Kisalföld, 2011. december (66. évfolyam, 281-306. szám)
2011-12-31 / 306. szám
SZERKESZT WERNER KRISZTINA_______________________ | Szilveszter Szerkesztőségünk búcsút int az óévnek Két kérdéssel búcsúztatjuk mi, a hírek szerelmesei 2011-et. Megkérdeztük kollégáinkat, hogy mi volt számukra a legviccesebb pillanat az évben, és ha tehetnék, melyik korra cserélnék a jelent. KIN ÉS MIN HAHOTÁZOTT 2011-BEN? Burkus Zoltán szerkesztő: - Rögtön az év elején, amikor megkaptam a januári gázszámlát. Fel is hívtam a szolgáltatót: ez valami vicc? Elismerték, hogy nem túl jó poén, de megígérték, hogy a februári sokkal ütősebb lesz... Jött a tavasz, gondoltam, vége a nehéz időknek, de érkezett a hír: nagy áremelés a benzinkutakon. Úgy döntöttem, öreg benzinpusztítómat takarékos dízelautóra cserélem. A többit tudják, ugye? Jövedékiadó-emelés, zuhanó forintárfolyam, euróválság, és máris potom 50 forinttal került többe a gázolaj a benzinnél... Kaján ismerőseim sorra „gratuláltak” a döntésemhez, én pedig jobb híján velük nevettem. ★ Fábián György szerkesztő: - Én a nemzetközi karvalytőke spekulánsain nevettem. Mit nevettem, kuckacolva, gurgulázva röhögtem. Ezek azt hitték, hogy egy olyan erős és stabil lábakon álló országot, mint a miénk, megingathatnak. Nevetésem pediglen piszkosul felerősödött, amikor az IMF-küldöttséget elzavartuk, aztán cselesen visszahívtuk, és ők ezt bevették, azt hitték, ingásunk van, de újra elküldtük őket! Hahaha, megszakadok. A világ összeomlik, az euró bedől, a forint pedig mint új gazdasági csodafegyver is magasra emelkedik, mint egykoron a világosi lobogók. Vagy azokat nem mi emeltük magasra? Mindegy, a lényeg, magunkon megint jót röhögtem. Remélem, 2012-ben is derülünk nagyokat. A jókedv ugyanis fontosabb még a jólétnél is. Sok példát tudomnék erre mondani Albániától Ukrajnáig, de nem igazán akarok. ★ Gülch Csaba újságíró: Gogol Revizora jutott eszembe, amikor is klasszikus darabjának egyik főszereplője toporzékolva azt kiabálja „tettestársainak”: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” Így voltam én is az elmúlt évben, kínomban legjobban magamon hahotáztam. Főleg a tükör előtt, ahol az előbb idézett színmű egy másik bölcs mondata figyelmeztetett: „Ne a tükröt hibáztasd, ha a kétlek ped ferde!” – tudom, talán kisebbik, kétéves finn szóalkotási leleményein. Hogy mi keserített el, az voltGosztonyi Miklós újságíró: - Mint tavaly is, a Tom és Jerryn. Lett volna még kin meg min, de azt nem illik... Kiss Szimóna újságíró: - Jóízűt nevettem, mikor a 26 éves párom fogorvos után elújságolta, hogy van még egy tejfoga. Még nagyobbat nevettem, mikor hozzátette, hogy mozog, s elképzeltem, hogy nyolc hónap múlva lehet, hogy foghíjasan kísér az oltárhoz. ★ Somodi Géza főszerkesztő-helyettes: - Nem volt egy vicces év. Ahogy a villamos alatt fekvő ember mosolya nem őszinte, úgy az én hahotázásom sem volt az. Kivéve persze a Kisvadföldet, azon jót tudtam nevetni. Kivéve, amikor nekem kellett szerkeszteni. ★ Szabó Gábor sportszerkesztő: - Állítólag sírva vigad a magyar, minden bajára kitalál egy viccet. Múltkor például azt olvasom, hogy új üdítővel várja vissza a kormány az IMF-et, Coca-Colával. Aztán azt is megtudtam, hogy az élet olyan, mint az ásás. Néha hátráltat egy-két gyökér, de ha azoknak jól odaversz, már haladhatsz is tovább. A lényeg, hogy azért némi tartásunk maradjon, ne tegyünk úgy, mint az ifjú Kovács édesapja, aki azért adta Hancz Gábor újságíró: Nem — könnyeb■ Jjgjj _ __hogy eszembe jut. Magyar lélek? * Melyik korban élne szívesen? Burkus Zoltán szerkesztő: - A végvári vitézek korában. Igaz, rá kéne gyúrnom a kardforgatásra és a lovaglásra, de a napirend kárpótolna a fáradságért: reggeltől estig törököket faragnék és rímeket aprítanék (vagy fordítva), utána szépaszszonyok társaságában, kobzosok és nagy kupa borok mellett ünnepelhetném a diadalt. A csatamezőn pedig általában az nyert, aki erősebb, ügyesebb, felkészültebb vagy szerencsésebb volt. (Ráadásul jó eséllyel megúsznám a glaukómát, az Alzheimer-kórt és a köszvényt.) ★ Fábián György szerkesztő: - Egyértelmű, hogy