­gi László például három évig nem állt elő új munkával. Nekünk meg évente két-há­­rom új bemutatóra kell készülnünk. Mind­emellett technikailag is folyamatosan emel­kedik a mérce,­­ én úgy érzem, nagyon so­kat fejlődtünk az elmúlt időszakban. Ez egyrészt természetes, másrészt sokban Lud­milla Cserkaszova „műve”, aki az orosz klasszikus balettet neveli belénk, s a tré­ningeken úgyszintén egyfolytában emeli a mércét. A táncos valóban, szemmel láthatóan fá­radt Mégis, amit mond, egyszerre hangzik magyarázatnak a fáradtságra, s büszkeség­nek, örömnek a feladat miatt az eredmény ismeretében. Hogy ő az első Liszt-díjas — bocsánat de hadd előlegezzem meg, lesz még Liszt- és egyéb­ díjasa a balettnek — talán nem­ véletlen. Már annak idején, ami­kor tizenévesekként Győrbe jöttek a balett tagjai, Kiss János volt közöttük a legko­molyabb. Ő ment tárgyalni, ha kellett a fiatalok nevében, s termetre is ő volt a leg­magasabb, a legférfiasabb. Azóta sokat változott. Sokmindenben. Mi­től egyéni? Előadásról előadásra figyelve egy, talán apróság tűnt fel: kézfeje képes fantasztikus különéletet élni. Mint két ma­dár röpköd körülötte. S képes arra is, hogy táncával elfeledtesse: egy ember izzad, dol­gozik, próbál művészit létrehozni. Átlénye­gül a megformálandó figurává, jelrem ölt benne testet, s a mozdulatok részecskéi összefolynak egy egész látvánnyá, amelyből néha ki-kivillan a két kézfej, mint két sze­szélyes lángocska a tűzből. Nem táncos szakértő az, aki ezeket a sorokat írja. Csu­pán egy a nézők közül, akiben Kiss János előadásról előadásra érzelmeket, gondolato­kat szabadít fel, indít útjára. A mostani hi­vatalos elismerés bizonyítja: nemcsak egy nézővel esett ez meg a győri nézőtéren. Csakhogy mindennek ára van. Vajon érez­­te-e az elmúlt öt évben Kiss János, hogy változtatni kellene az életén? — Fiatal vagyok, igaz, s nincs magán­életem, ez is igaz — mondja. — Örülök, ha egy hónapban egyszer találkozom a csalá­dommal. Van kevés jóbarátom, sok kedves ismerősöm, de a kapcsolatokat ápolni nincs idő. Néha éreztem már úgy — nem is fizi­kailag, inkább lelkileg, — hogy elég volt, nincs tovább. De ezen túl kell tennie ma­gát az embernek. A legszebb mindig a vég­eredmény, a színpadon, s a közönség rea­gálása előadás után. Iván megálmodik egy figurát, de általában emberre gondolva ál­modja alakjait. Ottóra, Andreára Barbará­ra, rám. Ehhez kell nekünk hozzáadni a sa­ját egyéniségünket. Volt rá példa, hogy rossz irányban indultunk, ő helyretette. De mindig próbálkoznunk kell. S nagyon sok múlik a társakon, ha létrejön egy-egy si­ker. Akik az együttesben vannak, vagy akik elmentek, rádöbbentek: közösség nél­kül nem lehet élni. Annyira szükségünk van egymásra, hogy ez meghatározza az életünket. S ez a legszebb az egészben. A közösség pedig örült Kiss János Liszt­díjának. Jót tett az együttesnek, hiszen egyik tagja elismerése a fentieket figyelem­­be véve a közösség elismerése is. Talán könnyebb lesz az elkövetkezendő öt hónap, amelyben bemutató vár rájuk Győrött, a Szarvassá változott fiú színreállítása Szege­den, a Tannhäuser Bayreuthban s hat tur­né öt országban. Kiss János erre csak any­­nyit mond: a rövid táncosélet úgy szép, ha sok feladatot ad. Pihenni, később, lesz még idő. Mit is mondhatunk erre? Sok örömöt a színpadon a Liszt-díjas Kiss Jánosnak! Pró M. Elismerés győri művészeknek Simon Géza Érdemes művész A negyven év, amely mögötte van, kissé legendás. Az egykori pékmester fia a gim­názium