Kisalföld, 2004. január (59. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-24 / 20. szám

14 Szieszta - História www.kisalfold.hu KISALFÖLD Ki ölte meg Lenint? A kérdés költőinek tűnhet, hiszen amikor 80 évvel ezelőtt, 1924. január 21-én a múlt század legmeghatározóbb kommunista ideológusa örökre lehunyta a szemét, or­vosai a sorozatos agyvérzés következményeit állapították meg a halál okául. Az utolsó „kenet” A diktatúrák hírközlő szer­vei mindig is igyekeztek ti­tokban tartani prominens vezetőik vagy éppen ellenzé­ki politikusok halálának kö­rülményeit. Különösen így volt ez a volt Szovjetunió­ban, ahol kényesen ügyeltek rá, hogy lehetőleg semmi ne szivárogjon ki a külvilág felé. A titkolózás persze még in­kább gyanút keltett, s ezzel egy csapásra legenda szüle­tett. A „forradalom atyja” - aki ott sem volt műve születésénél - halála előtt egy nappal még vadászott, másnap azonban már ki sem mozdult a Goriban álló dácsából. Általános le­vertségre panaszkodott fele­ségének és ápolójának, Na­­gyezsda Krupszkajának, aki kihívta hozzá orvosát, Gavril Volkovot. Lenin állapota dél­után sem javult, ezért bele­erőltettek egy kis levest. Ekkor azonban már elkezdődtek a görcsös rohamok, amelyek az agyvérzés (vagy a mérgezés) legbiztosabb tünetei. Szapora légzése és égbe szökő láza a végső stádiumot jelezte, s va­lóban, a beteg arca hirtelen elvörösödött, s egy mély sóhaj kíséretében eltávozott az élők sorából. A párt mindenható vezéré­nek testét nagy késéssel bon­colták fel. A halott tüdeje, szí­ve és más életbevágóan fontos szerve tökéletes állapotban volt, gyomorfala viszont tel­jesen szét volt roncsolva. En­nek ellenére az emésztőszer­vek tartalmát vegyileg nem elemezték. A boncnok szerint a légutak megbénultak, s ösz­­szeomlott a vérkeringése. Már ekkor az a mendemonda járta, hogy Lenint Sztálin mérgezte meg. Tény, hogy betegsége alatt többször kért tőle cián­kapszulát, hogy ha fájdalmai elviselhetetlenek lennének, maga vethessen véget életé­nek. Sztálinnak azonban úgy látszik, még szüksége volt rá. Volkov doktor, akit nem sokkal a pártvezér halála után tartóztattak le, cellatár­sának elmondta, hogy a be­teg görcsösen szorongatott egy papírfecnit, amelyen alig kivehető kézírással a követ­kező állt: „Gavriluska, meg­mérgeztek. Hívasd nyomban Nágyot! Mondd meg Trockij­­nak, mondd el mindenki­nek!” Egy mai orvos szakértő szerint Lenint gombaleves­sel mérgezték meg, melybe szárított Cortinarius closissi­­must kevertek, ami halálos méreg. Ide nekem a tejesköcsögöt! A bolsevik párt mindenha­tó vezérét nem először pró­bálták meg eltenni láb alól. Röviddel az 1917-es bolsevik forradalom után Lenin so­főrje éppen a szentpétervári Szimeon hídra hajtott fel, amikor hirtelen lövedékek kezdtek záporozni az autóra. Lenin ösztönösen lehúzta a fejét, de mellette ülő svájci elvtársa, Fiedrich Platten­s.