Kisalföld, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-13 / 86. szám

A tartalomból □ Lukács György születésének 100. évfor­dulóján □ ünnepi tárlat a Műcsarnokban Q Barka □ A felszabadulási pályázat fotóiból Mozdulatvázlatok Ürmös Péter grafikái Győrött Egy svájci műkereskedő azt mondja: a képzőművészet meghalt. A kortárs alkotásokat ezért nem tartja számon. Azt gondolom, a szeme sarkából mégiscsak figyeli, hogy­­ mit művel Párizsban Pierre Székely, mikor állítják ki Etienne Hajdú munkáit New Yorkban. Azt is hallani lépten-nyomon, hogy a művészeti központok áttolódtak a tengeren túlra. Az amerikai művé­szetpiac diktálja az ütemet, mert­hogy a művészetet is körülfogja az üzlet hordaléka. Ezek jelenségek, vagy mélyáram­latok? Ha az előbbi, akkor múló nyavajáról van szó, ha az utóbbi, akkor következhet a fogas kérdés: mit kezdjünk egy fiatalemberrel, aki pályája kezdetén grafikákat ké­szít abban a reményben, hogy munkájára szükség van. Az ifjú férfi 30-on innen, a reklámszakmá­ban dolgozik, a Magyar Hirdetőnél, öt évig tanított egy budapesti is­kolában, ám két esztendeje, mint említettük, másutt próbál szeren­csét. Azért teszi ezt Ürmös Péter, mert nemcsak a szerencséjében bízik, hanem önmaga tehetségé­ben. A győri városi könyvtár galé­riájában április 27-ig kiállító mű­vész olyan erényeket mutat fel kö­zönségének, amely reményeket ébreszt. E grafikus világlátása tisz­ta, technikai tudása biztonságos. Milyen ez a világlátás? Olyan, amelyre azt mondhatjuk, hogy az alkotó megmarad a tárgyi Világ­nál és ábrázolja azt. Mégis van benne lényegretörés, emelkedett­ség, mert a világ jelenségei művé­szi erejűvé finomulnak a keze nyo­mán. Ennek magyarázatát abban leljük meg, hogy Ürmös Péternek eszményei vannak. Irodalmi élmé­rvei erősen inspirálták. Művei alatt találkozhatunk Zrínyi, Ady, Krudy, Kosztolányi, Franz, Kafka, Dosztojevszkij nevével. Az ábrázo­lás nem oly szimpla, hogy megma­rad a jelenségek felszínén, egyál­talán nem. A­ nagy formátumú al­kotók erkölcsi indítékait kutatja. Példaként az In memóriám Egry József című képét említjük. Szí­nes, kisméretű, linómetszete arról a felismerésről tanúskodik, hogy a tár­ryi világ részletei nem tart­hatták annyira fogva képzeletét, hogy a fénynek, mint elementáris őselemnek jelentőségét fel ne is­merje. Ürmös Péter, bízvást re­méljük, nem egyszer azon is gon­dolkodott, hogy élhet bár egy mű­vész a Balaton partján, a Duna­kanyarban, Pápán, vagy Budapes­ten, netán a szépséges Floridá­ban, mégiscsak ugyanaz a nap süt rá, ugyanannak az égitestnek fé­nyében lényegülnek át földünk rekvizítumai. Az ilyen művészi alapállásból ta­lán választ kaphat a svájci műke-­­reskedő is. Alkotók születnek és elindulnak napjainkban, kérdés, hogy mikor fedezik fel őket. A mű­­­kereskedő úgy vélekedik, hogy még a 20-a­s évekből is vannak hátramaradottak, akiket a nagykö­zönségnek be kell mutatni. Ürmös Péter valamiféle időtlenségben bí­zik abban, hogy alkotásait odarak­hatja a művészet oltárára. Ha nem kellenek ma, talán szükség lesz rá­juk holnap, mert hiteles jelzéseket adnak a világról. Ilyenkor azt kérdezhetné bárki: nem kockázatos szavak ezek? A válasz az lehet, hogy minden al­kotó életben van kockázat. Ürmös Péter indulásának azonban akad különleges fedezete, amelyet a tár­latnyitón. Szíj Béla művészettörté­nész egyfajta etikai tartaléknak minősített. A fiatal grafikus nagy­apja ugyancsak képzőművész volt (1879­ és 1925 között élt), nyolc