Kisalföld, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-08 / 187. szám

A KO­RT­ÁRS MŰVÉSZETEK Beszélgetés Galgóczy Györggyel - Van-e esély arra, hogy ha­zai kulturális életünk felzár­kózzék az egyetemes szintig? - Nagy a lemaradásunk, Nyugat-Európához viszonyít­va hatvan, az USA-hoz viszo­nyítva szerintem legalább nyolcvan év. Itt a „Balkánon” - de úgy is mondhatnám, hogy a provinciákon - a pillanat­nyilag fennálló hatalom mon­datta, mondta és mondja meg, hogy mi a helyes, mi az érték, manipulálva a kiszemelt ál­dozatot, a tájékozatlan befo­gadót. Bár az is tudathasadá­sos folyamat volna, ha a kül­föld (Kelet vagy Nyugat) hatá­rozná meg a magyar elvásá­­rokat, hisz mindkettő paran­csolt kultúra. Nem csak az elmúlt szoci­alista évtizedeknek, de a ko­rábbi korszakoknak, így a horthysta éveknek is megvol­tak a kulturális demagógiái, kiszolgálói és kiszolgáltatott­jai. De visszamehetünk akár a századfordulóig, amikor is megkezdődött valami új pezs­gés a világban, míg nálunk a monarchia konzervatizmusa mindmáig megadja az irányt, így nem csoda, ha századunk nagyjai elhagyták az országot, és ez a folyamat még ma is tart. A világon a művészetekben három kategória létezik: a kommersz, amely széles nép­rétegeket érint, és a „művész” dagadtra tömi a pénztárcáját: a középszint (az elnevezés nem a művészi színvonalra, hanem a körülményekre utal), és van­nak a sztárok. ... Magyaror­szágon a magyar sztárok: kell hozzá szerencse, és jó adag tehetség. (Főleg a helyezke­désre.) A fejlett világban a mú­zeumok vásárolnak a művé­szektől, mégpedig olyan áron, hogy az alkotóknak ne legye­nek anyagi gondjaik, hiszen ők már lerakták a mérföldkö­vet, amely a művészettörté­netbe bevonult.­­ Visszatérve az eredeti kér­déshez, bár a körülmények lé­nyegesen mások, úgy érzem, a magyar kortárs művészet felzárkózott a világszínvonal­hoz. De ugyanakkor az a vé­leményem, hogy a nyugat kommerszionizálja a közös­ség ízlését, így nem ismerjük fel a valódi értéket. A széles néptömegeknek nem kell a csúcs, az eredeti minőség, az új érték, csak a közhelyesen elfogadott, már régen lefutott, lemondva a szubjektív ízlés építéséről, így olyan lesz az ország, mint egy nagy falu, hasonlítunk a hasonlóhoz. Nem kell a maradandó, csak a használat után eldobandó. Még a művészek egy részének sem, bár a dolog valahol ért­hető, hisz elszegényedő vilá­gunk nem biztosít megélhe­tést a kísérletező mezsgyékre lépőknek. A műfaj drága, s az alkotóknak nincs közege, nincs vizuális igény. Az újon­nan meggazdagodott, lentről felkapaszkodott és onnan má­sokat görcsösen utánzó, riva­lizáló réteg úgy érzi, már csak percei vannak hátra, és min­den különösebb igény nélkül vásárol. A környezet megha­tározza a személyiséget, így amerre a szem ellát, csak sze­méthegyeket lát. -A magyar közvélemény ne­hezen tolerálja a liberális gon­dolkodást? - Igaz a mondás, mely sze­rint amit szabad Jupiternek... Csak az a kérdés, hogy ki ér­zi magát, és kit kiáltanak ki: Jupiternek, Jupiterré. Az en­nek eldöntésére hivatott ap­parátus nem napjainkban ala­kult. Mert a hatalom ilyen, az egyik megy, a másik jön, csak a hatalmasok maradnak. (Balaskó) Locsmándi László nyári este... elszenderül bennem a szemed-rejtő birsszag betakarja csendben egy arra­ járó csillag ŐSZINTE TANÚVALLOMÁS Lakatos Géza: Ahogyan én láttam Habent sua fata libelli. Kevés könyvre al­kalmazható annyira a latin bölcsesség, mint az Európa­ Historia Extra Hungarian soroza­tában megjelent Lakatos Géza: Ahogyan én láttam című kiadványára. Miért? Idézem