Kisalföld, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
Hadüzenet némaságnak A kritika vagy inkább irodalomszociográfiánk feladata volna számba venni azt, hogy mit is jelent manapság vidéken élő költőnek, írónak lenni Magyarországon. Olyan valakinek, aki a szülőföld, a megtartó és ihlető táj közelségét, a legbensőségesebb otthonosság mindennapjait percre sem cserélte más, vonzóbb és kecsegtetőbb literatúrai körülményeket, lehetőségeket kínáló lakhelyre. Olyannak tehát, mint e kötet szerzője, Varga Zoltán, aki az ország „legnagyobb falujá”-ban, Orosházán él s e szőkébb pátria olykor fölemelő, olykor fulladásig szorító ölelésében vergődve vagy föloldódva írja erőteljes költői alkatról s a szó jó értelmében vett földközeli indulatokról tanúskodó verseit. Hadüzenet című verseskönyve, amely egy érett költő érett verseit tartalmazza, mind szerkezetéből-szerkesztéséből, mind pedig a költemények szövegszervezési módjának időbeli egymásrarétegezettségéből ítélve, már évekkel ezelőtt kész, befejezett, lezárt kötet lehetett. Csak nagy késéssel és csak a békéscsabai könyvtár jó ügyhöz méltó buzgalmának köszönhetően látott napvilágot, ami — föltehetően és sajnálatos módon — hátrányosan befolyásolja majd a terjesztés lehetőségeit is. (A Hadüzenet egyébként Varga Zoltán második verseskönyve, idestova két évtizede megjelent már egy karcsú füzetkéje az Új Auróra könyvek sorozatban.) Ha a műveket nézem, melyek hagyományos szerkesztésmódban, öt ciklusra — Magamraolvasó. Kisvárosi történetek. Vallomás. Negyven fölött éles fanyarban. Hadüzenet — osztva sorakoznak a kötetben, a „hátrányos helyzet” semmiben sem érhető tetten. Bár költészetünk mai mozgásirányait tekintve a Varsáétól eltérő, az új kifejezési eszközök és költői-alkotói eljárások irányába bátrabban tájékozódó poétikai felfogásokra helyezem a nagyobb hangsúlyt, mégis jószivel veszem tudomásul, hogy ő a hagyományra, a József Attila-i és Nagy László-i örökség tudatos, programszerű fölvállalására és továbbépítésére szavaz (Apám, Elégia, A királyfi tánca, Hulló csikó imádsága). Ez azonban sem a szövegformálásban sem az írás „tárgyában”, sem pedig a megverselt érzelmekindulatok szempontjából nem jelent valamiféle — az epigonizmus veszélyeit is magában rejtő — múltba való beszűkülést, egy húrrahangoltságot. Ellenkezőleg, üdítő a kötet sokarcúsága, a művek egymásutánjában érzékelhető többszólamúság, amelyben a balladás hangulatú, népies verselésmódtól (pl. Álmok hazája), az élőbeszéd dikciójához idomuló szabadversen keresztül (pl. Joplin imája, Z. a vonaton), a szikár-szigorú fegyelemmel építkező gondolati líráig (pl. Egy hajnali kép a 70-es évekből, Tükör-virrasztó) és a publicisztikus-közéleti hangvételű opuszokig pl. Trafik, Kérelem, Közgazdaságtan) terjed a Skála. A költő már régóta ott áll és szemlélődik „a penészszürke égbolt” alatt, az „eltorlaszolt időben”, valamelyik eldugott orosházi utcasarkon vagy sikátorban, a ,,vidéki ország vidékén” és — akarja vagy sem — „válla nekiütődik a század hamuval, vérrel vakolt falának" és „Ez a hazám" — mondja. Szól. Megszólal. Hadat üzen a vidéki létbe szorított némaságnak. Figyeljünk rá! Endrődi Szabó Ernő 8 Diófák nyitják a szalagnyi utat a tanya felé, néhány méterre Tejfalusziget előtt. Régi, díszét vesztett iskolatáska, olyan háton hordozható, az egyik diófa derekán, szorosan fogja fedelét a pattintható zár, tetején