Kisalföld, 1999. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-23 / 19. szám
II. Az idegfeszültség kiirtotta a fészeképítési ösztönt Ismerős véres háborúk közösségi élet gyakran eltér a normálistól A kutatók e jelenségeket leginkább a patkányok populációiban figyelték meg. Amerikai pszichológusok 1954-ben a San Francisco melletti Palo Altó-i viselkedéskutatási intézetben végeztek erre vonatkozó kísérleteket. Többek között arra a megállapításra jutottak, hogy a túlnépesedés hatására a közösségi élet erősen elfajul. Hogy miként, arról folytattunk beszélgetést Szabó Péter tanár úrral, a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusával A kísérletben ez a folyamat rendellenes táplálkozási szokások kialakulásával kezdődött. Míg normálisan a patkány napjában többször eszik, az elfajzás során a táplálkozás neurotikus mániává alakult. A patkányok a „népsűrűség” növekedésével egyre ritkábban ettek. Ezen nem változtatott az sem, hogy mindig ott voltak előttük a csordultig telt etetővályúk. Ugyanakkor, ha egy másik állat az etetőhöz lépve enni kezdett, azonnal az összes többi fajtárs is falni óhajtott, mégpedig ugyanabból a tálból. így adódott az a fura helyzet, hogy az egyik etető előtt sorban álltak a patkányok, tolakodva, egymást marva, miközben a mellette közvetlenül lévő, ugyanazon étellel telt tálat pillantásra sem méltatták. Ez rendkívül feszült légkör kialakulását eredményezte. A nap legnagyobb részében egyik patkány sem mert a táplálékhoz nyúlni, mindegyik azt figyelte, hogy mikor rohanja meg valamelyikük az eleséges tálat. Mi lett az eredménye ennek a mániákus szemmel tartásnak? - Az, hogy egyre kevesebb idejük jutott a kísérleti állatoknak más tevékenységre. Az idegfeszültséget először a fészeképítési ösztön sínylette meg. Normális körülmények között a hím és a párja közös munkával készíti el a fészket. A vemhesség előrehaladtával a nőstény csökkenő intenzitással vesz részt e műveletben. A túlnépesedéskor először a hím vonta ki magát a munkából, majd a nőstény is egyre kevesebb időt fordított a fészek megépítésére. Rendetlen halomba hordták össze az építőanyagot, sebtében letaposták a felgyülemlett kupacot, mintha ebből állna a fészeképítés. Később előfordult az is, hogy a nőstény már útközben elszóra a fészekkellékeket, mert valami másra támadt kedve. A fészek kipárnázása egyre szegényesebbé vált, a kicsinyek pedig egyre kényelmetlenebb bölcsőben voltak kénytelenek tengődni. A túlnépesedés fokozódásával a szülők teljesen abbahagyták a munkát, és az apróságok a kutatók által kihelyezett fialóláda csupasz padlóján jöttek a világra. Normális körülmények között a patkányok milyen szülők? - A nőstény a legkisebb veszély esetén is a szájába fogja és egyenként elhurcolja csemetéit az általa biztonságosnak tartott helyre. Ebben nem ismer akadályt, az egész alom mentési akcióját még élete veszélyeztetése árán is végrehajtja. A túlnépesedéssel ez is megváltozott. Az anya már csak kicsinyei egy részét menekítette ki, sőt, volt, amikor elfelejtette, hová is rejtette első kölykét. Azt is elmulasztotta, hogy a veszély elhárultával összeszedje és a fészekbe visszahordja azokat, így az alom egyes kölykei szétszóródtak a kísérleti ketrec különböző pontjaira, magukra hagyva. Az anyjuk nem szoptatta őket, a kicsik éhen vesztek, testüket a hímek takarították el. A kísérlet során megfigyelték azt is, hogy a hímek egy része hisztérikussá vált, nem vették figyelembe a rangviszonyokat. A legerősebb hímet sem tisztelték, megtámadtak olyan egyedeket is, melyektől már több ízben vereséget szenvedtek. Ez az esztelen viselkedés végül egyikük pusztulásához vezetett. E hisztérikus egyedekből a hanyatlás végső stádiumában kannibálok váltak, a viadalokon, mellőzve minden játékszabályt, az első pillanattól kezdve halálos marásra törekedtek és felfalták áldozatukat. #M volt e folyamat vége? Kilencvenhat százalékos lett a „gyermekhalandóság” és a vemhes nőstények közül minden második elpusztult. A hímek életét a végső elgyengülés, a depressziós állapot és a halálos kimenetelű párbajok rövidítették. Sokszor egy-egy ilyen patkánycsoport az utolsó szálig elpusztult és nem segített az egyszer már elfajzott társadalmon az sem, ha a „népsűrűsége” időközben a normális szintre csökkent. A folyamat visszafordíthatatlanná vált. Természetes körülmények