az őskorban szeretnék élni. Ott még nem volt ilyen fejlett demokrácia. Akinek a legnagyobb volt a bunkója, az boldogult. A férfiakat tisztességes csatákban hátulról ütötték le, a nőket lehetett a hajuknál fogva vonszolni a földön, a kardfogú tigris nem volt védett állat, és aki nem tudott tüzet csiholni, az éhen fagyott. Akkoriban nem kellett még huzakodni egy-egy jó törvény meghozatala előtt. Döntött a törzsfőnök, oszt jól van. A többiek meg lájkolták. Arra ment a csorda, amerre a fősámán megálmodta. Mindegy volt, hogy szakadékba vagy máshova. A lényeg, mentek az emberek a vezérürü után. Szép idők voltak. Most bezzeg másként van. Ugye? ★ Gosztonyi Miklós újságíró: - Abban a korban, ahol mindössze két dolog működtetné a társadalmat: a törvény és az illem. ★ Gülch Csaba újságíró: Ha lenne olyan „kölükis” szerkezet, aminek segítségével Mézgáék is cikáztak térben és időben, akkor én legszívesebben a reneszánsz Itáliájába utaznék vissza. Volt ott minden a nagy újjászületésben: Michelangelók és Borgiák, szent és pajzán, a hitteli Dekameron ezeregy mesével töltött éjszakája. Szóval valahogy a világ akkor még kerek volt és a fákon nem poshadt, hanem fényes gyümölcsök teremtek. ★ Hancz Gábor újságíró: 1456-ban, mert akkor Nándorfehérvárnál magyar gyorsnaszádok sikeresen szétzúzták a hazánk megtörésére spekuláló ellenség hajózárját. ★ Kiss Szimóna újságíró: - Az őskorban, amikor még csak a sár- és nádgyűjtögetési szorgalomtól, s nem az anyagiaktól függött, hogy kinek milyen háza van. Ha rajtam múlna, palotát építenék, lakáshitel nélkül. ★ Somodi Géza főszerkesztőhelyettes: - Mindig négy évvel ezelőtt. Mert akkor mindig jobban éltünk. ★ Szabó Gabriella szerkesztő: A XIX. században, pontosabban 1826-ban, hogy megköszönjem Jedlik Ányosnak a szódavizet. Neki 26 évesen sikerült, ami sokaknak sohasem. Olyasvalamit sikerült feltalálnia, amivel azóta is jókedvre tudja deríteni emberek millióit világszerte. Mert ha nincs Jedlik Ányos, nincs szóda, és akkor nincs FRÖCCS sem. Hát nem vicces? ★ Szeghalmi Balázs szerkesztő: - Az nem kérdés, hogy Itáliában élnék a legszívesebben, az már sokkal inkább, hogy melyik részében és melyik történelmi korban. Mindenesetre azzal nagyon szívesen kiegyeznék, ha a reneszánsz hajnalán Leonardo da Vinci társaként bebarangolhatnám előbb Toscanát, aztán meg az egész tálján csizmát. Tóth Gyula újságíró: - A kor, amelyben élni szeretnék, talán nem is létezett. Ha igen, történelmi ismereteimen lenne mit pótolni. Kedvenc koromben az emberek nem széthúznak, nem csak az önös érdekeik a fontosak. Összefognak, segítik egymást, örülnek a másik örömének, mert akkor jó nekik is, ha másnak is az. Segítsen valaki, volt már ilyenkor? ★ Vida István szerkesztőségvezető: - Egyrészt a Hold-Föld unió idején, 2101-ben. Persze csak ha megérhetném. Másrészt Artúr király lovagjai között. Kerekasztal, kardok az asztalon, Izolda - sőt, Izoldák - szűzen. Aztán törvény, becsület meg az adott szó szentsége. ★ Weiner Krisztina szerkesztő (szőke): - Az álomkorban, ahol úgy kezdődne minden, hogy hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innen és az Üveghegyen túl... És így érne véget: végül megcsókolta az Ő Hercege és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Amíg ez valóra nem válik, maradok a jelenkorban és nyomogatom a P és Ú közötti nagybetűt a billentyűzeten, mert ott már megtaláltam... 13 A VICCKORSZAK: 2011 - AZ EGYENSÚLYI ZAVAR ÉVE Nem a viccekről és a mókázásról marad emlékezetes 2011, legfőképp az utolsó néhány hónap volt felettébb sötét, öszszedőltek biztosnak hitt dolgok/dolgaink. Kínomban sajnos többször nevettem, de - ahogy mondani szokás - „mi, magyarok ilyenek vagyunk”. Mondjuk nekem nem szokásom mondani. De ha már, akkor felfoghatatlan, ahogy tűrjük a megaláztatásokat, s próbálunk humorral közelíteni a szörnyű helyzetekhez is. Lehet, hogy már csak így tudunk élni? Ép ésszel átvészelni? Egy biztos: 2011-ben a Másnaposok 2. című filmen sokat kacagtam, mókás volt. Mintha ez egész évünk egy ilyen másnapos ész- és lélegzetvesztésben telt volna. A filmben van egy jelenet, nagyjából