Kisalföld, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
A tartalomból □ Lukács György születésének 100. évfordulóján □ ünnepi tárlat a Műcsarnokban Q Barka □ A felszabadulási pályázat fotóiból Mozdulatvázlatok Ürmös Péter grafikái Győrött Egy svájci műkereskedő azt mondja: a képzőművészet meghalt. A kortárs alkotásokat ezért nem tartja számon. Azt gondolom, a szeme sarkából mégiscsak figyeli, hogy mit művel Párizsban Pierre Székely, mikor állítják ki Etienne Hajdú munkáit New Yorkban. Azt is hallani lépten-nyomon, hogy a művészeti központok áttolódtak a tengeren túlra. Az amerikai művészetpiac diktálja az ütemet, merthogy a művészetet is körülfogja az üzlet hordaléka. Ezek jelenségek, vagy mélyáramlatok? Ha az előbbi, akkor múló nyavajáról van szó, ha az utóbbi, akkor következhet a fogas kérdés: mit kezdjünk egy fiatalemberrel, aki pályája kezdetén grafikákat készít abban a reményben, hogy munkájára szükség van. Az ifjú férfi 30-on innen, a reklámszakmában dolgozik, a Magyar Hirdetőnél, öt évig tanított egy budapesti iskolában, ám két esztendeje, mint említettük, másutt próbál szerencsét. Azért teszi ezt Ürmös Péter, mert nemcsak a szerencséjében bízik, hanem önmaga tehetségében. A győri városi könyvtár galériájában április 27-ig kiállító művész olyan erényeket mutat fel közönségének, amely reményeket ébreszt. E grafikus világlátása tiszta, technikai tudása biztonságos. Milyen ez a világlátás? Olyan, amelyre azt mondhatjuk, hogy az alkotó megmarad a tárgyi Világnál és ábrázolja azt. Mégis van benne lényegretörés, emelkedettség, mert a világ jelenségei művészi erejűvé finomulnak a keze nyomán. Ennek magyarázatát abban leljük meg, hogy Ürmös Péternek eszményei vannak. Irodalmi élmérvei erősen inspirálták. Művei alatt találkozhatunk Zrínyi, Ady, Krudy, Kosztolányi, Franz, Kafka, Dosztojevszkij nevével. Az ábrázolás nem oly szimpla, hogy megmarad a jelenségek felszínén, egyáltalán nem. A nagy formátumú alkotók erkölcsi indítékait kutatja. Példaként az In memóriám Egry József című képét említjük. Színes, kisméretű, linómetszete arról a felismerésről tanúskodik, hogy a tárryi világ részletei nem tarthatták annyira fogva képzeletét, hogy a fénynek, mint elementáris őselemnek jelentőségét fel ne ismerje. Ürmös Péter, bízvást reméljük, nem egyszer azon is gondolkodott, hogy élhet bár egy művész a Balaton partján, a Dunakanyarban, Pápán, vagy Budapesten, netán a szépséges Floridában, mégiscsak ugyanaz a nap süt rá, ugyanannak az égitestnek fényében lényegülnek át földünk rekvizítumai. Az ilyen művészi alapállásból talán választ kaphat a svájci műke-reskedő is. Alkotók születnek és elindulnak napjainkban, kérdés, hogy mikor fedezik fel őket. A műkereskedő úgy vélekedik, hogy még a 20-as évekből is vannak hátramaradottak, akiket a nagyközönségnek be kell mutatni. Ürmös Péter valamiféle időtlenségben bízik abban, hogy alkotásait odarakhatja a művészet oltárára. Ha nem kellenek ma, talán szükség lesz rájuk holnap, mert hiteles jelzéseket adnak a világról. Ilyenkor azt kérdezhetné bárki: nem kockázatos szavak ezek? A válasz az lehet, hogy minden alkotó életben van kockázat. Ürmös Péter indulásának azonban akad különleges fedezete, amelyet a tárlatnyitón. Szíj Béla művészettörténész egyfajta etikai tartaléknak minősített. A fiatal grafikus nagyapja ugyancsak képzőművész volt (1879 és 1925 között élt), nyolc munkáját megtekintésre