-Az a mendemonda járta, hogy Lenint Sztálin mérgezte meg,­lyosan megsérült. A tucatnyi tettest ugyan nem sikerült elkapni, de a feltevések sze­rint vörösőrök voltak, akik azelőtt a cári hadseregben szereztek tiszti rangot. A bolsevikok igyekeztek minden olyan civil szerveze­tet, tiszti kaszinót és egyéb egyesületet betiltani, ame­lyet veszélyesnek tartottak saját hatalmukra nézve, így jártak az egykori Szent György Lovag­rend tagjai is, akik sértve érezték magu­kat, hogy alap­vető szabad­ságjogaiktól fosztották meg őket. A rend titkos tanácsa ezért úgy dön­tött, hogy a for­radalom legfőbb ideológu­sán állnak bosszút. A me­rénylettel megbízott Szpiri­­donovnak azonban inába szállt a bátorsága, ezért fel­adta magát és társait. A tit­kosrendőrség ezek után könnyedén letartóztatta az összeesküvőket. A házkuta­tás során rengeteg fegyvert és szórólapot találtak. Ezután több mint fél év telt el a következő merény­­letkísérletig. 1918. augusz­tus 30-án délután 5 óra kö­rül Lenin még a Kremlben ebédelt feleségével. Étvágyát az sem rontotta el, amikor hírül vette egyik elvtársa meggyilkolását, még tréfál­kozott is a feleségével, aki le akarta beszélni az aznapi nyilvános szereplésről. Ezen a pénteken ugyanis két be­szédet tervezett, melyeket a Gabonatőzsde épületében és a Michelson-gyárban kel­lett megtartania. Mindkét gyűlés rendben lezajlott, s már éjfél körült járt az idő, amikor Lenin kilépett az üzemcsarnokból az utcára. Egy közeli parkban várako­zó félvak, törékeny teremtés csak erre a pillanatra várt. Fanni Kaplan azt a pillana­tot használta ki, amikor a bolsevista vezér éppen beül­ni készült a kocsiba. Köze­lebb lépett, s tüzelt. A tu­multus miatt kezdetben sen­ki nem vett észre semmit, de a politikus hirtelen meg­­tántorodott és összeesett. Támadója nem is pró­bált elmene­külni, csak bombán állt ott, míg le nem tartóztatták. Lenint állítólag tüdőlövés érte, bár gyanú­san hamar felépült. Az is né­mi kételkedésre ad okot, hogy támadóját három nap­pal később kivégezték anél­kül, hogy valós indítékait ki­derítették volna. Sokan re­besgették, hogy csak egy ál­merényletről volt szó, amit maguk a bolsevikok szervez­tek volna, hogy ennek ürü­gyén leszámolhassanak poli­tikai ellenfeleikkel. Rebes­gették azt is, hogy a valódi „merénylő” egy Protopopov nevű férfi volt. Az utolsó merénylet körül­ményei inkább komikusak vol­tak, ha ezt egyáltalán az akkori körülmények között állíthat­juk. 1919 januárjában Lenin Marija nővérével utazott, egy testőr társaságában. Egy Moszkvához közeli üdülőbe igyekeztek, ahol a betegeskedő Krupszkaját ápolták. Férje egy kanna tejjel akart kedveskedni neki, melyet a testőr tartott a térdei között, nehogy kiömöl­jön. A város szélén azonban néhány bandita állta el az utat. Meg voltak győződve, hogy gazdag kereskedőt fogtak, hi­szen akkoriban magánautójuk csak keveseknek volt. Hiába kiabálta a pánikba esett vezér, hogy ő Lenin, a név semmit sem mondott nekik. Koselkov, a banda főnöke kidobta az uta­sokat a járműből, de előbb megfosztotta őket értékeiktől és a banna tejtől. Az utolsó hónapok 1922 áprilisában az orvosok eltávolították Lenin testéből a revolvergolyót. A műtétből ugyan felépült, de egy hónap múlva agyvérzést kapott, mire félig megbénult és egy időre elvesztette beszélőképességét. A decemberi újabb agyvérzés után már nem vett részt ak­tívan az állami és pártügyek irányításában, de néhány cikk mellett még le tudta diktálni politikai