vágat, levélnek, újságnak. A postásnak Tejfalusziget felé menve, csak három lépés és letudja a tanyára címzett küldeményeket. Van aki ma is azt mondja Jankó tanya, a régi gazda után, de egyre többen emlegetik már a Larvortot, elismervén egyben a településhez való abszolút jogot. Gőz remeg, a répatáblák fölött, tegnap nagy eső volt. Itt már szabadon nyargalhat a szél, semmi nem fogja le, nyakszirtünkre ül a tűző nap, kövér tócsák langyoskodnak, szántó jó volna rajtuk átgyalogolni. Kerülgetünk, kerülgetünk, az út végéig, amíg a hosszú lábú fehér kuvasz nem nyargal elénk, nyomában egy guruló fekete szőrpamaccsal. Újra fák, egyre több, kukoricakóró-sövény a szántóföld és a tanya közt, megzavart kotlósok pitytyegnek a szétfutó csibéik után. Hát itt lennénk a Lajvort tanyán, Lajvort János, Angliából hazatelepült magyar, paradicsomi szigetén. Hat éve indultak el, a Lajvort vezette bútorszállító kocsi gördült elöl, mögötte a felesége a Citroennel. Négy napon keresztül jöttek... — Mire? Beszélgetünk a házban, gerendás mennyezet, frissen nádazott tető, mészillat. Amikor még nem volt villany, se víz, a tanyán nem ragyogtak a fehértől a falak, rogyadozott a nád. Geraldine, aki errefelé már mindenkinek csak Dzsel, sose látott élő disznót. Hozta az automata mosógépet, a villanytűzhelyeket, a sárgaréz kocsonya- és kuglófformákat és még nem tudom, mivel lehetett tele a lelke, hogy útnak indult, hátrahagyva két felnőtt fiát. Larvert itt született a Szigetközben, innét indult, hogy hazát változtasson, ez nem sikerült. Azt mondja Dzsel, keresve még mindig a szavakat, a konyhaasztal mellett ülve: „Hogyan is magyarázom neked? A magyar az mindig magyar marad. És az ember, a férfi olyan természetű, aki mindig visszaemlékezik, az asszony előre néz. Az asszonynak ha van konyha, kályha, mosogató, már otthon van. Én így látom.” A fiúk már kétszer voltak itt, s beleszerettek a tanyába. Augusztusban várják őket újra, most aár két unokával, hathónapos a kisebbik. Fényképek az asztalon. „Északkeleten laktunk, a tengerparton, hideg, szeles idő, ronda angol időjárás. Itt sokat süt a nap.” Angliában taxiztak, mind a ketten. Dzsel robogóval megy be a boltba, Dunakilitire, vagy Tejfaluszigetre. János kistraktor húzta utánfutóval, mivel legtöbbször célfuvart tesz, mint aznap is, jól bentjártunk már a délidőben, mire ráfordult a tanyai útra, hazafelé tartva. Dzsel disznókat hizlal, János borjúkat, üszőket gondoz, a helyi téesz pedig fölvásárolja tőlük az állatokat, segít takarmánynyal, elhordja a trágyát, ad cserébe ólomszalmát. Télen kibontja az utat, ha betemeti a hó, nyáron betérhet egy pohár vízre a traktoros, ha éppen nagyon szomjazik, körbeveszik a tanyát ,a téesz szántói, gabonával, cukorrépával, vagy éppen kukoricával. Tanya mögött az erdő, kerítésig jönnek a vadak, őzek, vadlibák, és egy kilométerre a legközelebbi szomszéd. Színes csempés fürdőszoba, tágas, világos szobák, hosszú, csukott veranda, cserépköcsögben gyönyörű madártollak, egy cseréptálban halomnyi színes kő. „Erre nem szabad limlomot mondani” Mint Dzsel, János hordja össze őket, miközben legeltet, föl-fölemel egy szép példányt, nem tudja továbbrúgni, ilyesmi nem az ő természete. Hogy milyen is az ő természete? Egyik tyúknak eltörött a lába. Mit tesz ilyenkor a gazda vagy gazdasszony a falusi portán? Tyúklevest készít. Hát még egy olyan portán, ami a Larvorthoz hasonló, ahol szinte