Kisalföld, 1999. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-23 / 19. szám

II. Az idegfeszültség kiirtotta a fészeképítési ösztönt Ismerős véres háborúk közösségi élet gyakran eltér a normálistól A kutatók e je­lenségeket leginkább a patkányok populációiban figyelték meg. Amerikai pszichológusok 1954-ben a San Francisco melletti Palo Altó-i viselkedéskutatási intézetben végeztek er­re vonatkozó kísérleteket. Többek között arra a megállapításra ju­tottak, hogy a túlnépesedés hatására a közösségi élet erősen elfa­jul. Hogy miként, arról folytattunk beszélgetést Szabó Péter tanár úrral, a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunk­tusával­ ­ A kísérletben ez a folyamat rendellenes táplálkozási szoká­sok kialakulásával kezdődött. Míg normálisan a patkány napjá­ban többször eszik, az elfajzás során a táplálkozás neurotikus mániává alakult. A patkányok a „népsűrűség” növekedésével egy­re ritkábban ettek. Ezen nem vál­toztatott az sem, hogy mindig ott voltak előttük a csordultig telt etetővályúk. Ugyanakkor, ha egy másik állat az etetőhöz lép­ve enni kezdett, azonnal az összes többi fajtárs is falni óhaj­tott, mégpedig ugyanabból a tál­ból. így adódott az a fura hely­zet, hogy az egyik etető előtt sor­ban álltak a patkányok, tolakod­va, egymást marva, miközben a mellette közvetlenül lévő, ugyanazon étellel telt tálat pillan­tásra sem méltatták. Ez rendkí­vül feszült légkör kialakulását eredményezte. A nap legnagyobb részében egyik patkány sem mert a táplálékhoz nyúlni, mindegyik azt figyelte, hogy mikor rohanja meg valamelyikük az ele­­séges tálat.­­ Mi lett az eredménye ennek a mániákus szemmel tartásnak? - Az, hogy egyre kevesebb ide­jük jutott a kísérleti állatoknak más tevékenységre. Az idegfe­szültséget először a fészeképíté­si ösztön sínylette meg. Normá­lis körülmények között a hím és a párja közös munkával készíti el a fészket. A vemhesség előreha­ladtával a nőstény csökkenő in­tenzitással vesz részt e művelet­ben. A túlnépesedéskor először a hím vonta ki magát a munká­ból, majd a nőstény is egyre ke­vesebb időt fordított a fészek megépítésére. Rendetlen halom­ba hordták össze az építőanya­got, sebtében letaposták a fel­gyülemlett kupacot, mintha eb­ből állna a fészeképítés. Később előfordult az is, hogy a nőstény már útközben elszóra a fészek­kellékeket, mert valami másra tá­madt kedve. A fészek kipárnázá­­sa egyre szegényesebbé vált, a ki­csinyek pedig egyre kényelmet­lenebb bölcsőben voltak kény­telenek tengődni. A túlnépese­dés fokozódásával a szülők tel­jesen abbahagyták a munkát, és az apróságok a kutatók által ki­helyezett fialóláda csupasz pad­lóján jöttek a világra.­­ Normális körülmények kö­zött a patkányok milyen szülők? - A nőstény a legkisebb ve­szély esetén is a szájába fogja és egyenként elhurcolja csemetéit az általa biztonságosnak tartott helyre. Ebben nem ismer aka­dályt, az egész alom mentési ak­cióját még élete veszélyeztetése árán is végrehajtja. A túlnépese­déssel ez is megváltozott. Az anya már csak kicsinyei egy részét menekítette ki, sőt, volt, amikor elfelejtette, hová is rejtette első kölykét. Azt is elmulasztotta, hogy a veszély elhárultával össze­szedje és a fészekbe visszahord­ja azokat, így az alom egyes köly­­kei szétszóródtak a kísérleti ket­rec különböző