Kisalföld, 1994. október (49. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-08 / 236. szám

18 KISALFÖLD (Mi Mikeel( Két hónap egy különleges amerikai táborban (Búcsú) Erősen kételkedtem abban, amit elindulásom előtt az amerikai táborok jótékony, személyiségformáló hatásáról olvastam, egészen addig, amíg Dunnabeckben személyesen meg nem győződtem arról, hogy két hónap alatt csodák is történhetnek. Ezek a csodák azonban sohasem születtek volna meg hosszú évek tapasztalatával rendelkező szakemberek előkészítése és irányítása nélkül. A feladat, ami az itt dolgozókra várt, az átlagosnál sokkal nehezebbnek bizonyult, hiszen a gyerekekkel meg kellett értetni és el kellett fogadtatni azt, hogy ez a nyár a munkáé és nem az önfeledt szórakozásé, hogy talán ez az utolsó esélyük, hogy szeptemberben beilleszkedjenek egy hagyományos iskolába, ellenkező esetben szüleiknek olyan intézményt kell választaniuk, ahol dyslexiára szakosodott pedagógusok is dolgoznak. Mindezt úgy kellett megoldani, hogy a táborlakók ne érezzék ennek súlyát. Segítenünk kellett őket, hogy az oktatási időszakban minden energiájukat a tanulás szolgálatába állíthassák, hogy olvasási, írási és betűzési eredményeik számottevően javuljanak. Ezt együttműködésük és bizalmuk elnyerése nélkül képtelenek lettünk volna véghezvinni. Az első napokban még honvággyal küszködők nehezen fogadták el az itteni szabályokat, hogy majdnem két hónapig egy másik életet kell élniük, mint amit eddig megszoktak. Mindenáron hazakívánkoztak, szüleikért sírtak, kutyájukkal akartak aludni, macskájukat simogatni és kedvenc tévéműsorukat nézni. Mielőbbi beilleszkedésüket úgy próbáltuk elősegíteni, hogy a nap minden percét előre megterveztük számukra, így nem hagytunk lehetőséget arra, hogy túl sokat foglalkozzanak saját magukkal és gondjaikkal. A második héten, amint megszokták a mindennapi rutint, tökéletesen beilleszkedtek még azok is, akik az első három napon még enni sem akartak. Esténként elmesélték élményeiket, és hogy aznap miként próbálták kiborítani tanárukat. Később kiderült, hogy az oktatási órák általában azzal kezdődtek, hogy előző este hogyan táncoltak a mi idegeinken. A tizennégy gyerek és a három felügyelő szépen lassan igazi közösséggé kovácsolódott. Nem rejtegették előlünk többé szégyenlősen az otthonról kapott leveleket, bátran megkérték Alant, Simont vagy engem, hogy olvassuk fel nekik. Előkerültek a családi fényképek, kis emléktárgyak, amelyekről hosszan elbeszélgettünk. A lámpaoltás és takarodó egyre elviselhetőbbé vált, amit a kezdeti időszakban még remélni sem mertünk. Megszűnt az ágyból kiugrálás, kiabálás, sírás, ajtócsapkodás, falon átdörömbölés. Reggelente nem kellett annyit noszogatni őket, hogy rakják rendbe szobáikat és igazítsák meg ágyaikat, sőt egy idő után saját maguk próbálták rávenni az állandó rendetleneket arra, hogy ne hagyják szanaszét ruháikat. Hétvégeken olyan élményekben részesülhettek, amelyeket mindannyian rendkívül élveztek. Sziklamászás, vízisízés, vitorlázás, Riverside Park, vízicsúszdaparkok, görkorcsolyaterem, repülőgépshow, mozi minden szombaton, lovaglás és golf. Vasárnap esténként megosztották velünk ezeket az élményeket, dicsekedve mutogatták a zsebpénzükből vásárolt különösen értékes műanyag vízipisztolyt, gumilabdát és fémbilincset, amit a következő napon el kellett koboznunk, mert egyiküket viccből egy csőhöz láncolták, majd a kulcsot úgy elrejtették, hogy ők maguk sem találták meg. Az áldozatot kétórás rabság után az egyik karbantartó munkásnak sikerült csak kiszabadítania. Az utolsó öt nap volt a tábor legkomolyabb, de egyben a legvidámabb időszaka is. Hétfőn, kedden és szerdán egyik teszt a másikat követte. Betűzés, olvasás, írás. Olvasás, írás, betűzés három napon át. A kiértékelés után kiderült, hogy a kemény munka nem maradt eredmény nélkül. A két héttel korábbi akadozó olvasás folyamatossá, érthetővé, sőt élvezhetővé