kínálja az unokája. Ha csak nagyvonalú gesztusról lenne szó, akkor is szépnek mondhatnánk, de úgy érezzük, többről van szó. Olyan emberi kötelezettséget sejtet, amelyet őseink iránt érzünk és amelyet becsülni érdemes. Idősebb Ürmös Péter kőrajzai délszaki tengeri kikötőkről nagyon megragadóak. A munkák brilliáns rajzkészségről tanúskodnak. Mi sem egyszerűbb annál, hogy az 1956-ban született unokára ráfogjuk: íme, örökölte nagyapja tehetségét. Csakhogy ő evilági ember, a XX. század végéről, olyan, aki irodalmi élményeit tanár édesanyjának, a világról szerzett észleleteit önmagának is köszönheti Az igaz, hogy az alma nem esett messze a fájától. Az ifjabb Ürmös Péter mohó figyelemmel kíséri a művészeti technikákat. Linómetszetei, kőrajzai, rézkarcai, fametszetei meggyőznek arról, hogy a grafikai eljárásokat jól ismeri. Szemére vethetnénk esetleg, hogy amit eddigi munkái láttatnak, az tálon túl ismerős a mesékből, a mondákból ,a balladákból, a versekből. Egyelőre még csak sejteni lehet, hogy e fiatal grafikus milyen irányba fog elmozdulni. Se az avantgarde, se a neoavantgarde eredményei nem állnak távol tőle, és valószínű, hogy a tárgyias, a lírai kompozíciókat fölváltja majd a gondolatibb, a filozofikusabb képalkotás. Témáinak egy része (Környezetszennyeződés. A civilizáció pusztulása — sorozat —. ..Családi kép”) ezt ígéri. Az ígéretekről azért beszélhetünk, mert Ürmös Péter még csak jövőre lesz 30 éves. Ha az idő kedvez neki, lehet, hogy minden eddigi rajzára, munkájára , úgy tekinthet majd vissza, hogy azok csak mozdulatvázlatok. V. L. Krúdy: Szindbád HVMPetD magazin Győri ismerőseim, barátaim mondogatták évekkel ezelőtt: ,,Jó neked, Mosonmagyaróváron élsz, ahol oly sok jó programot kínál a Mokka-preszszó!” Az irigykedők — ha tehették - vonatra ültek, hogy hallhassák a presszó pódiumára lépő író vagy költő vallomásait, a színművészek és az énekesek előadóestjeit. A felkínált lehetőséggel éltek a helybeliek is; nem is árválkodott egyetlen szék sem soha, dacára, hogy legtöbbször két előadásnak adott otthont a Mokka-presszó. A szavakkal játszva akkoriban született meg társaságomban a találó szójáték. MŰVÉSZEK MEKKÁJA A MOKKA Kutatván „makkás” emlékeimben, néhány év távlatából újra hallom Bitskey Tibor míves hangját, hallom Szabó Gyula csodálatos Színészdalát, újra és újra könynyesre kacagtat — s a következő pillanatban ledöbbent — a szózsonglőr Sándor György, mókázik Gálvölgyi János, bűvészkedik Rodolfo mester, s még koránt sem teljes a lista. Hogyan is lenne teljes, hisz csupán hét esztendeje élek az említett városban, s volt előtte is előadóest bőven. Miről vall a korabeli sajtó? Emlékezésre, nosztalgiázásra kérem e riport alanyait, akik szinte egytől egyik rácsodálkoznak: „Jé, már húsz éve, hogy megnyílt a Mokka?" Igen, húsz esztendeje, hogy a Kisalföld hírül adta: „Ma délelőtt 11 órakor nyílik meg Mosonmagyaróváron a volt Arany Ökör vendéglő felújított épületében a város reprezentatív mulatóhelye, a Mokka Eszpresszó. Az első osztályú üzemre másfél millió forintot költött a Győr-Sopron megyei Vendéglátóipari Vállalat... A Mokka korszerű, szép, és 146 vendég befogadására alkalmas. Hangulatossá teszi a helyiséget a rejtett mennyezetvilágítás, a modern bútorzat, a színes berakású mozaikpadló, a dísznövények, a nagy üvegfalakon fehérlő függönyök. Két duplaaknás kandalló ontja a meleget. Az épület külsőségekben is