között az elfajulás még katasztrofálisabb formákat ölt. Patkányokkal az idők során túl sűrűn benépesedett hosszú járatú teherhajón a hajósok érdekes megfigyeléseket tettek. Amint az egyedszám a kritikus szint fölé emelkedett, a patkányok két ellenséges csoportra oszlottak. Ezek viselkedése alig különbözött attól, amit az emberek világában két háborúskodó nemzet tanúsít egymással szemben. A feszültség megsemmisítő csatába torkollt, aminek során mindkét oldalon az állatok fele elpusztult. Egy német professzor egy tengerjáró hajón megfigyelte azt is, hogy a patkányok több nemzetre oszlottak, melyek mindegyikének megvolt a saját felségterülete. Az egyes országokat mintegy ötven méter széles senki földje választotta el. A területen folyamatos volt a háborúskodás, mert a patkányok arra törekedtek, hogy módosítsák területük határát a saját javukra. A kisebb csoportokat a nagyobbak visszaszorították és sokszor ki is irtották. Fájdalmasan különös, de az állatvilágban egyetlen analógiája van az egymással háborúskodó embernépeknek: mégpedig az elfajzott patkánytörzsek... KESZEI L. ANDRÁS : A csatornapatkány néven ismert vándorpatkánycsalád. Ilyen egyedeken figyelték meg az egymást közt dúló háborúkat. Európa vallási története rendkívül gazdag a szent ereklyékkel kapcsolatos csodákban, a hozzájuk kötődő mítoszokban és rejtélyekben. Most két csodálatos tulajdonsággal bíró szent ereklyével szeretném önöket megismertetni. Az első ereklye, amely köré legendák fonódtak az idők folyamán, Longinus centurio lándzsájának a hegye. A lándzsa a legendák szerint Gaius Cassius Longinus centurio fegyvere volt. Amikor Krisztust keresztre feszítették, a centurio ezzel a lándzsával döfött a Megváltó oldalába, hogy annak haláláról meggyőződjön. A legendák szerint innen van a lándzsa csodálatos hatalma. Nevezetesen az, hogy gyógyítóerővel rendelkezik, és akinek a tulajdonában van, az katonailag legyőzhetetlen. Maga a lándzsahegy valóban a római korból származó tárgy. Az idők folyamán valamikor kétfelé tört, és hogy ezt a hibát korrigálják, a két darabot aranylemezekkel, aranyszegecsekkel és dróttal rögzítették egymáshoz. Alakja babérlevél formájú, pontosan olyan, amilyen formájúak a Krisztus-korabeli római lándzsahegyek voltak. Az ereklye, ha hinni lehet a történetíróknak, Szent Lajos által került európai földre, aki a XIII. századi keresztes hadjárat során jutott a becses tárgy birtokába. A baj csupán az, hogy az idők folyamán még három olyan hegy került napvilágra, amelyikről azt állították tulajdonosai, hogy az egyedüli hiteles darab. A legnagyobb valószínűséggel a történészek szerint az a lándzsahegy a hiteles, amelyet sokáig a bécsi Hofburgban őriztek. Ez az ereklye Antiochiában került a napvilágra. A legenda szerint maga Arimateai József kaparintotta meg a szent APSZI MESTEREI Szent ereklyék lándzsahegyet, és a Szent Grállal egyetemben külföldre menekítette, így került a hegy rövid időre brit földre, és jutott Artúr király tulajdonába. Állítólag ekkor még a lándzsahegy azzal a csodálatos erővel bírt, hogy ha egy gyilkossággal vádolt személy megérintette és az bűnös volt, a szent hegyről vér kezdett el csöpögni. Ha pedig ártatlan volt, átható rózsaillatot árasztott magából. Fel is használták ezt a csodálatos tulajdonságát, mint Isten ítéletének bizonyítékát. Az idők folyamán aztán ez a különleges tulajdonsága vagy feledésbe merült, vagy megszűnt. A következő ember, aki a legendák szerint a lándzsahegyet birtokolta, Nagy Károly volt, aki minden hadjáratára magával vitte azt. Az ereklye később Barbarossa Frigyes tulajdonába került, aki le is igázta vele egész Itáliát. Az addig ép hegy ekkor tört kétfelé. A legenda szerint a király véletlenül elejtette a becses ereklyét és az kétfelé tört. Hiába drótozták egybe, a lándzsahegy megbosszulta a rajta esett sérelmet. A király életével fizetett ügyetlenségéért. Azóta tartják az ereklyéről, hogy megbosszulja a rajta esett sérelmet. Tőle szerezték meg aztán a becses ereklyét a Habsburgok, akik egészen 1939-ig a bécsi Hofburgban őrizték. Innen Adolf Hitler vitette el Ausztria lerohanása után egy nürnbergi bunkerba, ahol egy egész hadosztály őrizte. Hitler képzeletét ugyanis már régóta foglalkoztatta a szent ereklye, és tulajdonképpen Ausztria lerohanásának egyik oka a sok közül az volt, hogy éppen ott őrizték a csodás