Kisalföld, 1994. december (49. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-31 / 307. szám

12 KISALFÖLD A Merlin Színház jubileuma Beszélgetés Jordán Tamás igazgatóval Robert Schumann gondo­lata jutott eszembe, amikor Jordán Tamáshoz, a budapes­ti Merlin Színház igazgatójá­hoz utaztam: „Fényességet kül­deni az emberi szív mélységei­be: ez a művész hivatása.” A vele töltött egy óra csak meg­erősítette bennem Schumann bölcsességének igazát. - Középiskolásán is színész­nek készültem. Leérettségiz­ve azonban nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Édesapám kívánságára a mű­egyetemre jelentkeztem. Fel­vettek a geodézia szakra, te­hát földmérőmérnök-hallgató lettem. A színművészet iránti vonzódásom nem hagyott el, mert egy évtizedet töltöttem el az Egyetemi Színpadon. A dip­lomámat már megszereztem, megnősültem, megszülettek gyermekeim, amikor megala­kult a 25. Színház, ahol több alkalommal vendégként lép­tem fel. Gyurkó László igaz­gató 1972-ben megkérdezte: „Volna kedved hozzánk szer­ződni?” Hogyne lett volna. Le­szerződtem. Ettől kezdődően mintha a jó Isten felkészített volna, hogy később a mai he­lyünkön egy iskolát hozzak lét­re. Közben abban az épület­ben, ahol most beszélgetünk­­ a Fővárosi Tanács székhá­zában -, kitűző mérnökként tevékenykedtem. Szerződésem után beláttam: a kettősséget nem lehet tovább csinálni - kezdi a beszélgetést. - A folytatás? -A 25. Színház után Kapos­várra szerződtem, ami kétesz­­tendei nagyon jó iskola volt számomra. Ahogyan az imént mondtam, a gondviselés irá­nyította sorsomat. 1990-ben adódott a lehetőség, hogy ezt az épületet színháznak szán­va megkaphassuk. Társam, Márton András angol nyelvű színházat kívánt itt létrehoz­ni, mi feleségemmel, Lázár Ka­tival iskolát. Hosszú dolgozat­ban leírtuk terveinket, amit az illetékesek jónak mondtak. Megkaptuk az épületet, termé­szetesen színház céljaira. Köz­ben Márton Andrást kinevez­ték főkonzulnak Los Angeles­be, így szinte ölembe pottyant az igazgatói pozíció, összes ter­hével és szépségével. - Miért lett a színház neve: Merlin? -Angol nyelven is játszunk, angolul beszélő közönségünk is van. Olyan nevet kellett ki­találnunk, amely nekik is mond valamit. Egy barátunk javasolta a nevet, tekintettel arra, hogy Merlin a híres kel­ta legendakor nagy varázsló­ja. Elfogadtuk javaslatát... - Tudtommal nemcsak szín­házat, hanem kultúrcentrumot hoztatok létre. - A színház helye topográ­­fiailag is alkalmas arra, hogy a progresszív szellemű értel­miség találkozóhelye legyen, ha egyáltalán kimozdulnak otthonukból. A legfontosabb célunk volt és lesz is, hogy megtöltsük olyan tartalom­mal, ami egyre több és jobb kínálatot jelent. Hidd el, nem tudom felsorolni, hányféle mű­sorunk volt. Dalnokverseny című műsorunk kétszer ment, de sikere volt és meg kíván­juk ismételni. Mit jelent a cí­me? Összetoboroztuk napja­ink legjobb élő költőit, muzsi­kusait és művészeit. A költők helyben írott verseit azonnal megzenésítették, majd a mű­vészek előadták. - Híres a Merlin színészstú­diója. Erről is szeretnék halla­ni valamit. - Hároméves színészstúdiót hoztunk létre. Akik ezt elvégez­ték, azok jelenleg is négy da­­rabunkban játszanak. Meghir­dettünk ezért egy bérletsoro­zatot középiskolásoknak. Büsz­kén mondhatom, hogy 90 elő­adásunk bérletsorozatban ment. Ezen előadások majd­nem mindegyike kötelező ol­vasmány. Többi között Shakes­peare: Két veronai nemes, Mo­­liére: Dandin György, Gogol: Pétervári mesék, az utóbbiban én is játszom. A „Szeretni kell” című darabot magam állítot­tam színpadra. Az 1956 és 1968 közötti filmhíradókból és do­kumentumfilmekből csinál­tunk egy hatalmas sikerű elő­adást. Ebben az iskolai bérlet­rendszerben játszottunk és ját­szunk ma is, nyugodtan mond­hatom, két gyöngyszemet. Az egyik címe: Születésnapomra -József Attila műsorunkkal. A másiknak először a születését mesélem el. A Születésnapom­ra szereplőivel két hétre elvo­nultunk egy panzióba azzal a céllal, hogy megzenésítsük az iskolákban kötelező magyar irodalom első részét. Marton István, Sebő Ferenc, jómagam, a Hobo és a Kaláka együttes zenés összeállítást készített Ja­nus Pannoniustól egészen Arany Jánosig. Címe: „Nem mind Arany..., de mind fény­lik!” A magyar irodalom köte­lező darabjainak zenés össze­állítása ma is műsorunkon van. - Színészi tevékenységed­ről is mondj valamit. - Itt a Merlinben játszom a Pétervári mesékben, a Szeret­ni kellben, a Nem mind Arany­ban, a Születésnapomra cí­mű produkcióban, a Szókra­tész védőbeszédében. Fellé­pek még a Katona József Szín­házban a Julius Caesarban és nyolc éve műsoron van a Radnóti Színházban az Amit szívedbe rejtesz című össze­állításom. - Színész és igazgatói ars poeticád? - Meglep kérdésed. Ezt még soha nem kérdezték tőlem. Én a színészetet és a színészmes­terséget egyszerűen foglalko­zásnak mondom, amelynek megvannak a szakmai fogá­sai és kötelezettségei. Én nem hiszek abban, hogy az egy eufórikus repülés, egy min­denen kívüli állapot. Ez egy munka, amihez természete­sen tehetségnek is kell páro­sulnia. Igazgatóként pedig el­várom, hogy a Merlinben a színészek, műszaki dolgozók, irodai személyzet színes-lé­­lekkel, legjobb tudása szerint végezze el feladatát. Mind­azok, akik ezt megteszik, azok­nak a munkáját nagyra érté­kelem. A legfontosabb felada­tom itt, hogy a stúdióban vég­zett 13 fiatalnak jó feladatot tudjak adni és velük együtt dolgozni, játszani, valamint azokkal is, akik bekopognak hozzánk, hogy szeretnének valamit alkotni. - Hallhatnám véleménye­det a Győri Nemzeti Színház­ról? - A legjobbkor kérdezed, mert nem is régen szívesen láttam Gödöllőn a Kis Csaba rendezte Hamlet-előadásukat. Magas színvonalú, kiváló pro­dukció volt, amelyhez most szívből gratulálok. Nagy örö­mömre szolgált az előadás. - Van valami kötődésed Győrhöz? Köztudott ugyanis, hogy édesapád a város „ nagy­követe”. - Természetesen, de csak édesapámon keresztül, mert szüleimmel másfél éves ko­romban kerültem el a három folyó városából. Azonban min­dig drukkolok a városnak és a Fradi utáni legkedvesebb csapatomnak, a győri zöld-fe­héreknek. I. B. Jordán Tamás A győri Kisfaludy Színház­ban kezdte pályafutását Haj­nal Róbert. Először táncosként, majd ügyelőként dolgozott­­ volt, amikor e kettőt együtt tet­te. A színházi világ „rabja” lett már fiatal korától, s a kezdeti lépések megtételében Somlai István, a színház egykori ko­reográfusa segítette, akire ma is hálás szívvel gondol vissza. Átélt nagy, alkotó korszakokat Győrött, legendás előadások résztvevője volt az ügyelőpult­nál, a táncosok között egy­aránt. Több mint két évtizedet töltött el a Kisfaludy, majd a Győri Nemzeti Színháznál, míg­nem eltávozott Budapestre. Ezt az évadot azonban ismét Győ­rött kezdte. Nem gondolt arra, ez valakinek is feltűnhet. Ne­kem feltűnt. - Tudod, én