Kisalföld, 2000. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-03 / 53. szám
18 A Ustinovval a világ körül világhírű színésznek, Peter Ustinovnak már a neve is elárulja, hogy különböző nemzetiségek, egymástól távol eső kultúrák találkoznak rendkívüli személyiségében. Ő az, aki március 7-től keddenként 10 órakor (ismétlés 8-tól szerdánként 17 óra és szombatonként 20 óra) az Ustinovval a világ körül című négyrészes sorozattal rendkívüli utazásra viszi a Spektrum Televízió nézőit. Ustinov azt kutatja, hogy a világ anyagi és társadalmi változásai vajon hogyan befolyásolják az ember örök vágyát, hogy tartozzék valahova. Ha valaki, hát Ustinov megérti ezt az érzést. Etióp nagyanyjára, francia származású nagyapjára, katalánból olasszá lett őseire, orosz családi hátterére rendkívül büszke e „brit” színész: nem a sehova, hanem a mindenhova tartozás nagyszerű érzését nyújtja ez neki. 100 évvel ezelőtt Mark Twain világ körüli utazást tett és élményeiről könyvet írt. Ez az Utazás az Egyenlítő körül című - ahogy Ustinov mondja: „inkább nehéz, mint súlyos” könyv adta az ötletet az utazáshoz. Ám ez az utazás elsősorban nem természeti szépségekről és nem látványosságokról szól. Ustinov arra kíváncsi, hogy benyomásai vajon mennyire hasonlítanak Mark Twain 100 évvel ezelőtti tapasztalataihoz. Az első állomás a Csendesóceán „paradicsomi szigetei”. 22 különböző lobogó leng itt 22 apró kis terület felett. Mark Twain azt írta Fidzsiről, hogy ez a sziget a románc, az álmok és a titokzatosság igazi otthona. Ha azonban a felszín mögé is nézünk, az állapotok nem egyértelműen paradicsomiak. A Brit Nemzetközösségből 10 évvel ezelőtt katonai puccsal kivált ország ma új alkotmányának megteremtésén dolgozik. Ez talán segít kibékíteni az „őshonos fidzsi” nemzetiségű és ma már a lakosság csaknem felét kitevő indiai közösség közötti ellentéteket. Mert Fidzsiben - amelynek királya 1874-ben az ország adósságát behajtani érkezett amerikai hadihajók fenyegetése alatt helyezte országát Viktória királynő oltalma alá - nem a brit korona elleni érzések mozgatták a puccsot, hanem a britek által annak idején betelepített indiai munkaerő - mára befolyásossá lett - leszármazottai politikai hatalmának letörése volt a cél. Egyeldugott kis faluban Ustinov - miközben fenékig üríti a törzsi vendéglátás poharát - kezébe veheti a törzsfőnök dédapjának fejszéjét, mellyel 1867-ben Baker tiszteletes lelkét küldték át a másvilágra. Ami a testét illeti - nos, a fehér ember húsát a törzs már régen áhította megkóstolni... A Csendes-óceán szigeteiről - ahova a XX. század helyenként még el sem érkezett, amikor éppen itt köszönt a Földre a XXI. század - Ustinov útja Hawaii, Ausztrália és Új-Zéland felé vezet. Július 4-én repülőgépek köszöntik büszkén és zajosan Hawaiin az amerikai függetlenség napját. De vajon „független” Hawaii népe, sőt, egyáltalán „amerikai”? - teszi fel a kérdést Ustinov. „Akárhová megyek, múltjuk elvesztett örökségét megszállottan kereső embereket találok” - teszi hozzá. Mark Twain Hawaiin úgy látta, hogy az „amerikaiak a királyok”, s 100 évvel később az ünnepi légiparádéban a hawaii szemlélők erőfitogtatást, a félreérthetetlen nagyhatalmi fenyegetés üzenetét látják. A Hawaii szuverenitásáért küzdő, ír származású asszony „hawaiinak vallja magát és sosem mondaná, hogy ő amerikai, csak mert az USA 1893-ban elfoglalta az országot. Honolulu felhőkarcolói olyan kultúrát tükröznek, amely az ősi, helyi hagyományok helyét akarja elfoglalni. Működik ugyan egy hivatal, ahol egy 1921- ben hozott USA-törvény értelmében az illegálisan elvett földek visszaadását intézik - de ehhez igazolni kell, hogy legalább 50%ban hawaii vér csörgedezik az igénylő ereiben. S aki ezeket a gyökereket kutatja, annak nincs könnyű dolga ott, ahol az ősök névtelen sírokban, ház mögötti kiskertekben, jeltelenül eltemetve nyugszanak. Az út