Kisalföld, 2004. január (59. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-24 / 20. szám
14 Szieszta - História www.kisalfold.hu KISALFÖLD Ki ölte meg Lenint? A kérdés költőinek tűnhet, hiszen amikor 80 évvel ezelőtt, 1924. január 21-én a múlt század legmeghatározóbb kommunista ideológusa örökre lehunyta a szemét, orvosai a sorozatos agyvérzés következményeit állapították meg a halál okául. Az utolsó „kenet” A diktatúrák hírközlő szervei mindig is igyekeztek titokban tartani prominens vezetőik vagy éppen ellenzéki politikusok halálának körülményeit. Különösen így volt ez a volt Szovjetunióban, ahol kényesen ügyeltek rá, hogy lehetőleg semmi ne szivárogjon ki a külvilág felé. A titkolózás persze még inkább gyanút keltett, s ezzel egy csapásra legenda született. A „forradalom atyja” - aki ott sem volt műve születésénél - halála előtt egy nappal még vadászott, másnap azonban már ki sem mozdult a Goriban álló dácsából. Általános levertségre panaszkodott feleségének és ápolójának, Nagyezsda Krupszkajának, aki kihívta hozzá orvosát, Gavril Volkovot. Lenin állapota délután sem javult, ezért beleerőltettek egy kis levest. Ekkor azonban már elkezdődtek a görcsös rohamok, amelyek az agyvérzés (vagy a mérgezés) legbiztosabb tünetei. Szapora légzése és égbe szökő láza a végső stádiumot jelezte, s valóban, a beteg arca hirtelen elvörösödött, s egy mély sóhaj kíséretében eltávozott az élők sorából. A párt mindenható vezérének testét nagy késéssel boncolták fel. A halott tüdeje, szíve és más életbevágóan fontos szerve tökéletes állapotban volt, gyomorfala viszont teljesen szét volt roncsolva. Ennek ellenére az emésztőszervek tartalmát vegyileg nem elemezték. A boncnok szerint a légutak megbénultak, s öszszeomlott a vérkeringése. Már ekkor az a mendemonda járta, hogy Lenint Sztálin mérgezte meg. Tény, hogy betegsége alatt többször kért tőle ciánkapszulát, hogy ha fájdalmai elviselhetetlenek lennének, maga vethessen véget életének. Sztálinnak azonban úgy látszik, még szüksége volt rá. Volkov doktor, akit nem sokkal a pártvezér halála után tartóztattak le, cellatársának elmondta, hogy a beteg görcsösen szorongatott egy papírfecnit, amelyen alig kivehető kézírással a következő állt: „Gavriluska, megmérgeztek. Hívasd nyomban Nágyot! Mondd meg Trockijnak, mondd el mindenkinek!” Egy mai orvos szakértő szerint Lenint gombalevessel mérgezték meg, melybe szárított Cortinarius closissimust kevertek, ami halálos méreg. Ide nekem a tejesköcsögöt! A bolsevik párt mindenható vezérét nem először próbálták meg eltenni láb alól. Röviddel az 1917-es bolsevik forradalom után Lenin sofőrje éppen a szentpétervári Szimeon hídra hajtott fel, amikor hirtelen lövedékek kezdtek záporozni az autóra. Lenin ösztönösen lehúzta a fejét, de mellette ülő svájci elvtársa, Fiedrich Plattens.-Az a mendemonda járta, hogy Lenint Sztálin mérgezte meg,lyosan megsérült. A tucatnyi tettest ugyan nem sikerült elkapni, de a feltevések szerint vörösőrök voltak, akik azelőtt a cári hadseregben szereztek tiszti rangot. A bolsevikok igyekeztek minden olyan civil szervezetet, tiszti kaszinót és egyéb egyesületet betiltani, amelyet veszélyesnek tartottak saját hatalmukra nézve, így jártak az egykori Szent György Lovagrend tagjai is, akik sértve érezték magukat, hogy alapvető szabadságjogaiktól fosztották meg őket. A rend titkos tanácsa ezért úgy döntött, hogy a forradalom legfőbb ideológusán állnak bosszút. A merénylettel megbízott Szpiridonovnak azonban inába szállt a bátorsága, ezért feladta magát és társait. A titkosrendőrség ezek után könnyedén letartóztatta az összeesküvőket. A házkutatás során rengeteg fegyvert és szórólapot találtak. Ezután több mint fél év telt el a következő merényletkísérletig. 1918. augusztus 30-án délután 5 óra körül Lenin még a Kremlben ebédelt feleségével. Étvágyát az sem rontotta el, amikor hírül vette egyik elvtársa meggyilkolását, még tréfálkozott is a feleségével, aki le akarta beszélni az aznapi nyilvános szereplésről. Ezen a pénteken ugyanis két beszédet tervezett, melyeket a Gabonatőzsde épületében és a Michelson-gyárban kellett megtartania. Mindkét gyűlés rendben lezajlott, s már éjfél körült járt az idő, amikor Lenin kilépett az üzemcsarnokból az utcára. Egy közeli parkban várakozó félvak, törékeny teremtés csak erre a pillanatra várt. Fanni Kaplan azt a pillanatot használta ki, amikor a bolsevista vezér éppen beülni készült a kocsiba. Közelebb lépett, s tüzelt. A tumultus miatt kezdetben senki nem vett észre semmit, de a politikus hirtelen megtántorodott és összeesett. Támadója nem is próbált elmenekülni, csak bombán állt ott, míg le nem tartóztatták. Lenint állítólag tüdőlövés érte, bár gyanúsan hamar felépült. Az is némi kételkedésre ad okot, hogy támadóját három nappal később kivégezték anélkül, hogy valós indítékait kiderítették volna. Sokan rebesgették, hogy csak egy álmerényletről volt szó, amit maguk a bolsevikok szerveztek volna, hogy ennek ürügyén leszámolhassanak politikai ellenfeleikkel. Rebesgették azt is, hogy a valódi „merénylő” egy Protopopov nevű férfi volt. Az utolsó merénylet körülményei inkább komikusak voltak, ha ezt egyáltalán az akkori körülmények között állíthatjuk. 