a vége felé, amikor Alan (a dagadt Jézus) nagy precizitással a homokos partra vezette a csónakot a násznép közé. Mennek a nagy monológok, miközben Alan még mindig a csónakban bíbelődik, s az éles szemű néző kiszúrhatta, hogy főhősünk a biztonság kedvéért a partra vetett, kissé megtört csónakból kidobja a vasmacskát. Na, ezt a vasmacskát felejtettük el 2011-ben kiszúrni, hogy legyen egy biztos kapaszkodónk, hogy a nyamvadt kis bárkánk egyensúlyban maradjon, s ne billegjen zavartan, mint valami sérült tomászlány a gerendán. Talán még nem késő vasmacskát dobni, még akkor se, amikor sok-sok közös dolgunk, vágyaink, álmaink, a közös demokráciába vetett hitünk elúszni látszik. A kissé együgyűtlannek volt annyi esze, hogy biztonságba helyezze, ami fontos. Dobj egy vasmacskát, legalább az igaz szerelmek, a barátságok, a mindennapok apró örömeit horgonyozd le. Én megteszem. Ivánkovics József szerkesztő Agye, 2011, folyt. köv. 2012! UL: A korszak? Legyen a jövő valami utópisztikus, valami falanszterszerű bármilyen korszak, ahol Az élet szép (lásd: Roberto Benigni: La vita é bella), és ahol tényleg sokat lehet viccelődni, s az még férjen bele, hogy ebben a korszakban simán be lehessen egyet vetni Mike Tysonnak, és a nagydarab bokszzseni nem ütne vissza: a múlt korszakaival amúgy tele a padlás, a hócipő és a törpöm fiának a Gültem nevet, mert felesége a szülés után azt találta mondani: legyengültem. Erre az apuka beletörődően csak annyit jegyzett meg: legyen... ★ Szeghalmi Balázs szerkesztő: - Azt hiszem, annak az embernek őszinte a mosolya, aki magán és saját botlásain, hibáin is tud nevetni. Én elég sokszor hahotázhatok magamon, két példa az elmúlt hetekből. Hosszas tervezés után az egyik kollégámmal végre elmentünk fallabdázni, mire persze hogy otthon felejtettem a rövidnadrágomat, így aztán az első labdapattanásra csak az egyik közeli sportbolt meglátogatása után került sor. Ennél még kellemesebb emlék a decemberi kisalfold.hu-s házibuli, ahol többek közt Fluor Tomi „Mizu”-ját énekeltük munkatársakkal, barátokkal szörnyen hamisan, de igazán önfeledten. Remek produkciónktól a mai napig csak vigyorgok és vigyorgok. ★ Szűcs Anita szerkesztő: - Idén az élet apró örömei kacagtattak meg legtöbbször. Miközben azon gondolkodtam, melyik volt a legvidámabb, rájöttem, az egész napot végignevettem a vicces emlékeimen: például hároméves rokonom nyelvújításain és fintorain; első kapásom visszaidézése közben, amikor a hal a meglepődött nevetésemtől esett le a horogról; és azon, amikor társaságommal könnyes szemmel nevettünk, mennyire rosszul mesélek vicceket. ★ Tóth Gyula újságíró: - Magamon nevettem a legnagyobbat - ezt sokszor megteszem és feszültségoldónak is beválik -, amikor telefonálás közben az íróasztalomra pillantottam, s nem láttam a készüléket a megszokott helyén. Felkiáltottam, hogy eltűnt a telefonom, fejezzük be a beszélgetést, mert meg kell keresnem. Erre barátom, kollégám vihogó hangját hallom a hangszóróból: „Te hülye vagy, azon beszélsz...” ■k Vida István szerkesztőségvezető: - Hát a legnagyobbakat 2011-ben is magamon. Mert újra és újra képes vagyok hinni a nagy politikai fogadkozásoknak, hogy ezentúl minden másképpen lesz. Aztán meg mégsem. Ilyenkor mindig eszembe jut ez a szakállas vicc. Meghal egy ember és felkerül a mennyországba. Békésen telnek napjai, ám az egyik napon valami halk csilingelést hall. Nem tudja mire vélni a dolgot, így hát megkérdi Szent Pétert. - Tudod, fiam, ha valaki odalent hazudik, akkor mi csilingelünk egyet, hogy mindenki tudjon róla - válaszol Péter. Nagy ritkán hallható a csengettyű. Ilyenkor emberünk jót derül magában. Egyszer azonban nagy csengetés, csörgetés, harangzúgás hallik. Megijednek a mennyország lakói, szaladnak Szent Péterhez, kérdezik, hogy mi történt. - Ja, fiaim, semmi különös, csak Magyarországon ismét megkezdődött a választási kampány. ★ Werner Krisztina szerkesztő: - Én a legjobbat egy szőke nőn kacagtam, aki 40 fokon kimosta a rózsaszín telefonját... és csodák csodájára egy nagy varázsló megjavította, így a számom és a telefonom is a régi.