Kisdednevelés, 1912 (41. évfolyam, 1-24. szám)

1912-01-01 / 1. szám

Ebben az országban egyetlen egy hivatás, egyetlen egy testület sincs, amelyikre olyan nagyon ráférne az a stereotip istenáldás, mint a magyar gyermekóvás csüggeteg munká­saira, a kisdednevelőkre. Ezek szegény és fáradt csapata esztendők óta egyebet se tett, mint reménységeket temetett és csalódásokat aratott. Jajgató szavát még nem hallották, érdemeit meg nem látták, könnyeit törülgetni senki sem igyekezett. Nem volna csoda, ha ez a megtépett sereg még az idők fordulásáról is megfelejtkeznék gondjai között, vagy ha éppen gúnyosan ejtené ki a köszöntés vidám szavait: Boldog új esztendőt. Várjon boldog lesz-e? Ki tudja! Bizonyos azonban, hogy mi, akik a magyar kisdednevelés minden érdekének hivatásos szószólói vagyunk, reménységeink megelevenülését érezzük a fölvirradó új év küszöbén. Meglankadni nem fogunk, meg­hátrálni sem. Küzdünk acélos erővel, néha szomorú, máskor vidám kedvvel, de szünetlenül bízva a jövendőben, mely kétségkívül, mely bizonyosan a mienk. Számonszedjük vágyainkat, törekvéseinket és reményein­ket s keressük a fegyvereket és utakat, amelyek diadalunk­hoz segítenek. Mindenesetre legelső mindazok között a sze­gény kisdedóvónők sorsa. Kell-e erről sokat beszélni? Van-e ebben az országban emberségesen érző és gondolkozó ember, aki be nem látná, hogy szégyen a nemzetre, hogy nemzeti munkát vár és kíván attól a testülettől, amelyiknek még napszámos kenyeret sem ad? Komolyan, nyugodtan és elfo­gulatlanul, az ingerültség legkisebb zavaró indulata nélkül mérlegeltük mindazokat az okokat, amelyek révén az óvó­­nők fizetésének tisztességes rendezése késlekedni látszik. És épp oly nyugodt, tiszta lelkiismerettel mondhatjuk, hogy egyetlen egyet se találunk közöttük, amelyikről elismerhet­nék, hogy csakugyan elfogadható, hogy csakugyan meg­érdemli, hogy miatta három­ezer óvónőt elkedvetlenítsenek, elkeserítsenek, sőt végképp megbénítsanak nemzetföntartó, nemzeterősítő szent hivatása végzésében. A magyar állam

Next