munkáját megtekintésre kínálja az unokája. Ha csak nagyvonalú gesz­tusról lenne szó, akkor is szépnek mondhatnánk, de úgy érezzük, többről van szó. Olyan emberi kö­telezettséget sejtet, amelyet őse­ink iránt érzünk és amelyet be­csülni érdemes. Idősebb Ürmös Péter kőrajzai délszaki tengeri ki­kötőkről nagyon megragadóak. A munkák brilliáns rajzkészségről tanúskodnak. Mi sem egyszerűbb annál, hogy az 1956-ban született unokára rá­fogjuk: íme, örökölte nagyapja te­hetségét. Csakhogy ő evilági em­ber, a XX. század végéről, olyan, aki irodalmi élményeit tanár édes­anyjának, a világról szerzett ész­leleteit önmagának is köszönheti Az igaz, hogy az alma nem esett messze a fájától. Az ifjabb Ürmös Péter mohó figyelemmel kíséri a művészeti technikákat. Linómet­szetei, kőrajzai, rézkarcai, famet­szetei meggyőznek arról, hogy a grafikai eljárásokat jól ismeri. Szemére vethetnénk esetleg, hogy amit eddigi munkái láttatnak, az tálon túl ismerős a mesékből, a mondákból­ ,a balladákból, a ver­sekből. Egyelőre még csak sejteni lehet, hogy e fiatal grafikus milyen irányba fog elmozdulni. Se az avantgarde, se a neoavantgarde eredményei nem állnak távol tőle, és valószínű, hogy a tárgyias, a lí­rai kompozíciókat fölváltja majd a gondolatibb, a filozofikusabb kép­alkotás. Témáinak egy része (Kör­nyezetszennyeződés. A civilizáció pusztulása — sorozat —. ..Családi kép”) ezt ígéri. Az ígéretekről azért beszélhetünk, mert Ürmös Péter még csak jövőre lesz 30 éves. Ha az idő kedvez neki, lehet, hogy minden eddigi rajzára, munkájá­ra , úgy tekinthet majd vissza, hogy azok csak mozdulatvázlatok. V. L. Krúdy: Szindbád HVMPetD magazin Győri ismerőseim, barátaim mondogatták évekkel ezelőtt: ,,Jó neked, Mosonmagyaróváron élsz, ahol oly sok jó programot kínál a Mokka-presz­­szó!” Az irigykedők — ha tehették - vonatra ültek, hogy hallhassák a presszó pódiumá­ra lépő író vagy költő vallomásait, a szín­művészek és az énekesek előadóestjeit. A felkínált lehetőséggel éltek a helybeliek is; nem is árválkodott egyetlen szék sem soha, dacára, hogy legtöbbször két előadásnak adott otthont a Mokka-presszó. A szavakkal játszva akkoriban született meg társaságom­ban a találó szójáték. MŰVÉSZEK MEKKÁJA A MOKKA Kutatván „makkás” emlékeim­ben, néhány év távlatából újra hallom Bitskey Tibor míves hang­ját, hallom Szabó Gyula csodálatos Színészdalát, újra és újra köny­­nyesre kacagtat — s a következő pillanatban ledöbbent — a szó­zsonglőr Sándor György, mókázik Gálvölgyi János, bűvészkedik Ro­dolfo mester, s még koránt sem teljes a lista. Hogyan is lenne tel­jes, hisz csupán hét esztendeje élek az említett városban, s volt előtte is előadóest bőven. Miről vall a korabeli sajtó? Emlékezésre, nosztalgiázásra ké­rem e riport alanyait, akik szinte egytől egyik rácsodálkoznak: „Jé, már húsz éve, hogy megnyílt a Mokka?" Igen, húsz esztendeje, hogy a Kisalföld hírül adta: „Ma délelőtt 11 órakor nyílik meg Mosonmagyaróváron a volt Arany Ökör vendéglő felújított épületében a város reprezentatív mulatóhelye, a Mokka Eszpresszó. Az első osztályú üzemre másfél millió forintot költött a Győr-Sop­­ron megyei Vendéglátóipari Vál­lalat... A Mokka korszerű, szép, és 146 vendég befogadására alkal­mas. Hangulatossá teszi a helyisé­get a­ rejtett mennyezetvilágítás, a modern bútorzat, a színes beraká­sú mozaikpadló, a dísznövények, a nagy üvegfalakon fehérlő függö­nyök. Két duplaaknás kandalló ontja a meleget. Az épület külső­ségekben