pontjaira, maguk­ra hagyva. Az anyjuk nem szop­tatta őket, a kicsik éhen vesztek, testüket a hímek takarították el. A kísérlet során megfigyelték azt is, hogy a hímek egy része hisztéri­kussá vált, nem vették figyelem­be a rangviszonyokat. A legerő­sebb hímet sem tisztelték, megtá­madtak olyan egyedeket is, me­lyektől már több ízben veresé­get szenvedtek. Ez az esztelen viselkedés végül egyikük pusz­tulásához vezetett. E hisztérikus egyedekből a hanyatlás végső stádiumában kannibálok váltak, a viadalokon, mellőzve minden játékszabályt, az első pillanattól kezdve halálos marásra töreked­tek és felfalták áldozatukat. #M volt e folyamat vége?­­ Kilencvenhat százalékos lett a „gyermekhalandóság” és a vem­hes nőstények közül minden má­sodik elpusztult. A hímek életét a végső elgyengülés, a dep­ressziós állapot és a halálos kime­netelű párbajok rövidítették. Sok­szor egy-egy ilyen patkánycso­port az utolsó szálig elpusztult és nem segített az egyszer már elfaj­zott társadalmon az sem, ha a „népsűrűsége” időközben a nor­mális szintre csökkent. A folyamat visszafordíthatatlanná vált. Természetes körülmények kö­zött az elfajulás még katasztrofá­­lisabb formákat ölt. Patkányokkal az idők során túl sűrűn benépe­sedett hosszú járatú teherhajón a hajósok érdekes megfigyeléseket tettek. Amint az egyedszám a kri­tikus szint fölé emelkedett, a pat­kányok két ellenséges csoportra oszlottak. Ezek viselkedése alig különbözött attól, amit az embe­rek világában két háborúskodó nemzet tanúsít egymással szem­ben. A feszültség megsemmisítő csatába torkollt, aminek során mindkét oldalon az állatok fele elpusztult. Egy német professzor egy tengerjáró hajón megfigyelte azt is, hogy a patkányok több nemzetre oszlottak, melyek mindegyikének megvolt a saját felségterülete. Az egyes országo­kat mintegy ötven méter széles senki földje választotta el. A terü­leten folyamatos volt a háborús­kodás, mert a patkányok arra tö­rekedtek, hogy módosítsák terü­letük határát a saját javukra. A ki­sebb csoportokat a nagyobbak visszaszorították és sokszor ki is irtották. Fájdalmasan különös, de az állatvilágban egyetlen analó­giája van az egymással háborús­kodó embernépeknek: mégpedig az elfajzott patkánytörzsek... KESZEI L. ANDRÁS : A csatornapatkány néven ismert vándorpatkánycsalád. Ilyen egyedeken figyelték meg az egymást közt dúló háborúkat. Európa vallási története rendkívül gazdag a szent ereklyékkel kapcsolatos csodákban, a hozzájuk kötődő mítoszokban és rejtélyekben. Most két csodálatos tulajdonsággal bíró szent ereklyével szeretném önöket megismertetni. Az első ereklye, amely köré legendák fonódtak az idők folyamán, Longinus centurio lándzsájának a hegye. A lándzsa a legendák szerint Gaius Cassius Longinus centurio fegyvere volt. Amikor Krisztust keresztre feszítették, a centurio ezzel a lándzsával döfött a Megváltó oldalába, hogy annak haláláról meggyőződjön. A legendák szerint innen van a lándzsa csodálatos hatalma. Nevezetesen az, hogy gyógyítóerővel rendelkezik, és akinek a tulajdonában van, az katonailag legyőzhetetlen. Maga a lándzsahegy valóban a római korból származó tárgy. Az idők folyamán valamikor kétfelé tört, és hogy ezt a hibát korrigálják, a két darabot aranylemezekkel, aranyszegecsekkel és dróttal rögzítették egymáshoz. Alakja