gazdagodott: a homlokzati rész előtt szökőkút csordogál, meghagyták a régi fogadó bejárati oszlopait is. Az oszlopok és a szökőkút mellett nyári teraszt alakítottak ki, előtte autóparkoló várja a vendégeket. A Mokka-beli hangulatról a Haász István vezette együttes gondoskodik. A vendégek nem étel- és itallapról, hanem ízlésesen nyomtatott könyvecskéből választhatják ki a süteményeket, hidegételeket és az italokat." A húsz esztendő elröppent — ám nem nyomtalanul! Bizonyság rá a megannyi szép és maradandó emlék. A valóságot hamisítanánk meg, ha kijelentenénk: a Mokka irodalmi presszónak készült. Hamis lenne e hang, mert nem ez volt az elsődleges cél. Hogy mostanság mégis művészek százai emlékeznek vissza a hangulatos estékre, a felejthetetlen találkozásokra, az mindenekelőtt Bari Olga érdeme. — ő volt akkoriban a városi tanács művelődési osztályának a vezetője — emlékezik a kezdeti időre Szabados Mihályné, vagy ahogy őt ismerik: Irma néni, aki a Mokka nyitásakor a vezető helyettese, öt év múltán a presszó vezetője lett. — Bari Olga és a művelődési központ igazgatója hívta mindig az írókat, a költőket, az előadóművészeket. Szavakkal kifejezhetetlen, mekkora élmény volt találkozni Básti Lajossal, Mensáros Lászlóval, Veres Péter bácsival, Váci Mihállyal, Vészi Endrével, Váradi Hédivel — most hirtelen ők jutottak az eszembe. A Szigetközbe vándorol a pódium Irma néni a nyolcvankettes évi nyitás óta a Szigetköz étterem vezetője Bizonnyal a régi emlékek miatt döntött úgy, hogy ne csak ételek és italok kerüljenek az asztalokra, hanem a kultúra is hadd szálljon a vendégek felé. Pódium került a zongora mellé, lámpák fényében szólt a közönséghez Sándor György humoralista, dalolt Payer András, szavalt és énekelt Balázs Péter és Tahi Tóth László, sikeres műsorral rukkolt ki Hernádi Judit, Szombathy Gyula, Lukács Sándor. Színre lépett Mikó István színművész is, akit lányomékt korosztálya Lázár Ervin Dömdödömjeként ismert meg a tévéből. Mikóval való találkozása az első pillanatban megdöbbentette lányomat, kérdezte is súgva: „A Dömdödöm beszélni is tud?” Lám, a csöppnyi gyermekben is élmény maradt egy előadói est, melyet nem kimondottan művelődési házban tartottak, hanem — ha úgy tetszik — poharakkal teli asztalok között. És itt álljunk meg egy-két szóra! A Szigetköz étteremben, de előtte a Mokkában is módom volt faggatózni a művészektől: zavarja-e őket, ha a hallgatóság időnként pohárért nyúl, koccint netán? Nemleges választ kaptam, de tulajdonképpen nem is a kérdés után, hanem a műsoruk közben. Tapasztalhattam magam is, ha műsoruk olyan, hogy arra figyelni kell, az ember megfeledkezik poharáról . .. „Ott ismertem meg a férjemet Pedig a Mekka nem kimondottan irodalmi presszónak újult meg húsz éve. Volt már erről szó, s tán ahhoz sem kell bátorság, hogy kijelentsem: a kényszer hozta úgy, hogy művészek Mekkája lett a vendéglátó helyiség. A Lajta-parti város művelődési központja nem dicsekedhetett a legideálisabb termekkel, így okos ötlet volt a „kiruccanás”. Szóba jött az imént a városközpont szép étterme, a Szigetköz, s tán nem is véletlen, hogy falai közt több művész aratott már sikert. Mintha az új művelődési központ felé közeledtek volna ... Kukkantsunk hát be oda is, ám ezúttal nem épp pódiumles miatt. A hangulatos büfében még nem tartottak ugyan előadóestet, ám szomszédságában Kávézó címen több művész és énekes szórakoztatta az értő közönséget. A büfében barna öltözékben várja a vendégek óhaját Venesz János és felesége. Beszélgetésünk témája ismét a Mokka. — Tanulólányka voltam, amikor nyílt a Mokka — emlékezik Venesz Jánosné Réti Brigitta. — Nagy megtiszteltetés volt, hogy abban az első osztályú elit preszszóban szabadulhattam és dolgozhattam. Ma is el tudnám mondani, kinek hol volt a törzsasztala, mi volt a kedvenc itala. A Mokka azért is fontos az életemben, mert ott ismertem meg a férjemet. 