következő állomása Ausztrália. Mark Twain hasonlata, hogy „Ausztrália egy fiatal lány, aki Anglia-anya ősz fejét simogatja”, sok szempontból ma is találó. A fehérek társadalma az egykori gyarmatosítóknak úgy leszármazottja, hogy talán még az eredetiben is merevebb és formálisabb. A másik véglet a színes bőrű és szegény Ausztrália. Ezt az Ausztráliát Mark Twain - aki Tasmániában azt hitte, hogy a bennszülöttek már kihaltak - sohasem látta. A bennszülöttek 640 törzsének megfogyatkozott számú, keserű örökösei teszik ki ezt az Ausztráliát. Ők azok, akiknek 1967-ig még szavazati joguk sem volt, s akiket - ha vegyes házasságból születtek - 1960-ig állami gondozásban „asszimiláltak” a fehérek társadalmához. Új-Zéland sebeinek és gyógyulásának története egészen más. A maorikat Mark Twain „felsőbbrendű vademberek”-nek tartotta. Tény, hogy tudták, miként feleljenek meg az invázió kihívásának: egyedülálló a maga nemében az a - mind angol, mind maori nyelven készült - „egyezmény”, melynek értelmében alávetik magukat a brit törvényeknek mindaddig, amíg azok a maori jogoknak és kultúrának védelmet biztosítanak. 160 éve már, hogy a maorik Viktória királynő szavát vették és a szerződés betartásából azóta sem engednek. Amikor 200 évvel ezelőtt Cook kapitány a maori halászokra vonatkozó megfigyeléseit hajónaplójába jegyezte, bizonyára nem gondolta, hogy ez perdöntő bizonyíték lesz, amelynek alapján a speciális „békebíróság” 60 millió font értékű kárpótlást ítélt meg a maori törzsnek. Most ez az óriási új lehetőség jelenti a kihívást. De vajon nem a veszteségek fölötti gyász és bánat jelenti-e ma már a maori identitást? A harmadik részben Ustinov Indiába érkezik, abba az országba, amely mindennél jobban megbabonázta Mark Twaint. Túláradó izgalmában olyan jelzőkkel illette, mint „elragadó”, „zavarba ejtő”, „elbűvölő”. Ha ma járna Indiában, megtapasztalhatná, hogy a felszín alatt milyen kevéssé változott mindez. Az indiaiak tudják, hol a helyük beleszülettek egy kasztba, ami eleve meghatározza, kivel házasodhatnak, kivel nem. „Ez a fajta társadalmi bizonyosság - mondja Ustinov - mindig fejtörést okozott nekem, akinek az élete másból sem áll, mint egyre több bizonytalanságból.” Vajon az elkerülhetetlennek ez a belenyugvó elfogadása teszi azt, hogy India olyan időtlennek tűnik? Időtlennek tűnő ország, ahol lépten-nyomon talányba botlunk: látjuk a teabárók egykori elegáns városát, Dardzsilinget vagy a Tibettől „hógolyóhajításnyira” lévő buddhista kolostort, ahol a 800 éves rendőrfőnök 11 éves kisfiúban reinkarnálódott. Ez a Kámaszutra hazája, ahol most kezdik levetkőzni a viktoriánus kor prüdériáját, de a nagyvárosokban az utcán hirdetik magukat a nemi betegségek gyógyítói. A 100 év alatt 12-szeresére nőtt Bombay és a Gangesz partján a templomokkal zsúfolt Benares. Mark Twain úgy érezte, hogy ez a város „öregebb”, mint a hagyomány, történelem és legenda. A halotti máglyák és a döbbenet, hogy még 1954-ben is volt özvegy, aki önként követte férjét a halálba. Az utazás egy újabb állomása Dél-Afrika. Itt a változások egyáltalán nem felszínesek. A látogatást Ustinov ott kezdi, ahol 1963-ban Nelson Mandela kezdte meg több évtizedes fogságát. Robin Islanden, ahol minden fogoly színes bőrű és minden fegyőr fehér volt, ma üres a börtön, de vajon mérgező-e még a falak lehelete? Van-e helye reménynek és megbocsátásnak egy olyan országban, mely annyi kegyetlenséget élt meg, mint Dél-Afrika? Uszinov filmjének szívderítő válasza, hogy igen! A báli ruhák káprázatos forgatagától a gyémántbányák történetéig, a saját köztársaságukról álmodó kis közösségtől az örömteli együttlét és a tudás jövőjét akaró, de egyetlen kis helyiségben zsúfoltan élő fekete család szinte „fertőző” boldogságáig sokféle arcát látjuk Dél-Afrikának. Van szegénység, vannak problémák, de azt a szót, hogy „bosszú”, nem lehet hallani. hé ágé