babérlevél formájú, pontosan olyan, amilyen formájúak a Krisztus-korabeli római lándzsahegyek voltak. Az ereklye, ha hinni lehet a történetíróknak, Szent Lajos által került európai földre, aki a XIII. századi keresztes hadjárat során jutott a becses tárgy birtokába. A baj csupán az, hogy az idők folyamán még három olyan hegy került napvilágra, amelyikről azt állították tulajdonosai, hogy az egyedüli hiteles darab. A legnagyobb valószínűséggel a történészek szerint az a lándzsahegy a hiteles, amelyet sokáig a bécsi Hofburgban őriztek. Ez az ereklye Antiochiában került a napvilágra. A legenda szerint maga Arimateai József kaparintotta meg a szent A­PSZI MESTEREI Szent ereklyék lándzsahegyet, és a Szent Grállal egyetemben külföldre menekítette, így került a hegy rövid időre brit földre, és jutott Artúr király tulajdonába. Állítólag ekkor még a lándzsahegy azzal a csodálatos erővel bírt, hogy ha egy gyilkossággal vádolt személy megérintette és az bűnös volt, a szent hegyről vér kezdett el csöpögni. Ha pedig ártatlan volt, átható rózsaillatot árasztott magából. Fel is használták ezt a csodálatos tulajdonságát, mint Isten ítéletének bizonyítékát. Az idők folyamán aztán ez a különleges tulajdonsága vagy feledésbe merült, vagy megszűnt. A következő ember, aki a legendák szerint a lándzsahegyet birtokolta, Nagy Károly volt, aki minden hadjáratára magával vitte azt. Az ereklye később Barbarossa Frigyes tulajdonába került, aki le is igázta vele egész Itáliát. Az addig ép hegy ekkor tört kétfelé. A legenda szerint a király véletlenül elejtette a becses ereklyét és az kétfelé tört. Hiába drótozták egybe, a lándzsahegy megbosszulta a rajta esett sérelmet. A király életével fizetett ügyetlenségéért. Azóta tartják az ereklyéről, hogy megbosszulja a rajta esett sérelmet. Tőle szerezték meg aztán a becses ereklyét a Habsburgok, akik egészen 1939-ig a bécsi Hofburgban őrizték. Innen Adolf Hitler vitette el Ausztria lerohanása után egy nürnbergi bunkerba, ahol egy egész hadosztály őrizte. Hitler képzeletét ugyanis már régóta foglalkoztatta a szent ereklye, és tulajdonképpen Ausztria lerohanásának egyik oka a sok közül az volt, hogy éppen ott őrizték a csodás erővel bíró kegytárgyat. Amikor 1945. április 30-án a szövetséges csapatok rátették kezüket a lándzsahegyre, Hitler öngyilkosságot követett el. A legendás lándzsahegy ez után az incidens után visszakerült eredeti helyére, a bécsi Hofburgba, ahol a mai napig megtekinthető. Eredetiségét sokan kétségbe vonják, történészek és vallástörténeti kutatók egyaránt. A legnagyobb valószínűsége annak a megállapításnak van, amelyet Trevor Ravenscroft, a lándzsahegy egyik legismertebb kutatója tett. Szerinte a hegyet - bár soha nem volt Longinus centurio birtokában - bizonyíthatóan olyan híres történelmi személyiségek birtokolták és alakították vele Európa történelmét, hogy érdemes a szent ereklyék sorába helyezni. A következő kultikus tárgy, amiről szeretnék pár szót szólni, egy sajnos eltűnt kultikus ereklye, amelyet sokan csak a Szent Grálként emlegetnek. Elöljáróban csak annyit szeretnék róla mondani, hogy a Grál a hagyományok szerint azonos azzal a kehellyel, amelyből Krisztus az „utolsó vacsorán” ivott, és amelyben Arimateai József a megváltó lecsöpögő vérét felfogta. Ezzel a