negyedik osztálya után szülője elé állt és azt mondta: „Színész akarok lenni”. Mint az ilyen történetekben szokásos, meg­kapta a két atyai nofont. Korántsem féle­lemtől hajtva, inkább a szülők iránti tisz­teletből, az ifjú ember befejezte a középis­kolát a veszprémi felsőkereskedelmiben és még segédlevelet is szerzett hozzá. Lehetett volna pék, eljuthatott volna a mesterlevélig. Ám ő nem tett le arról, hogy a világot jelentő deszkákra lépjen. A színiakadémián Kiss Ferenc keze alatt Darvas Ivánnal, Kál­lai Ferenccel, Petress Zsuzsával kezdte a stúdiumokat. Aztán félbehagyta őket, a há­ború­­utáni ínséges időkben úgy érezte, tét­lenségre kárhoztatja az akadémia. Talán így volt, talán nem egészen így, az esetet már túlhaladta az idő. A színész élete Veszprémben kezdődött, ahol Sághy Géza szervezte a társulatot. Fél szezon után Horváth Gyula győri társulata következett 1947—48-ban, de ne hagyjuk ennyiben azt a fél szezont, mert volt ben­ne 36 szerep. Nyolc éve már, hogy ismét a győri kö­zönséget szolgálja a buffó-szerepekből jól ismert művész, akit Bor József, az itteni di­rektor évek során kissé .,áthangszerelt”. így következtek karakterszerepeik az Éjjeli me­nedékhelyben, az Úri muriban, amelyben Csörgheő Csalinak nagyon kellett igyekez­nie, hogy Simon Géza zsíros parasztja mel­lett valódi Csörgheő Csuli maradjon. .. — Az ideális együttes az, amelyben van­nak olyan emberek, akik minden tagozat számára hasznosíthatók — így vélekedik a kitüntetett művész. Valószínű nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Simon Géza ilyen színésznek ítéli ön­magát. Láttuk őt a János vitéz francia ki­rályaként, a Cigány báró Zsupánjaként, kedves, nehéztestű buffóként számos zenés darabban, de volt­­ évekkel korábban Lu­cifer a Tragédiában, Balga a Csongor és Tündében. A Lili bárónőben 203-szor lépett színpadra báróként. Folytathatnánk a sort, ám a hely szűke határt szab mondataink­nak. Annyit engedhetünk meg csupán, hogy megemlítsük a pálya állomásait, például Kaposvárt, a fővárosi Kamara Varietét, Bé­késcsabát, a Déryné Színházat, Kecskemé­tet, Miskolcot. — Gyerekkoromban, ha játszottunk, nem tagadom, önmutogató voltam — erre em­lékszik Simon Géza, aki a felszabadulás negyvenedik évfordulója alkalmából a szo­cialista kultúra fejlesztése terén szerzett kimagasló érdemei elismeréseként kapta az Érdemes művész megtisztelő kitüntetést. Lám, mivé fejleszthető az önmutogatás — jegyezhetnénk meg, ám e művész esetében mégsem csak erről van szó. A legendákba vesző pofonok mellett érték olyan felisme­rések, amelynek alapja a mélységes ember­­ismeret (apróktól aggokig) a közönség iránt érzett önzetlen szolgálat. Mindezt csak mi szűrjük le szavaiból, azokból, amelyekkel házastársát, Kocsis Máriát illeti, aki ugyan­csak színész a győri társulatban, aki szö­vetségese, társa a mindennapokban. Szere­tettel és elismeréssel beszél a kitüntetett művész, a közösségi ember a barátokról, a pályatársakról és megjegyzi: „Ezt a kitün­tetést sokan megérdemelnék, mert nem ke­vesen dolgoznak a színészpályán olyan szív­vel, ilyen lélekkel, mint én”. Vannak álmai, reális tervei? Ez is­ az is felfedezhető, mert a negyven év nem volt oly hosszú e művészpályán, hogy Simon Géza a gyermekszínház tervé­ről lemondjon. Rablóként, orgonistaként vagy mackóként szeretné mutogatni magát? Ezen is, azon is derülnének majd a játékot imádó gyerekek. Milyen szép volna, ha ez nem csupán álom maradna. V. L. KIJAIPOID 5

Next