Kisdobos, 1960 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1960-01-01 / 1. szám

Egy játékautóról jutott eszembe ,hány nappal ezelőtt men­tem, mendegéltem a fényes budapesti Nagykörúton, az ostornyeles lámpák alatt. Este volt már. A Lenin körút közepe táján van egy nagy játékbolt. Sokan álltak a játék-kirakatok előtt. Én is megálltam. — Nézd azt a piros tűzoltó­autót! — mondta előttem egy olyan nyolc­éves­ forma gyerek a pajtásának. — Mit gondolsz, lendkerekes? •—• Igen — felelte a másik. — Nekem van már olyan. — Nekem még nincs. Van teher­autóm, mentőautóm, és három sze­mélykocsim — sorolta az első. — De tűzoltóm még nincs. Ez még karácsony előtt történt. Gondolom, annak a fiúnak azóta már van tűzoltó­autója is a többi mellé. Egész autóparkkal rendelke­zik. Biztosan garázst rendezett be a sok kocsinak egy nagy dobozban. Nekem gyerekkoromban sohasem volt semmiféle autóm. Még a vá­gyam se ért el odáig. Mégsem irigy­lem a mostani gyerekeket, hogy nekik van. Örülök neki. Legyen csak a mi országunkban akár min­den gyereknek öt-hatféle játékautója, minden kislánynak egy tucat hajas­babája. Örüljetek játékaitoknak, örüljetek az életnek, de azért, hogy jobban megbecsüljétek, szeretnék nektek valamit elmondani. Valamit, ami éppen tizenöt évvel ezelőtt tör­tént, tél közepén, Budapesten. A tűz­oltó­autóról jutott eszembe. Én már akkor, tizenöt évvel ez­előtt sem voltam nagyon fiatal em­ber. Éhesen és soványan egy tűz­oltótargoncát vonszoltam a buda­pesti utcákon, néhány, ugyanolyan éhes és sovány társammal együtt. Csakhogy akkor nem világítottak a pesti körúton ostornyeles lámpák. Semmiféle lámpa nem világított. Csak ha kigyúlt egy-egy ház, az ter­jesztett rémes fényt a romokra, pusztulásra. Tizenöt évvel ezelőtt, ilyenkor januárban, csatatér volt a mi Budapestünk. Elmesélhetném nektek, mennyi rémséget és szörnyűséget láttam. De inkább azt mondom el, amire magam is szívesebben emlékezem. Egy na­pon éppen egy égő házat próbáltunk eloltani, amikor megjelentek az első szovjet katonák. Mintha a földből nőttek volna ki mellettünk! — Bozárnyik! — mondták, és mi megértettük, hogy ez tűzoltót je­lent. Azon nyomban nekiálltak, erős kezükbe vették a fecskendőt, segí­tettek nekünk tüzet oltani. Segítet­tek? Ők oltották el helyettünk, így hát én tűzoltás közben ismer­kedtem meg felszabadítóinkkal, a hős szovjet hadsereggel. Régesrégen felépítettük azt a há­zat, aminek tüzét akkor, tizenöt év­vel ezelőtt, ők oltották el helyettünk. Budapestünk, ami akkor csupa rom volt, ma a világ egyik legszebb vá­rosa. Nemcsak azt az egy házat, egész országunkat ők segítettek megmenteni, felépíteni. A háború tüzét is ők oltották el, amikor le­győzték a béke ellenségeit, a fasiszta rablókat. És most is, tizenöt év után is ők, a szovjet nép vigyáz arra, hogy a háború tüze ki ne gyulladjon, fel ne perzselje életünket. Nyugodtan alhatunk, nyugodtan alhattok, nem kell félni, ők vigyáznak ránk! Ennyi minden jutott eszembe ar­ról a kis piros tűzoltó­autóról. Jus­son eszetekbe nektek is, amikor a meleg szobában játszotok vele! MEDGYESI KÁROLY — ' . riu, kriu, kriu! csikordul a daru. —‘ Lenyúlok, felmegyek, markolok, emelek, lépkedek fel-alá, s lerakom terhemet. Hurcolok, rakodok, viszem a homokot, hatalmas paloták tégláit hordozom emelet magasra, s néha meg túl azon! Nyújtózom, hajolok, hajnaltól esteiig, szüntelen munkában az időm így telik. Állványok serege előttem felmered, napokon, heteken sohasem pihenek. Hanem egy szép napon terhemet lerakom, s már el is némulok. Nem lépek, nem nyúlok sem ide, sem oda, hiszen már készen áll a szép nagy palota. * S bár nem vagyok egyéb , csak egy szerény daru, gyönyörűt gondolok, szívem is feldobog: — kriú, kriú, kriú! NUCCIA SORIANO olaszból fordította: B. RADÓ LILI­ AV 2

Next