is gazdagodott: a hom­lokzati rész előtt szökőkút csordo­gál, meghagyták a régi fogadó be­járati oszlopait is. Az oszlopok és a szökőkút mellett nyári teraszt alakítottak ki, előtte autóparkoló várja a vendégeket. A Mokka-beli hangulatról a Haász István vezette együttes gondoskodik. A vendégek nem étel- és itallapról, hanem íz­lésesen nyom­tatott könyvecskéből választhatják ki a süteményeket, hidegételeket és az italokat." A húsz esztendő elröppent — ám nem nyomtalanul! Bizonyság rá a megannyi szép és maradandó emlék. A valóságot hamisítanánk meg, ha kijelentenénk: a Mokka irodalmi presszónak készült. Ha­mis lenne e hang, mert nem ez­­ volt az elsődleges cél. Hogy mos­tanság mégis művészek százai em­lékeznek vissza a hangulatos es­tékre, a felejthetetlen találkozá­sokra, az mindenekelőtt Bari Olga érdeme. — ő volt akkoriban a városi ta­nács művelődési osztályának a ve­zetője — emlékezik a kezdeti idő­re Szabados Mihályné, vagy ahogy őt ismerik: Irma néni, aki a Mok­ka nyitásakor a vezető helyettese, öt év múltán a presszó vezetője lett. — Bari Olga és a művelődési központ igazgatója hívta mindig az írókat, a költőket, az előadó­­művészeket. Szavakkal kifejezhe­­tetlen, mekkora élmény volt talál­kozni Básti Lajossal, Mensáros Lászlóval, Veres Péter bácsival, Váci Mihállyal, Vészi Endrével, Váradi Hédivel — most hirtelen ők jutottak az eszembe. A Szigetközbe vándorol a pódium Irma néni a nyolcvankettes évi nyitás óta a Szigetköz étterem ve­zetője Bizonnyal a régi emlékek miatt döntött úgy, hogy ne csak ételek és italok kerüljenek az asz­talokra, hanem a kultúra is hadd szálljon a vendégek felé. Pódium került a zongora mellé, lámpák fé­nyében szólt a közönséghez Sán­dor György humoralista, dalolt Payer András, szavalt és énekelt Balázs Péter és Tahi Tóth László, sikeres műsorral rukkolt ki Her­nádi Judit, Szombathy Gyula, Lu­kács Sándor. Színre lépett Mikó István színművész is, akit lányo­­mékt korosztálya Lázár Ervin Dömdödömjeként ismert meg a té­véből. Mikóval való találkozása az első pillanatban megdöbbentette lányomat, kérdezte is súgva: „A Dömdödöm beszélni is tud?” Lám, a csöppnyi gyermekben is élmény maradt egy előadói est, melyet nem kimondottan művelődési ház­ban tartottak, hanem — ha úgy tetszik — poharakkal teli asztalok között. És itt álljunk meg egy-két szóra! A Szigetköz étteremben, de előtte a Mokkában is módom volt fagga­­tózni a művészektől: zavarja-e őket, ha a hallgatóság időnként pohárért nyúl, koccint netán? Nemleges választ kaptam, de tu­lajdonképpen nem is a kérdés után, hanem a műsoruk közben. Tapasztalhattam magam is, ha műsoruk olyan, hogy arra figyelni kell, az ember megfeledkezik po­haráról . .. „Ott ismertem meg a férjemet Pedig a Mekka nem kimondot­tan irodalmi presszónak újult meg húsz éve. Volt már erről szó, s tán ahhoz sem kell bátorság, hogy ki­jelentsem: a kényszer hozta úgy, hogy művészek Mekkája lett a vendéglátó helyiség. A Lajta-parti város művelődési központja nem dicsekedhetett a legideálisabb ter­mekkel, így okos ötlet volt a „ki­ruccanás”. Szóba jött az imént a városközpont szép étterme, a Szi­getköz, s tán nem is véletlen, hogy falai közt több művész aratott már sikert. Mintha az új művelődési központ felé közeledtek volna ... Kukkantsunk hát be oda is, ám ezúttal nem épp pódiumles miatt. A hangulatos büfében még nem tartottak ugyan előadóestet, ám szomszédságában Kávézó címen több művész és énekes szórakoz­tatta az értő közönséget. A büfé­ben barna öltözékben várja a ven­dégek óhaját Venesz János és fe­lesége. Beszélgetésünk témája is­mét a Mokka. — Tanulólányka voltam, ami­kor nyílt a Mokka — emlékezik Venesz Jánosné Réti Brigitta. — Nagy­­ megtiszteltetés volt, hogy abban az első osztályú elit presz­­szóban szabadulhattam és dolgoz­hattam. Ma is el tudnám mondani, kinek hol volt a törzsasztala, mi volt a kedvenc itala. A Mokka azért is fontos az életemben, mert ott ismertem meg a férjemet. 