1919 januárjában Lenin Marija nővérével utazott, egy testőr társaságában. Egy Moszkvához közeli üdülőbe igyekeztek, ahol a betegeskedő Krupszkaját ápolták. Férje egy kanna tejjel akart kedveskedni neki, melyet a testőr tartott a térdei között, nehogy kiömöljön. A város szélén azonban néhány bandita állta el az utat. Meg voltak győződve, hogy gazdag kereskedőt fogtak, hiszen akkoriban magánautójuk csak keveseknek volt. Hiába kiabálta a pánikba esett vezér, hogy ő Lenin, a név semmit sem mondott nekik. Koselkov, a banda főnöke kidobta az utasokat a járműből, de előbb megfosztotta őket értékeiktől és a banna tejtől. Az utolsó hónapok 1922 áprilisában az orvosok eltávolították Lenin testéből a revolvergolyót. A műtétből ugyan felépült, de egy hónap múlva agyvérzést kapott, mire félig megbénult és egy időre elvesztette beszélőképességét. A decemberi újabb agyvérzés után már nem vett részt aktívan az állami és pártügyek irányításában, de néhány cikk mellett még le tudta diktálni politikai végrendeletét is, amelyben egyebek közt hangot adott Sztálin és Trockij jövőbeli tevékenységével kapcsolatos aggodalmainak. A későbbi generalisszimusz azonban gondosan ügyelt arra, hogy az őt lejárató végrendelet ne kerülhessen illetéktelenek kezére. Utolsó heteiben mind gyakrabban törtek Leninre a rohamok, melyek rövid emlékezetvesztéssel, majd teste jobb oldalának megbénulásával jártak együtt. Bár sokan arra vártak, hogy ismét kezébe veszi az ország irányítását, a betegség - vagy egy „jóakarója” - végleg megakadályozta ebben. HEGEDŰS PÉTER SZABÓ ZOLTÁN 80 ÉVVEL EZELŐTT, 1924. JANUÁR 21-ÉN ÖRÖKRE LEHUNYTA A SZEMÉT A KOMMUNISTA IDEOLÓGUS „Hiába kiabálta a pánikba esett vezér, hogy ő Lenin, a név semmit sem mondott nekik. A banda főnöke kidobta az utasokat a járműből.” Utolsó heteiben mind gyakrabban törtek Leninre a rohamok, melyek rövid emlékezetvesztéssel, majd teste jobb oldalának megbénulásával jártak együtt. Elkapott pillanatok, nagy találkozások Múlt századi történetek, ezredfordulós feljegyzések elevenednek meg Varga Lajos kollégánk legújabb kötetében „Akkor és most” címmel. Míg az előző mű, a Parázsból hamu kicsit a találkozások múlandóságáról szól, az új válogatás a múlandó időről, illetve az időben elkapott szép pillanatokat, találkozásokat idézi meg. „Nincs unalmasabb egy tegnapi napilapnál” - szól a napilapos berkekből ismert mondás, épp ezért Varga Lajos válogatása sajátosan időmentő. Az írásokon keresztül újra felfedezhetjük többek között Sobri Jóska történetét, nekünk mesél az aranykezű Dudás Juli és Töreki Imre, a szanyi Bokréta vezetője. Noha már történelem, kinyílnak a tanácstermek ajtajai, bekukkanthatunk elfeledett mesteremberek műhelyébe. Tudatos a válogatás olyan szempontból, hogy az idő pora, az elnémult tanúk azokról az idős, falusi emberekről szólnak, akik Szanyban, Rábaszentandráson, Téten, Egyeden, Rábacsanakon és Ménfőcsanakon éltek és a szerző a '60-as, '70-es években jegyezte le a velük készült beszélgetéseket. Ezzel párhuzamosan szinte valamennyi írásban felfedezhetjük azt a kérdést: az unió vajon mit hoz a falun vagy éppen városban élő egyszerű embernek, a névtelen hősöknek? A kötet utolsó fejezete nyitás a széppróza felé - jegyzeteket, eszszéket találunk itt. Igaz, a vizuális kultúra hatalmas tért hódított életünkben, a leírt szó intimitását azonban semmi nem pótolhatja. A Pro Urbe-díjas győri szerző konokul hisz ebben. Mindennél előbbre tartja a szakmai alázatot és beszélgetőtársai tiszteletét. Szerinte különös korszak különös figurái vagyunk, ahol össze kell békülnie az internetnek a hagyományos hírközlő eszközökkel, a színháznak a videóval. Kis kényszerpihenőre fogta a betegség a Kisalföld szerkesztőjét, a Móra-gimnázium tanárát. Átesett egy szívinfarktuson, dr. Dézsi Csaba András gyors segítségén túl szerencséje is volt. Túlélte és most szívműtétre vár. A szerkesztőségbe visszavárjuk, hiszen a trilógia harmadik része is hiányzik még... HARCSÁS JUDIT FOTÓ: SZŰK ÖDÖN Kényszerű pihenő: A kétkötetes szerző író-olvasó találkozókon személyesen is szeretne találkozni olvasóival. 2004. január 24., szombat