Kisdobos, 1960 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
Egy játékautóról jutott eszembe ,hány nappal ezelőtt mentem, mendegéltem a fényes budapesti Nagykörúton, az ostornyeles lámpák alatt. Este volt már. A Lenin körút közepe táján van egy nagy játékbolt. Sokan álltak a játék-kirakatok előtt. Én is megálltam. — Nézd azt a piros tűzoltóautót! — mondta előttem egy olyan nyolcéves forma gyerek a pajtásának. — Mit gondolsz, lendkerekes? •—• Igen — felelte a másik. — Nekem van már olyan. — Nekem még nincs. Van teherautóm, mentőautóm, és három személykocsim — sorolta az első. — De tűzoltóm még nincs. Ez még karácsony előtt történt. Gondolom, annak a fiúnak azóta már van tűzoltóautója is a többi mellé. Egész autóparkkal rendelkezik. Biztosan garázst rendezett be a sok kocsinak egy nagy dobozban. Nekem gyerekkoromban sohasem volt semmiféle autóm. Még a vágyam se ért el odáig. Mégsem irigylem a mostani gyerekeket, hogy nekik van. Örülök neki. Legyen csak a mi országunkban akár minden gyereknek öt-hatféle játékautója, minden kislánynak egy tucat hajasbabája. Örüljetek játékaitoknak, örüljetek az életnek, de azért, hogy jobban megbecsüljétek, szeretnék nektek valamit elmondani. Valamit, ami éppen tizenöt évvel ezelőtt történt, tél közepén, Budapesten. A tűzoltóautóról jutott eszembe. Én már akkor, tizenöt évvel ezelőtt sem voltam nagyon fiatal ember. Éhesen és soványan egy tűzoltótargoncát vonszoltam a budapesti utcákon, néhány, ugyanolyan éhes és sovány társammal együtt. Csakhogy akkor nem világítottak a pesti körúton ostornyeles lámpák. Semmiféle lámpa nem világított. Csak ha kigyúlt egy-egy ház, az terjesztett rémes fényt a romokra, pusztulásra. Tizenöt évvel ezelőtt, ilyenkor januárban, csatatér volt a mi Budapestünk. Elmesélhetném nektek, mennyi rémséget és szörnyűséget láttam. De inkább azt mondom el, amire magam is szívesebben emlékezem. Egy napon éppen egy égő házat próbáltunk eloltani, amikor megjelentek az első szovjet katonák. Mintha a földből nőttek volna ki mellettünk! — Bozárnyik! — mondták, és mi megértettük, hogy ez tűzoltót jelent. Azon nyomban nekiálltak, erős kezükbe vették a fecskendőt, segítettek nekünk tüzet oltani. Segítettek? Ők oltották el helyettünk, így hát én tűzoltás közben ismerkedtem meg felszabadítóinkkal, a hős szovjet hadsereggel. Régesrégen felépítettük azt a házat, aminek tüzét akkor, tizenöt évvel ezelőtt, ők oltották el helyettünk. Budapestünk, ami akkor csupa rom volt, ma a világ egyik legszebb városa. Nemcsak azt az egy házat, egész országunkat ők segítettek megmenteni, felépíteni. A háború tüzét is ők oltották el, amikor legyőzték a béke ellenségeit, a fasiszta rablókat. És most is, tizenöt év után is ők, a szovjet nép vigyáz arra, hogy a háború tüze ki ne gyulladjon, fel ne perzselje életünket. Nyugodtan alhatunk, nyugodtan alhattok, nem kell félni, ők vigyáznak ránk! Ennyi minden jutott eszembe arról a kis piros tűzoltóautóról. Jusson eszetekbe nektek is, amikor a meleg szobában játszotok vele! MEDGYESI KÁROLY — ' . riu, kriu, kriu! csikordul a daru. —‘ Lenyúlok, felmegyek, markolok, emelek, lépkedek fel-alá, s lerakom terhemet. Hurcolok, rakodok, viszem a homokot, hatalmas paloták tégláit hordozom emelet magasra, s néha meg túl azon! Nyújtózom, hajolok, hajnaltól esteiig, szüntelen munkában az időm így telik. Állványok serege előttem felmered, napokon, heteken sohasem pihenek. Hanem egy szép napon terhemet lerakom, s már el is némulok. Nem lépek, nem nyúlok sem ide, sem oda, hiszen már készen áll a szép nagy palota. * S bár nem vagyok egyéb , csak egy szerény daru, gyönyörűt gondolok, szívem is feldobog: — kriú, kriú, kriú! NUCCIA SORIANO olaszból fordította: B. RADÓ LILI AV 2