1968-ban házasodtunk össze, vi­dékre kerültünk, mivel házaspár nem dolgozhatott egy helyen. A vidéki munka után kerültünk a művelődési központ presszójába, ahol gyakran találkozunk a régi „mokkás" vendégekkel. Brigitta asszony is Bári Olga nevét említi elsőként, mikor a Mokka irodalmi estjeiről érdeklő­döm. Hasonlóért említi, mint Irma néni. Ő szorgalmazta ugyanis a sokakat gazdagító esteket. És kö­vetkeznek a nagy nevek: — Örök emlék marad számomra Váci Mihály estje, Simon Istváné, s azt sem felejtem el, hogy Ha­rangozó Teri még ismeretlenül, Sárosi Katalin betegsége miatt a Mokkában lépett fel először, néz­zük is, ki ez a lány? Olyan sikere volt, hogy később hetekig a Mok­kában szerepelt. Venesz János és felesége nem titkolja: ünnep volt két évtizede belépni a Mokkába. Irigyelték is őt, amiért tizenkilenc évesen a nyi­tás után három nappal pincér le­hetett a presszóban. Mindketten büszkék a törzsközönségre, s ez viszont is igaz. Az egyik asztalt elnevezték Fejesaroknak, a velük korabeliek ülték körül vagy hú­szan a törzsasztalt. — Ma is ránk köszönnek az ut­cán — mondják. Csak lesünk, ez az a kisfiú, akit az édesanyja ho­zott be akkoriban vasárnap dél­előttönként süteményért, vagy ült az ölében egy-egy műsoros esten. Ma meg bajusza van, katonaviselt. Sokan a délutáni feketéjüket meg a süteményüket fogyasztották el a Mokkában, visszatérők voltak, s ha egyikük nem jött, már hiány­zott. Nevek röpködnek a levegőben: Dózsa Ernő, Korbonitz Laci, Bitó Laci, Nyirő Attila, Légrádi Józsi, Grünerék, Mici néni... És újra és újra visszakérdeznek: tényleg már húsz éve volt? Beszédtéma a törzsvendégek randevúja Igen, húsz éve! Ma már van méltó hajléka a kultúrának, impozáns épületben rendezhetnek előadóesteket Mo­sonmagyaróváron. A Mokka-presz­­szó pódiuma ma árva, a vendégek mégis ragaszkodnak a tágas helyi­séghez. A zongoránál és orgonánál Berták Klára, a dob és gitár társa­ságában Rigó Károly teremt han­gulatot. A presszó vezetője, Boros Istvánné három évtizede dolgozik a szakmában, a Mokkában két éve. Vendégként gyakorta megfordult itt, látott és hallott annyi műsoros estet, hogy választani sem tud kö­zülük, melyik volt számára a leg­kedvesebb? De hát melyiket is említené? Mondhatná Keres Emil nevét, Almási Éváét, Balázsovits Lajosét, Drahota Andreáét, Kozák Andrásét, Rátonyi Róbertét, Sütő Irénét, Koós Jánosét, Oszter Sán­dorét ... Vége sincs a sornak, ami bizonyítja: ha szóba jön a Mok­ka, művészek arcai-szavai villan­na­k-csendülnek fel az emlékeze­tekben. Úgy hírlik, randevúra hívják a két évtizeddel ezelőtti törzsvendé­geket a Mokkába. Venesz Jánosék határozottan kijelentették: szívesen vállalnák arra az éjszakára a fel­szolgálói munkát, de vendégként is szívesen találkoznának a „régi­ekkel”. Az egykori törzsvendégek is bizonyára örömmel ülnének va­lahai asztalukhoz, s azt se bán­nák, ha a már említett művészek közül valaki vagy valakik a meg­lelt pódiumra lépnének. Újból: Hámor Vilmos

Next