számlálatlanul szaladgál a baromfi, kedve szerint kotlik a tyúk, ott költ, ahol éppen a legjobban tetszik neki, egy marék szalma a daráló csészéjében, vagy a hintó alatt, már fészkel is rá a kotlós ... szóval, hogy szavam ne felejtsem. János sínbe rakta a tyúk lábát. Meg is gyógyította, azóta az a kedvence, s Dzsel szerint az a legszemtelenebb szárnyas. Az őz együtt eszik a borjúkkal. A nyulak ott kölykeztek meg a szalmakazal alatt, este hozzák ki a picinyeiket, itt minden állat kézre jön, korlátlan szabadságban él, s mégis észlelhető a rend, az örökké munkálkodó ember gondossága. A hat éve telepített nyárfák már magasra nyúltak a porta között, s lassan megtelik a házi múzeum is, amit az udvar végében épített a gazda, összegyűjtve benne minden régi gazdasági földművelő szerszámot, gépet. Farm, így hívják egymás közt a tanyát, s angolul váltanak szót, talán, hogy ne feledjék azt a nyelvet, ami a gyerekekhez, unokákhoz köti őket Szín alatt rendbetett homokfutó, olyan játékféle, megálmodták, hogy pónilovat vásárolnak eléje, s az unokáknak az igen nagy mulatság lesz. Kérdem Dzselt, hogy álmaiban merre jár? Azt mondja, nyugodtan alszik. „Azzal vesződik az ember álmában, ami hiányzik neki”. Itt minden megvan. — Nem maradni sok idő. Főzni, etetni, elmegy a délelőtt, meg a délután. János mondja mindig, nem kell félni, holnap is lesz nap. Sokat kötök, kézimunkázok, ezt főleg télen, szeretek olvasni, a gyerekek mindig hoznak velük egy halom újságot, könyvet. Attól függ, hogy milyen az ember, úgy találja meg a békéjét. Két kölyökmacska hömpölyög a nyomunkban, nemrég hozta őket a gazda a faluból, a saját cicájuk elpusztult, mérget evett valahol, hazakúszott kiszenvedni. Dzsel rimánkodott az állatorvosnak, próbálja megmenteni, már késő volt. Végigcsodáltuk a birtokot, a farmot, a saját készítésű önitatót, önetetőt, a sertésólakat, amit még akkor alapozott agazda, amikor villany se volt, kézzel keverte a betont, csak dicsérni tudjuk a sok rózsaszín malacot a nyolc koca alatt, s közben hallgatjuk a nem szűnő lelkesedést, hogy „ .. .ez még csak a kezdet — így Larvort, fölgyúrt ingujjban, kávébarnán — de gyúrt ingujjban, kávébarnán — de most már látni lehet az út végét...” Csak sejtem, hogy mire gondol. A ház mellett öreg szekér, az a virágoskert. Úgy tele van virággal, mintha sziget lenne a szigetben. Úton-útfélen elhajított szekérkerekek összegyűjtve, láncba fűzve, tartják a kerítés drótsövényét, s gyönyörködtetik a szemet. Itt minden fontos, itt mindennek becsülete, haszna, értéke van, azáltal, hogy minden megtalálja a helyét, feladatát. Larvort valamit elvitt magával az ősi Szigetközből, határokat maga mögött hagyva, s azt a valamit töretlenül visszahozta. Vagy az hozta vissza őt... ? Ki tudja? Lassan nyoma veszik a nagy esőnek, néhol porzik utánunk az út, s felhőjébe beleveszik az integető emberpár, a köröttük hancúrozó kutyák, kölyökmacskák. Azért az nagy tisztesség, gondolom el még egyszer rápillantva a diófán lógó iskolatáskára, ha az embernek bátorsága van az olyan élethez, ami neki a legtöbb örömöt szerzi meg. Ha ilyen bizton hinni , tudja, hogy nem kell félni, holnap is lesz nap ... (Képeinken felül a tanya, és az eső utáni árválkodó csizmapárt őrző kutya, balról a birtok gazdája, lent a pajtában őrzött múzeum látható.) G. Szabó Mária Fotó: Szűk Ödön | PARADICSOMI I SZIGET I ] KIÍAIPÖIDRGPZin 1987. július 4., szombat