Kisdednevelés, 1906 (35. évfolyam, 1-24. szám)
1906-01-01 / 1. szám
Az óvodai szünet az óvónők szempontjából. Egy törvényt csak akkor szabad megalkotni, hogy ha minden mód és eszköz meg van annak teljes végrehajtásához. Ellenkező esetben elveszti szentségét. Az óvás törvényét oly időben alkottuk meg, amidőn az évtizedek előtt életbe léptetett népoktatási törvényt sem tudtuk végrehajtani. Hazánk az óvás törvényét ugyan szükségesnek találta, de azon lelkes férfiak, akik megteremtésén fáradoztak, nem számoltak a viszonyokkal, módokkal és eszközökkel s így történhetett meg, hogy ezen törvény végrehajtására vonatkozó utasítások, rendeletek inkább több jóakarattal, mint tapasztalattal, — no meg szakértelemmel is, — lettek megírva. De nem is csoda, hiszen nagyon kevés emberünk volt, aki gyakorlatból ismerte volna belsőleg is ezt az ügyet. Oly kevesen foglalkoztak akkor még a gyermeki lélek tanulmányozásával, hogy természetesnek látjuk, miszerint mindenki az óvás ügyét inkább külsejéből ítélte meg s inkább a testi óvás lebegett szemük előtt, amennyiben a gyermek egészsége csupán külső sérülésektől óvassék meg. Teljesen megfeledkeztek arról, hogy van az óvásnak belső ügye, hogy azt a lélek szempontjából is kellene ítélet alá venni. Manapság, midőn a gyermek lelki világában psychológusok, paedagógusok mellett psychophysikusok, orvosok is kutatnak, fürkésznek, nyíltan kérí, hogy a gyermek testi és lelki épsége ellen a törvény végrehajtási módozatokkal sok merénylet történik. Egy ilyen merényletnek nevezhető az is, hogy a kis 3—4 éves gyermek egyhuzamban, nap-nap után, hónapokon át kénytelen óvodába járni. A közönség és sokszor az annyira hangoztatott „szakfelügyelet“ is azon hitben vannak, hogy az óvodát azért állították fel, hogy abban a gyermek minden munkálkodó életét eltöltse s vele reggeltől estig rendszeresen foglalkozzanak. Pedig ez tévedés, mert nem csak termelő munkálkodással, hanem gyönyörködtető játékkal is ki lehet a testet s lelket fárasztani, s ez annál inkább elérhető, minél gyakrabban és huzamosabb időn át van a játék korlátok közé — habár legenyhébb kisebb fegyelemmel is — szorítva. A kimerültséget pedig az idegrendszer sínyli meg. Az idegesség annyira uralkodóvá lett, hogy talán máris minden második ember ebben szenved s ennek csirája sok esetben már a gyermek zsenge korában jött létre. Sokaknál pedig öröklés folytán állott elő s ott az óvodában, későbben az iskolában növekedik. Növekedik azért, mert tápot nyer nemcsak a hosszú foglalkozásból, hanem az óvók kifárasztásából is. A fejletlen, kisebb ellentálló képességgel rendelkező szervezetben