végrendeletét is, amelyben egyebek közt han­got adott Sztálin és Trockij jövőbeli tevékenységével kap­csolatos aggodalmainak. A ké­sőbbi generalisszimusz azon­ban gondosan ügyelt arra, hogy az őt lejárató végrendelet ne kerülhessen illetéktelenek kezére. Utolsó heteiben mind gyak­rabban törtek Leninre a ro­hamok, melyek rövid emlé­kezetvesztéssel, majd teste jobb oldalának megbénulásá­val jártak együtt. Bár sokan arra vártak, hogy ismét kezébe veszi az ország irányítását, a betegség - vagy egy „jóaka­rója” - végleg megakadályozta ebben. HEGEDŰS PÉTER SZABÓ ZOLTÁN 80 ÉVVEL EZELŐTT, 1924. JANUÁR 21-ÉN ÖRÖKRE LEHUNYTA A SZEMÉT A KOMMUNISTA IDEOLÓGUS „Hiába kiabálta a pánikba esett vezér, hogy ő Lenin, a név semmit sem mondott nekik. A banda főnö­ke kidobta az utasokat a járműből.” Utolsó heteiben mind gyakrabban törtek Leninre a rohamok, melyek rövid emlékezetvesztéssel, majd teste jobb oldalának megbénulásával jártak együtt. E­lkapott pillanatok, nagy találkozások Múlt századi történetek, ezredfordulós feljegyzések elevenednek meg Varga Lajos kollégánk legújabb kötetében „Akkor és most” címmel. Míg az előző mű, a Parázsból hamu kicsit a találkozások múlandóságáról szól, az új válogatás a múlandó időről, illetve az időben elkapott szép pillanatokat, találkozásokat idézi meg. „Nincs unalmasabb egy tegnapi napilapnál” - szól a napilapos berkekből ismert mondás, épp ezért Varga Lajos válogatása sajá­tosan időmentő. Az írásokon ke­resztül újra felfedezhetjük többek között Sobri Jóska történetét, ne­künk mesél az aranykezű Dudás Juli és Töreki Imre, a szanyi Bokré­ta vezetője. Noha már történelem, kinyílnak a tanácstermek ajtajai, bekukkanthatunk elfeledett mes­teremberek műhelyébe. Tudatos a válogatás olyan szempontból, hogy az idő pora, az elnémult ta­núk azokról az idős, falusi embe­rekről szólnak, akik Szanyban, Rá­­baszentandráson, Téten, Egye­­den, Rábacsanakon és Ménfő­­csanakon éltek és a szerző a '60-as, '70-es években jegyezte le a velük készült beszélgetéseket. Ezzel párhuzamosan szinte vala­mennyi írásban felfedezhetjük azt a kérdést: az unió vajon mit hoz a falun vagy éppen városban élő egyszerű embernek, a névtelen hősöknek? A kötet utolsó fejezete nyitás a széppróza felé - jegyzeteket, esz­­széket találunk itt. Igaz, a vizuális kultúra hatalmas tért hódított éle­tünkben, a leírt szó intimitását azonban semmi nem pótolhatja. A Pro Urbe-díjas győri szerző ko­nokul hisz ebben. Mindennél előbbre tartja a szakmai alázatot és beszélgetőtársai tiszteletét. Szerinte különös korszak különös figurái vagyunk, ahol össze kell békülnie az internetnek a hagyo­mányos hírközlő eszközökkel, a színháznak a videóval. Kis kényszerpihenőre fogta a be­tegség a Kisalföld szerkesztőjét, a Móra-gimnázium tanárát. Átesett egy szívinfarktuson, dr. Dézsi Csa­ba András gyors segítségén túl szerencséje is volt. Túlélte és most szívműtétre vár. A szerkesztőségbe visszavárjuk, hiszen a trilógia har­madik része is hiányzik még... HARCSÁS JUDIT FOTÓ: SZŰK ÖDÖN Kényszerű pihenő: A kétkötetes szerző író-olvasó találkozókon személyesen is szeretne találkozni olvasóival. 2004. január 24., szombat

Next