1968-ban házasodtunk össze, vidékre kerültünk, mivel házaspár nem dolgozhatott egy helyen. A vidéki munka után kerültünk a művelődési központ presszójába, ahol gyakran találkozunk a régi „mokkás" vendégekkel. Brigitta asszony is Bári Olga nevét említi elsőként, mikor a Mokka irodalmi estjeiről érdeklődöm. Hasonlóért említi, mint Irma néni. Ő szorgalmazta ugyanis a sokakat gazdagító esteket. És következnek a nagy nevek: — Örök emlék marad számomra Váci Mihály estje, Simon Istváné, s azt sem felejtem el, hogy Harangozó Teri még ismeretlenül, Sárosi Katalin betegsége miatt a Mokkában lépett fel először, nézzük is, ki ez a lány? Olyan sikere volt, hogy később hetekig a Mokkában szerepelt. Venesz János és felesége nem titkolja: ünnep volt két évtizede belépni a Mokkába. Irigyelték is őt, amiért tizenkilenc évesen a nyitás után három nappal pincér lehetett a presszóban. Mindketten büszkék a törzsközönségre, s ez viszont is igaz. Az egyik asztalt elnevezték Fejesaroknak, a velük korabeliek ülték körül vagy húszan a törzsasztalt. — Ma is ránk köszönnek az utcán — mondják. Csak lesünk, ez az a kisfiú, akit az édesanyja hozott be akkoriban vasárnap délelőttönként süteményért, vagy ült az ölében egy-egy műsoros esten. Ma meg bajusza van, katonaviselt. Sokan a délutáni feketéjüket meg a süteményüket fogyasztották el a Mokkában, visszatérők voltak, s ha egyikük nem jött, már hiányzott. Nevek röpködnek a levegőben: Dózsa Ernő, Korbonitz Laci, Bitó Laci, Nyirő Attila, Légrádi Józsi, Grünerék, Mici néni... És újra és újra visszakérdeznek: tényleg már húsz éve volt? Beszédtéma a törzsvendégek randevúja Igen, húsz éve! Ma már van méltó hajléka a kultúrának, impozáns épületben rendezhetnek előadóesteket Mosonmagyaróváron. A Mokka-preszszó pódiuma ma árva, a vendégek mégis ragaszkodnak a tágas helyiséghez. A zongoránál és orgonánál Berták Klára, a dob és gitár társaságában Rigó Károly teremt hangulatot. A presszó vezetője, Boros Istvánné három évtizede dolgozik a szakmában, a Mokkában két éve. Vendégként gyakorta megfordult itt, látott és hallott annyi műsoros estet, hogy választani sem tud közülük, melyik volt számára a legkedvesebb? De hát melyiket is említené? Mondhatná Keres Emil nevét, Almási Éváét, Balázsovits Lajosét, Drahota Andreáét, Kozák Andrásét, Rátonyi Róbertét, Sütő Irénét, Koós Jánosét, Oszter Sándorét ... Vége sincs a sornak, ami bizonyítja: ha szóba jön a Mokka, művészek arcai-szavai villannak-csendülnek fel az emlékezetekben. Úgy hírlik, randevúra hívják a két évtizeddel ezelőtti törzsvendégeket a Mokkába. Venesz Jánosék határozottan kijelentették: szívesen vállalnák arra az éjszakára a felszolgálói munkát, de vendégként is szívesen találkoznának a „régiekkel”. Az egykori törzsvendégek is bizonyára örömmel ülnének valahai asztalukhoz, s azt se bánnák, ha a már említett művészek közül valaki vagy valakik a meglelt pódiumra lépnének. Újból: Hámor Vilmos