ennél a szín­háznál nevelkedtem 1959/60- tól kezdve. Szüleim ugyan nem örültek, hogy ezt a pályát vá­lasztottam, de édesanyám, aki pedagógus volt, végül is belát­ta, nem tehet ellene semmit. A színházi légkör „megfertő­zött”, nem tágítottam tőle, iga­zi szeretettel, rajongással dol­goztam végig az éveket. Ez mind a mai napig tart - kezdte a be­szélgetést Hajnal Róbert. - Tánccal kezdődött a pá­lyafutásod, aztán ügyelő let­tél -Néptáncos voltam. Kisebb együttesben szerepeltem, Som­lai István vett fel a társulat­hoz. Neki sokat köszönhetek. Később statisztaszerepeket is kaptam. Az Adáshiba című Szakonyi-darabbal (1971) de­bütáltam az ügyelőpultnál. Egyébként nem is tudom, le­­het-e tanulni, tanítani az ügye­lést egyáltalán. Azt gondolom, a színházban eltöltött évek azok, amelyek segítik az „átál­lásban” az embert. - A Várady György vezette Kisfaludy Színházban kezd­­tél Hogyan emlékszel vissza volt igazgatódra és az egyko­ri színészekre, mint társakra? -Jóleső érzéssel emlékszem vissza a színház akkori kor­szakára. Váradyt sokszor em­legetem még ma is. Mint ren­dező és igazgató egyaránt nagyszerű ember volt. Szigo­rú, fegyelme példa értékű szá­momra. Nála tanultam meg a felkészülést, a pontosságot. A színészek közül Solti Berta­lan gondolatai ma is fülembe csengnek. Ő azt mondta egy­szer: Az ügyelő nem ember! Miért? - kérdeztem. Azért, mert az ember tévedhet, de az ügye­lő nem. Ma is itt munkál ben­nem megtisztelő megállapítá­sa. Aztán színpadon lehettem Latabár Kálmánnal. Majd Az ember tragédiájában szere­peltem, amit Szilágyi Albert rendezett. Felejthetetlen volt számomra a Nem bánok sem­mit sem című előadás Edith Piaf életéről. Ügyelője voltam a darabnak. - Itt az új színház épületé­ben a János vitézben még tán­coltál, aztán 1985-ben Buda­pestre távoztál. Miért? - Családi okok szólítottak el Győrből. Rokonaim Pesten élnek. A Katona József Szín­házban két évet dolgoztam mint ügyelő, de közben ellá­togattam a győri színházba is. 1987-ben aztán átmentem a Jurta Színházhoz... Kezdet­ben nagy lelkesedéssel lát­tunk munkához. Romhányi László volt az igazgató. Ott ját­­szott Tomanek Gábor, Úri Ist­ván, Szabó Zsuzsa, Borbáth Ottilia és sokan más színhá­zakból, mint meghívott ven­dégek. Kazán István rendez­te két darabot is szép siker­­rel játszottak. Nyirő József Jé­zusfaragó emberében még sze­rep is jutott nekem és a Nép­liget sztorit is elismeréssel fo­gadták. A bajok akkor kez­dődtek, amikor Romhányi egy­re inkább a politikával kez­dett foglalkozni. Szerintem megbuktatta saját színházát ezzel a magatartással. Ma már zenéjét Presser Gábor írta, dalszövegeit Sztevanovity Du­sán, librettóját pedig Horváth Péter. Presser muzsikája fe­lettébb igényes, bármely összehasonlításban is ver­senyképes, kortól, divattól és ízléskülönbségektől függet­lenül is fogyasztható, egyes részeiben sláger értékű. Az alapállás lírai invencióit és hangulatait metszik a hu­mor, a groteszk vagy éppen a melodráma törésvonalai, döntően rusztikus karakte­reit a meditatív karakterek szövegei. Jellegzetes és talán nem beszélhetünk Jurta Szín­házról. Én pedig 1990-ben nyugdíjba mentem. - Hogyan vetődött fel ben­ned a visszatérés gondolata a győri színházhoz? - Megtudtam, hogy Pásztor Gábor a színház művészeti tit­kára lett. Beszélgetni kezd­tünk, s felvetődött, ha szük­ség lenne rám, szívesen vissza­jönnék. Furcsa, de a szerző­dést telefonon