erővel bíró kegytárgyat. Amikor 1945. április 30-án a szövetséges csapatok rátették kezüket a lándzsahegyre, Hitler öngyilkosságot követett el. A legendás lándzsahegy ez után az incidens után visszakerült eredeti helyére, a bécsi Hofburgba, ahol a mai napig megtekinthető. Eredetiségét sokan kétségbe vonják, történészek és vallástörténeti kutatók egyaránt. A legnagyobb valószínűsége annak a megállapításnak van, amelyet Trevor Ravenscroft, a lándzsahegy egyik legismertebb kutatója tett. Szerinte a hegyet - bár soha nem volt Longinus centurio birtokában - bizonyíthatóan olyan híres történelmi személyiségek birtokolták és alakították vele Európa történelmét, hogy érdemes a szent ereklyék sorába helyezni. A következő kultikus tárgy, amiről szeretnék pár szót szólni, egy sajnos eltűnt kultikus ereklye, amelyet sokan csak a Szent Grálként emlegetnek. Elöljáróban csak annyit szeretnék róla mondani, hogy a Grál a hagyományok szerint azonos azzal a kehellyel, amelyből Krisztus az „utolsó vacsorán” ivott, és amelyben Arimateai József a megváltó lecsöpögő vérét felfogta. Ezzel a kultikus kegytárggyal szeretném önöket a sorozat következő részében megismertetni. HHHHHHHB Összeállította: Miki Ottó A TITKOK VILÁGA 1999. január 23, szombat Sambhala-hagyomány A jóság energiája Sambhala-harcosi lét célja az alapvető jóság lehető legteljesebb és legragyogóbb kifejezésre juttatása. Ez csak akkor lehetséges, ha mi magunk vagyunk az alapvető jóság. Ezt az ember csak akkor érheti el, ha bele tud nyugodni a tökéletes egyszerűségbe. A buddhista hagyományban ezt a létállapotot éntelenségnek nevezik. Az éntelenség a Sambhalatanításoknak is fontos részét képezi. A lemondás és fegyelem eredményeképpen juthatunk el hozzá. Az ember teste és tudata állandóan összhangban működik, és ez mindig örömmel tölti el. A világ felemelő voltának átélése örömteli érzés, de ugyanakkor szomorúsággal is jár. Olyan, mint a szerelem. Örömteli és fájdalmas, egyik szemünk sír, a másik nevet. Ez a legnagyszerűbb emberi érzés. A szomorúságon, a fájdalmon átsegít bennünket a mindent életben tartó energia és az önbizalom. Általában azt hisszük, ez az energia valamilyen külső forrásból származik. Az éntelenség, az elengedettség állapotában azonban felfedezzük az eleve létező energia tárházát, ami mindig rendelkezésünkre áll, mindenfajta feltételtől függetlenül. Valójában sehonnan sem származik, hanem mindig jelen van. Ez az alapvető jóság energiája. Ezt az eleve létező energiát a Sambhala-hagyományban szélparipának hívják. A szél elve arra utal, hogy a jóság energiája erős, bőséges és nagyszerű. Óriási erővel képes az ember életét beragyogni. Erre a jóságra, életünk paripájára rá is lehet ülni. A harcosi fegyelem és különösképpen az elengedő szeretet gyakorlásával meg lehet zabolázni a jóság szelét. Az ember, aki a szélparipát megismeri, minden tettében átéli a szerelem örömét és bánatát, így kezdi megérteni, mit jelent a feltétel nélküli önbizalom. Az önbizalom tibeti nyelven zidzsi. A zi ragyogást, tündöklést jelent, a dzsi pedig nagyszerűséget vagy méltóságot. A zidzsi tehát tündöklést, örvendezést jelent, miközben az ember megőrzi méltóságát. Olykor az önbizalom azt jelenti, hogy amikor az embernek nincs más választása, önmagába veti bizalmát, és felhasználja az összes tartalékát. Összeszedi az erejét, összeszorítja az ajkát, közben mondogatja magának, hogy sikerülni fog, így csinálják az amatőr harcosok. A mi esetünkben azonban az önbizalom nem az, hogy bízunk valamiben, hanem hogy mentesek maradunk minden versengéstől, vereségtől. Ebben az állapotban nincs helye kétségeknek, a kételynek még a gondolata sem merül fel. Ebben az önbizalomban gyengédség van, mert a félelem egyszerűen szóba sem jöhet. Határozottság, mert az önbizalomnak eme állapotában a találékonyság forrásai kiapadhatatlanok, és öröm, mert az emberi szívbe vetett bizalom több és jobb humorérzéket eredményez. Ez az önbizalom az ember életében fenséges eleganciaként, túláradó bőségként nyilvánul meg. Ebben a lélekállapotban elengedhetjük a lehangoltságot, a félelmet, a szégyenkezést, a fájdalmat. Jókedvre derülhetünk, nem kell a világot hibáztatnunk a gondjaink miatt. Nyugodtan lazíthatunk és méltányolhatjuk az egész világot. Sarkadi Nagy Olga ■ Az önbizalom az ember életében fenséges eleganciaként nyilvánul meg.