a szerző lányának, az Ausztráliában élő Szent- Ivány Józsefné Lakatos Mária előszavának néhány részletét: „Mint vitéz Lakatos Gyua leánya, megígértem édesapámnak 14 évvel ezelőtt bekövetkezett halála előtt, hogy min­dent el fogok követni annak érdekében, hogy életrajza napvilágot lásson. Hogy ez miért tar­tott ilyen sokáig, annak tudható be, hogy ez a könyv nem színes útleírás, nem népszerű regény, hanem száraz történelem. Édesapám könyvének első kéziratát a 60-as években ír­ta. Ausztráliában újra lemásolta, az utolsó oldalaknak gépelését végzetes kimenetelű agy­vérzése előtti napon, 1967 áprilisában fejez­te be. Először Ausztráliában, majd Európá­ban és Amerikában próbálkoztam különféle kiadóknál. Sajnos mindig azzal hárították el a kéziratot, hogy a mai olvasónak más kell - ez nem üzlet, nem business”. Végül a kiváló költő és lapszerkesztő. Tollas Tibor segítsé­gével Münchenben 1981-ben jelent meg, né­hány nappal ezelőtt hazánkban is. Az író lá­nya szerint édesapjának legfőbb célja az volt a könyvével, hogy fényt derítsen a magyar történelem „legsötétebb szakaszának egy-egy homályba veszett eseményére”. Több olyan adat, részlet van a könyvben, amelyről sen­ki nem tudhatott Lakatos Gézán kívül. Vitéz Lakatos Géza vezérezredes erdélyi székely ló­fő család gyermeke, 1890. április 30-án Bu­dapesten született olyan családból, amely­nek eszményképe a szabadságharc volt. A budapesti piaristáknál kezdte tanulmánya­it, édesapja halála után a Soproni Magyar Ki­rályi Honvéd Főreáliskolában folytatta, majd a Ludovika Akadémia következett. A kiváló előmenetelő fiatalember innen indult a ka­tonai pálya legmagasabb fokáig. Horthy Mik­lós 1944. augusztus 29-én a hozzá mindig hű, de a politikában kevésbé jártas vezérez­redest nevezte ki Magyarország miniszterel­nökévé. Mindössze másfél hónapig töltött be magas pozíciót, amelynek idején következett be hazánk egyik legnagyobb tragédiája. Könyvében több ízben utal arra, hogy a mi­niszterelnöknek nem volt beleszólása a ka­tonai irányításba, még parancsadási lehető­sége sem volt. Véleménye szerint a honvéd vezérkar főnökeként többet tudott volna ten­ni hazánkért. Minden ténykedését szinte ti­tokban kellett tartania, illetve legbizalmasabb munkatársaival közölnie. Körül volt véve áru­lókkal, még Vörös János, a vezérkar főnöke is a németek bizalmasa volt. Megdöbbentő té­nyek jutnak tudomásunkra a könyvből az ak­kori magyar közélet szó szerint értendő bo­szorkány konyhájáról. Lakatos régi ismeret­sége folytán jóban volt a Hitler elleni merény­letet elkövető német tisztek bizonyos részé­vel is. Megdöbbenve olvashatjuk, amiről va­lóban csak ebből a könyvből értesülhetünk először, hogy Vattay Antal altábornagy, a kor­mányzó főhadsegéde Lakatos Gézára kíván­ta hárítani Horthy lemondásának felelőssé­gét. Napjainkban is ökölbe szorul kezünk, amikor arról olvasunk, milyen gáládul, jel­­lemtelenül bántak náci vezetők valamint nyi­las talpnyalóik az ország miniszterelnökével. Több győri illetve soproni vonatkozása is van a könyvnek. Lakatos Géza, igénybe véve dr. Kelemen Krizosztom akkori pannonhalmi főapát menedékígéretét, feleségével és csa­ládjával Pannonhalmára menekült. Ott azon­ban csak gyermekeit fogadhatták be. A fő­apát ekkor Győrben, a bencés székházban nyújtott ő és felesége részére menedéket. Szép szavakkal említi a győri bencések vendégsze­retőt. A nyilas főispán elűzi Győrből. Innen Sopronba, ugyancsak bencés rendházba köl­tözik, majd az út egyenesen vezet Sopronkő­hidára. Könnyekre fakad az olvasó, hogyan