kötöttük meg. Az igazgatót, Korcsmáros Györgyöt nem ismertem, va­lószínű, bizalommal van irán­tam, ezért fogadott. Azt hi­szem, örültek nekem, mert olyan ember érkezett vissza, akit nem kell tanítgatni erre a szakmára. Most A padlást, majd az Egerek és emberek című darabot ügyelem. - Ez az utolsó állomásod? - Én már nem megyek in­nen sehová. Meghalni még nem szeretnék. De azt tudom, ha ide nem érkezem, más szín­házhoz nem mentem volna. Az a szeretet, ami az elmúlt huszonöt évben és ma itt en­gem körülvesz, azt csak eb­ben a városban és ettől a tár­­­­sulattól kaphatom meg. PASS ANDRÁS Fotó: SZŰK ÖDÖN Jó - helyenként operai igé­nyeket támasztó - magánszó­lamok és énekegyüttesek jól felépített füzére. E muzsiká­hoz igazodik a szó, a verbá­lis megjelenítés színes sok­félesége. A sikerszéria újabb állo­másán, Győrött Korcsmáros György állította színpadra a népszerű darabot. Rendezői koncepciója a cselekmény mozgalmasságán túl a valós és a képzelt egyfajta szinté­zisének megteremtésében, a szereplők jelzésrendszerének és egymáshoz való viszonyá­nak gondos kimunkálásában csúcsosodott. Légkört terem­tett, életre keltette, mozgás­ba hozta a magányos kis tu­dós elzárt birodalmát. Csa­nádi Judit díszletei és Glória Berg jelmezei, nemkülönben F­ekete Angéla és F­eke­te Mik­lós koreográfiája munkájá­ban nagymértékben segítet­ték. A produkciónak összes­ségében nincs is kifejezetten gyenge pontja, üresjárata, ideértve a szereplők kellő gonddal megválasztott csa­patát is. A valós figurák kö­zül Vincze Gábor Péter és Ti­hanyi Tóth Kinga nemcsak ideális párost alkot, mind­ketten igen jól és tisztán éne­kelnek. Külön élmény annak követése, hogy a tudomány és művészet egymásra talá­lása milyen nehéz és mennyi gonddal jár. Bende Ildikó Ma­mókája vonzó és emberi, szí­nekben és humorban gazdag, Várady Zoltán hatalomittas rémülletje pedig önálló pa­ródiaként is megállná a he­lyét. Török András kimérten lezser detektívjével szemben Kszel Attila ü tege helyenként banális. Miksi Attila érzel­mekből kiolvadó robotgép­ként figyelemre méltó kor­szellemet prezentál. A boly­gó meseszellemek (Szikra Jó­zsef, Pólyák Lilla, Jáger And­rás és Bognár Gyula) között rangsort állítani értelmetlen lenne. Ők négyen alkotnak énekben, zenében, táncban, dialógusokban és színpadi je­lenlétben egy különös egysé­get, jelképeznek egyfajta meg­tört mesékben megelevení­tett múltat. Hányatott sor­suk iránti szánalom már-már vetekszik a főhősökével. Jó­részt nekik köszönhető, hogy a színpadon felnőttek játsza­nak, bolondoznak, mosolyt és kacajt fakasztanak. A fi­náléban (is) írva vagyon, hogy kell egy hely, ahol álmodunk, földön és egy csillagon. Nos ez a hely A PADLÁS, ahol bő két tiszta órán át szépeket, múltat és jelent álmodhat­tunk. B. Kóbor László Fotó: BERTLEFF ANDRÁS Vastapsos bemutató Tudjuk jól, hogy egykori él­ményeink, átélt szerelmeink, a velünk megtörténtek idő­vel eldologiasodnak, apróbb emléktárgyakban, kopott fényképekben, valahol volt emlékhelyekben élnek to­vább. Ha jelenünkben szem­besülünk a múlt emlékeivel, a múltunk „tanúi” életre kel­nek, sok minden megtörtén­het, mint megtörténik azon a bizonyos padláson is, amely a Győri Nemzeti Színház mos­tani bemutatójának helyszí­néül szolgál. A félig mese, félig musical Az ügyelő hazatért A padlás Jelenet az előadásból. Vincze Gábor Péter és Tihanyi Tóth Kinga KULTÚRA 1994. december 31., szombat

Next