vált, a felismerhetetlen apró rajzolatok betűkké, szavakká, mondatokká formálódtak, az értelmezhetetlenség határát súroló betűzés és helyesírás értékelhetővé lett. A gyerekek többsége a teszteredmények tanulsága szerint többet fejlődött itt másfél hónap alatt, mint otthoni iskolájában egy egész tanévben. Az utolsó két napon már nem kellett semmilyen komoly dologgal törődniük. Csütörtök délelőtt tanáraikkal felelevenítették az elmúlt hetek élményeit és minden pedagógus meghívta ebédelni saját tanítványait. Délután egy utolsó közös úszás után került sor a Tehetségkutató Showra, ahol végre mindenki megcsillanthatta mindeddig bölcsen rejtőző talentumát. Mi, felügyelők egy angol népdallal óriási sikert arattunk az iszonyatosan hamis éneklés ellenére is. Pénteken először a legjobb lovasok versengtek az 1994-es év bajnoka címért, majd az ebédet követően a focipályán vidám, zsákban ugrálással, kötélhúzással, akadályversennyel és egy izgalmas baseballmérkőzéssel megfűszerezett játékos sportvetélkedőt rendeztünk. Csoportunk, az előzetes várakozásokat felülmúlva, csak egy hajszállal maradt le a győztes csapat mögött. Hét óra után, a záróbanketten utoljára gyűlt össze a tábor valamennyi lakója, gyerekek, pedagógusok, vezetők, adminisztratív dolgozók és mi, felügyelők egy közös szellemi párbajra és vacsorára. Az est végén a gyerekek buzgón fogadkoztak, hogy hetente legalább egy levelet írnak nekem és ha Magyarországra utaznak, feltétlenül meglátogatnak majd. Szombaton a búcsú napján, a tábor első napjaiban a honvágytól legjobban szenvedők sírva követelték szüleiktől, hogy maradhassanak még és az eleinte húzódozók, zárkózottak alig akarták a kezünket elengedni, és addig nem voltak hajlandóak elindulni, amíg meg nem ígértük, hogyha lehetőségünk adatik, jövőre visszajövünk, hogy a nyarat újra együtt tölthessük. Ezekben az órákban elfelejtettem minden csínyt és rosszaságot, amit hét héten át elkövettek és nem éreztem irántuk mást, csak szeretetet és hálát, hogy megérezték, hogy adni akartam nekik valamit és, hogy részese lehettem életük egy rendkívül fontos, a jövőjüket talán döntően befolyásoló időszakának, itt Dunnabeckben. Völgyesi Zsolt BUGYELLÁRIS Mottó: anyámnak még volt bugyellárisa, az olyan tarisznya alakú erszény, csak az alja nem sarkított. Abban gyűjtötte az aprókat és hetente kiborította, elvásárolta. Ezt próbálom hetente én is, csak az aprók ezúttal kis történetek. Legalábbis látszólag kicsik... ZÖLDKENYÉR Nyakörvvel, arany színű bilétával kutya bóklászik a lakótelepi parkban. Ki veszthette el, ember sehol, csak valami motorzaj ébred valahol újra meg újra. Már közelednék az állat felé, amikor a bokor mögül kilép a kék overallos férfi és gyanakvóan végigmér. Magyarázkodnom kell, mire megenyhül, enyém a kutya, mondja, együtt dolgozunk, de már eleget sétált. Megemeli meglepő gyengédséggel, aztán a járdaszegély mellett parkoló öreg autóba ülteti. A kutya azonnal elhelyezkedik az első ülésen, még egy kicsit megvakarja a füle tövét, azután alváshoz gömbölyödik. Nincs még egy ilyen intelligens állat, elhiszi, mondja a férfi, némely embernél is értelmesebb. Ezt elhiszem. Aztán folytatja, hiszen jólesik neki is a rövid pihenő. Vállalkozásban nyitom a füvet a lakótelepek parkosított részein, együtt járunk. Ez az én kenyerem. Bízom benne, hogy biztos kenyér, mert amíg fű terem, jól megleszünk. S ha már az sem terem, úgyis mindegy. EDZÉSBEN Sikerült újra elhelyezkednie a pályakezdő pedagógusnak, persze szerződéssel, de még most sem heverte ki az első év, a pálya első, s a munkásélet első megrázó eseményét. Az iskola, ahol kezdett, olyan szokással élt, hogy az évzáró értekezleten az igazgató egyben ismertette a kollégák következő tanévi beosztását. Olvasta sorban a neveket, s mindegyikhez hozzátette, ki, mit, melyik osztályban. Aztán néhány nevet nem olvasott. Elfelejtett olvasni, gondolták azok néhányan, míg az egyikük ezt szóvá is