találkozik Magyarország miniszterelnöke az országúton katona fiával. A háború befejezé­se után koronatanúként szerepel a Szálasi bandája elleni perben, ahol ellenségeivel szem­ben is mindig csak az igazat, a valóságot mondta. A háború utáni sorsa Lakatos Gé­zának már napjaink történelme: kitelepítés, nyugdíjmegvonás, megalázás. Kiváló kézügyes­ségének köszönhetően kendő- és szentkép­­festéssel, majd kántorként kereste meg ke­nyerét. Recepciómat a jegyzeteket valamint az utó­szót író Szakály Sándor szavaival fejezem be: „Ezt a pályarajzot tartja most kezében az ol­vasó. Vitatkozhat vele, elutasíthatja Lakatos Géza értékrendjét vagy elfogadhatja világlá­tását, érveit. Csak egyet nem tehet: hogy ol­vasatlanul a polcára teszi a könyvet, és ezzel megfosztja magát a magyar történelem egyik legfájdalmasabb korszakáról szóló őszinte ta­núvallomás megismerésének nagy élményé­től". " I. B. év. : : :: A köveken is kisarjadhat az élet. Három eleven ember van emlékezetemben, ha különleges kövekről hallok. Az egyik Ge­vork Emin, az idős­, a másik Vahram Marti­­­roszján, a fiatal poéta, a harmadik Anahit Szi­­monján, az ifjú hölgy, aki nemzete tudomá­nyos akadémiájának kutatója, és Martirosz­­jánhoz hasonlóan kiválóan beszél magyarul. Mindezt azért hozom elő, mert az elmúlt hé­ten vendégünk volt az örmény külügyminisz­ter. Elismeréssel szólt hazánk kisebbségi po­litikai elképzeléseiről, lépéseiről, mondván, vajha azok a politikusok is megértenék a magyarok eb­béli gondolatait, akik az örményeket körülveszik a ma tá­voli térségben. Az örmény magányos nép, akárcsak a magyar. Rokon­talan. Ősi keresztény sziget a muzulmán tengerben. Ko­pár tájék, mégis rendkívüli, tehetséges személyiségek nőt­tek ki belőle. Olyanok, mint akiket az imént említettem. Szimonján a magyarországi örmény nyelvszigeteket ku­tatja, Martiroszján az Egri csillagokat fordítja. Emin Pe­tőfi rajongója, Radnóti csodálója és újraköltője. Kérem, ne feledjék, néhány évvel ezelőtt Emin Abdán időzött, megállt a Radnóti-szobornál, megszállt a győri Káptalandombon és szemlélődött Pannonhalmán. Az örményeknek mindig nehéz sorsuk volt. 1915-ben a törökök népirtást tettek rajtuk, de mégis maradt belő­lük annyi, amennyi követ tud tönni és írást hagy az utó­kornak. Maradt olyan is, aki magyarul is beszél. Azért tanulta nyelvünket, hogy meríthessen kultúránkból. E tényeket lehetetlen meghatottság nélkül tu­domásul vennünk. Egy baj van csupán: a földrengéssel felérő politikai változások óta semmit sem tudok e három jeles emberről, személyes ismerőse­imről. Riadtan hallgatom a hazájukból érke­ző háborús híreket. Csak játszadozom a gon­dolattal, hogy Szimonján megfejtette: Hajdú­­böszörmény az egyik legnyugatibb magyaror­szági sziget számukra, Martiroszján nemcsak az Egri csillagokat, hanem Pilinszky számos versét is lefordította azóta. Emin reményeim szerint - infarktusai dacára - él és alkot, szavaival élve a „kegyetlen kor taposásai" ellenére. Nem vagyunk egyedül bajainkban, gondjainkban - ők így emlékeznek ránk, ilyen nyílt szívvel. Kis népek fiai közt hatalmas lelkek teremnek. Elhiheti bárki, hogy az említett három ember is ilyen. Nem az egymástól mérhe­tő távolság a fontos számukra, hanem ezredévek hason­ló tapasztalata. Becsülnek bennünket, mert tudják, mit jelent egy szigeten megmaradni. A miénk kies, gyönyö­rű, mondta Emil Pannonhalmán. Az övéké kietlen, mé­gis csodás, mert köveiken is kisarjad az élet. Becsülé­sünket ők is megérdemlik. Száz és száz tettben, ezer tisz­ta gondolatban.

Next