kultikus kegytárggyal szeretném önöket a sorozat következő részében megismertetni. H­­HHHHHHB Összeállította: Miki Ottó A TITKOK VILÁGA 1999. január 23­, szombat Sambhala-hagyomány A jóság energiája Sambhala-harcosi lét célja az alapvető jóság lehető legteljesebb és legragyogóbb kifejezésre juttatása. Ez csak akkor lehetséges, ha mi magunk vagyunk az alapvető jóság. Ezt az ember csak akkor érheti el, ha bele tud nyugodni a tökéletes egyszerűségbe. A buddhista hagyományban ezt a létállapotot éntelenségnek nevezik. Az éntelenség a Sambhala­­tanításoknak is fontos részét képe­zi. A lemondás és fegyelem ered­ményeképpen juthatunk el hozzá. Az ember teste és tudata állan­dóan összhangban működik, és ez mindig örömmel tölti el. A vi­lág felemelő voltának átélése örömteli érzés, de ugyanakkor szomorúsággal is jár. Olyan, mint a szerelem. Örömteli és fájdalmas, egyik szemünk sír, a másik nevet. Ez a legnagyszerűbb emberi ér­zés. A szomorúságon, a fájdalmon átsegít bennünket a mindent élet­ben tartó energia és az önbizalom. Általában azt hisszük, ez az ener­gia valamilyen külső forrásból származik. Az éntelenség, az elen­­gedettség állapotában azonban felfedezzük az eleve létező ener­gia tárházát, ami mindig rendel­kezésünkre áll, mindenfajta felté­teltől függetlenül. Valójában sehonnan sem szár­mazik, hanem mindig jelen van. Ez az alapvető jóság energiája. Ezt az eleve létező energiát a Sambhala-hagyományban szélpa­ripának hívják. A szél elve arra utal, hogy a jóság energiája erős, bőséges és nagyszerű. Óriási erő­vel képes az ember életét bera­gyogni. Erre a jóságra, életünk paripájá­ra rá is lehet ülni. A harcosi fegye­lem és különösképpen az elen­gedő szeretet gyakorlásával meg lehet zabolázni a jóság szelét. Az ember, aki a szélparipát megisme­ri, minden tettében átéli a szere­lem örömét és bánatát, így kezdi megérteni, mit jelent a feltétel nélküli önbizalom. Az önbizalom tibeti nyelven zidzsi. A zi ragyogást, tündöklést jelent, a dzsi pedig nagyszerűséget vagy méltóságot. A zidzsi tehát tün­döklést, örvendezést jelent, mi­közben az ember megőrzi méltó­ságát. Olykor az önbizalom azt jelenti, hogy amikor az embernek nincs más választása, önmagába veti bizalmát, és felhasználja az összes tartalékát. Összeszedi az erejét, összeszo­rítja az ajkát, közben mondogatja magának, hogy sikerülni fog, így csinálják az amatőr harcosok. A mi esetünkben azonban az önbiza­lom nem az, hogy bízunk valami­ben, hanem hogy mentesek mara­dunk minden versengéstől, vere­ségtől. Ebben az állapotban nincs helye kétségeknek, a kételynek még a gondolata sem merül fel. Ebben az önbizalomban gyen­gédség van, mert a félelem egysze­rűen szóba sem jöhet. Határozott­ság, mert az önbizalomnak eme állapotában a találékonyság forrá­sai kiapadhatatlanok, és öröm, mert az emberi szívbe vetett biza­lom több és jobb humorérzéket eredményez. Ez az önbizalom az ember éle­tében fenséges eleganciaként, túláradó bőségként nyilvánul meg. Ebben a lélekállapotban elenged­hetjük a lehangoltságot, a félel­met, a szégyenkezést, a fájdalmat. Jókedvre derülhetünk, nem kell a világot hibáztatnunk a gondjaink miatt. Nyugodtan lazíthatunk és méltányolhatjuk az egész világot. Sarkadi Nagy Olga ■ Az önbizalom az ember életében fenséges elegancia­ként nyilvánul meg.

Next