tette. Mire az igazgatónő, természetes, hogy akit nem említettem, az jövőre már nem lesz az iskola alkalmazásában, így, se több, se kevesebb. Se jó, se rossz, csak döntöttem hangnem. Felnőtt pedagógia. Nem lehet elég korán edződni hozzá. ÖNVÉDELEM A pihenőnap délutánján szórólapokat osztogattak a városközeli üdülőtelkeken. Akivel találkoztak, annak a kezébe nyomták, vagy a zárt kapukba csúsztatták. Szórólapok? így is lehet mondani. Kockás papíron néhány soros kézzel írt szöveg, meg a telefonszám. Valaki felszólít jogos önvédelemre. Mert a múlt év aggódással telt, sorozatban törték fel a hétvégi házakat, ürítették ki a kamrákat, s aki állatot tartott, az a fejeket, vagy a vérnyomokat találta meg. A rend őrei helyszíneltek, a panaszos jelentkezett a biztosítónál, a biztosító pedig alulbiztosítva jelszóval igyekezett minél kevesebbet megtéríteni a kárból, így működött ez. Most itt a lehetőség! Valaki huszonnégy órás járőrszolgálatot szervez, kutyával, puskával, így kell ezt! Mi minden lehet, ha hagyják az embert például gondolkozni. És lassan két táborra szakadunk, támadókra és védekezőkre. Puskával, kutyával. Nem egészen ezt akartuk, de muszáj néha a puska mellé állni. G. SZABÓ MÁRIA SZIVÁRVÁNY 1994. október 8., szombat DZSEKI Nyár volt még, amikor Imre Béla szerkesztő úr visszaemlékező írása megjelent. Felidézte a régi Rókalyuk vendéglő hangulatát, társasági körét, az új megnyitása alkalmából. Szólt ez az írás Dzsekiről is, Dzseki bácsiról, arról az örök főiskolásról, akire már csak az idősek emlékeznek. Selmecbányáról Sopronba helyezték a hírneves intézményt - hja, a történelem beleszól mindenbe... így került Dzseki városunkba, s a székely góbéból igazi soproni lett. Nélküle el sem lehetett képzelni ezt a határ menti városkát. Becsületes neve, termetét meghazudtolva Nagy Károly. Miképpen „vált” belőle Dzseki? Ki tudná azt már megmondani? Kedves Dzseki barátunk nem azért „ragaszkodott” annyira a főiskolához, mert szeretett tanulni, hanem... Sokáig diák maradt és nagy mókamester. Az ódon utcákon, az esti órákban fel-feltűnt jellegzetes alakja, de sohasem egyedül: mindig népes társaság követte, valóságos hódolókrajongók kara. Jól ismerték valamennyien a Buschenschankokat, a kiskocsmákat. Ő mindig az asztalfőn ült, mosolygós, hunyorgó, ragyogó fekete szemeivel végigpásztázta az összeverődöttek tömegét, és megpihent tekintete a jól ismert arcokon. Ontotta magából a tréfás mondásokat, rigmusokat, ő költötte valamennyit. Bizony-bizony egyik-másik nehezen tűri a nyomda festékét, de hát ezeken lehetett a legjobban derülni. Szegény volt, mint a templom egere, de soha nem sajnáltatta magát. A jóféle enni-innivalót igen kedvelte, és elfogadta a meghívásokat. Hozzácsapódott régi barátainak azt javasolta: „Gyerekek, most már mondjunk valamit!” Vagyis: hová menjünk? A felszólításban tehát inkább kérdés rejtőzött, de a választ is ő adta meg: „Menjünk a Fafa nénihez, a Sas térre!” Egy-két rund után - barátai fizették - Dzseki azt ajánlotta: „Menjünk valami jobb helyre, a Wutschekhoz!” És ballagtak tovább a nagy éjszakában. Lassan kikötöttek a Pannónia sörözőjében. Külön törzshelyük volt, a Schneeberger-páhollyal szemben... Aztán a Royalból át a P. Müller utcába, a Rókalyukba! Parragi főszerkesztő úr, Császár (itt császár őfelsége beszél - mutatkozott be a telefonban) és Bihari szerkesztő urak is csatlakoztak hozzájuk. És hallgatták rigmusait: „Reng a búzakalász az alföldi rónán,/ Ott arat egy legény, arra megy egy szép lány./ Rákacsint a legény, leteszi a kaszát,/ Zsebébe nyúl, s onnan kiveszi a köszörűkövet...’ Ezért kacaghattak szívből a Dzseki által költött sírverseken is: „Itt nyugszik Nagy Kata, erénye: szűzi lány,/ Gyászolja egyetlen fiacskája, Mihály. ” És aztán jöttek a háborús évek, a tragédiák. Elhallgatott az adomázgató, víg kedélyű Dzseki. Az asztaltársaság felbomlott, a frontra mentek sokan. És lassan ő is megállapodott ember lett. Befejezte tanulmányait, állást vállalt. Sokan hitetlenkedtek, tamáskodtak: nem való a kötöttség Dzsekinek! De ő rácáfolt a róla kialakult képre. Becsületesen dolgozott a MTA Petrográfiai Kutatóintézetében haláláig. Nyugodjék békében a híres rímfaragó! Gyulaváriné Patthy Anna Gerencsér Miklós BRUNO A doktor beszédje megkétszerezte a menyecske síró kedvét: egyrészt vigasztalhatatlanságba döntötte a fekete jóslat, másrészt a zavarodottságig elkeserítette a tanácstalanság, hogy miként, kivel szállíttassa haza ily késő éji órán a magatehetetlen haldoklót. Ekkor esett a főorvos pillantása a sofőrbunda meleg bar-j lángjában szunyókálást színlelő Brúnóra. „Nézze asszo- nyom - szólt a fekete jóslatot mondó fehér köpenyes fél- J isten -, kivételesen megkérhetjük az ügyeletes mentő- | sofőrt, hogy szállítsa haza a férjét, aki e pillanatban is eszméletlen. Engedélyem szabályellenes, mert bárme-lyik pillanatban rohamkötelesség riadóztathatja a mentőt, de vállalom a felelősséget. Rajta, ne vesztegessük az időt, cselekedjünk azonnal!” Brúnó, aki soha semmit nem szokott elkapkodni, sőt inkább ahhoz az emberfajtához tartozott, amelyiken járás közben meg lehet foltozni a nadrágot, kelletlen hangulatban hagyta oda a boldog szunyókálás színhelyét. De amikor elindult a sokoróaljai falu felé - amely falunak tudom a nevét, de diszkréció okán elhallgatom - fékezhetetlen száguldási düh vett rajta erőt. A világért be nem vallotta volna, hogy megsértődött a főorvos szabályellenes rendelkezése miatt, hanem erkölcsi indokot beszélt be magának: villámként kell rohannia, mert bármelyik pillanatban aktuálissá válhat a szolgálati kötelesség. Hajtott tehát, mint az őrült, rövidített utakon, sziklává fagyott kátyúk hepehupáin robogott a terepjáró mentőkocsival. A haldoklóért nem kellett aggódnia, mert azt három helyen a karosszériához épített fekvőalkalmatossághoz szíjazták, és különben is eszméletlen volt. Hanem szegény asszony és a rémült gyermek az egész úton ide-oda pattogtak a mentőautó zárt belsejében, mint a teniszlabda, de végtelen szerencséjükre vastagon beöltöztek a sarki hideg miatt. Ennek köszönhetően alig szenvedtek el némi zúzódási ártalmakat, amelyek miatt zokszót nem ejtettek, lévén az ilyesmi mindennapos a régi falusi embereknél. Ám Brúnó nemcsak kényelemszerető volt, hanem - legalábbis naivabb évtizedeiben - a betegességig lelkiismeretes. Hiába múlt az idő, változatlan hevességgel kínozta a bűntudat ama kegyetlen kocsikázás miatt. Jó húsz év múlva, taxisofőrként utast vitt az emlékeiben hátrányosan szereplő sokoróaljai faluba. Annak a lélektani törvénynek engedelmeskedve, hogy a bűnös visszatér a bűntett színhelyére, ő is eloldalgott lelkiismerete unszolására ahhoz a házhoz, ahova egykor a haldoklót szállította, mi több, gyarló kapzsiságból a borravalót is elfogadta. Akkor kopogós kemény tél volt, ekkor viszont, jó húsz év múltán, orgonavirágos májusvég. Tétova oldalazással a házig lopakodott, majd feltűnés nélkül a deszkakerítésre könyökölt és kémlelte az udvart a lilán virágzó orgonabokrokon át, mígnem ész- revette egy éltesebb parasztember. Ez a pirospozsgás, délceg járású éltesebb parasztember a kerítéshez szaporázott, mi célból bámul udvarukra az a városi idegen. A kölcsönösen illedelmes köszöntés után a következő párbeszéd zajlott le közöttük. Brúnó: - Úgy 1948-49 telén ebbe a házba hazahozott a mentő egy haldoklót. Az éltesebb parasztember: - Igaz bizony, ebbe a házba hozta haza a mentő azt a haldoklót. - Na és mi lett vele? - érdeklődött Brúnó szerfölött óvatosan, hátrább is húzódva a kerítéstől. - Meggyógyult. Olyan egészséges, mint a legvidámabb kölyökkutya. Ettől rögtön helyreállt Brúnó férfias jellemezeje, és bátran visszalépett a kerítéshez. - Láthatnám azt az embert? - Hát akkor nézzen meg alaposan. Itt állhatok mustrán akár fél óráig is. De miért kíváncsi rám? - Mert én meg a mentősofőr vagyok. (Folytatjuk)