Kisdobos, 1961 (10. évfolyam, 11-12. szám)
1961-11-01 / 11. szám
Szorosan egymás mellett, lövésre készen katonák állottak végig minden hídon. Megállni egy percre sem volt szabad, aki ezt tette, rögtön lelőtték. A hidakat ugyanis akkor már aláaknásították. 1944. november 7-én Budáról tartottam Pest felé. Szatyromban zöldség, kenyér, és ritka kincs, egy darabka kesernyés krumplicukor. A szatyor alján, jó mélyen, egy köteg tiszta fehér papír a titkos nyomda számára. Pestre érve, a rakparton megálltam egy fa alatt, lehajoltam és megkötöttem a cipőm zsinórját. Ez azért kellett, hogy ha valaki figyelő szándékkal követett volna, kénytelen legyen túlmenni rajtam. Vigyáznom kellett, nehogy kövessenek. Ezután a Pozsonyi úton betértem még több boltba. Kevés pénzem volt, ezért csupán olyan áru után érdeklődtem, mint kenyér, tésztanemű, cukor, zsír, amit már akkor jegyre sem igen lehetett kapni. Az egész komédia csak arra kellett, hogy bevárjam a sötétedés idejét, és közben figyeljem, követ-e valaki? Végtére zárni kezdték a boltokat, az utcák egyre jobban elnéptelenedtek, mindenki sietett, bújt haza. Ekkor érkezett el az én időm. Befordultam a Duna-part és Pozsonyi út közé eső kis közbe, onnan egy még kisebbe, amelyre nem nyílt egyetlen kapu sem, csak egy magányos pincelejárat. Egyedül voltam az egész közben. Hirtelen odasiettem a pinceajtóhoz és kinyitottam, beléptem rajta, majd épp oly gyorsan bezártam magam után. Mind e művelet közben még egy titkos csengőjelzést is leadtam. Valaki a pince mélyén ebből megtudta, hogy nem ellenség tört rá, hanem én jöttem, az illegális kommunista párt nyomdaösszekötője. Már itt is volt előttem a teljes sötétben. Nem szóltunk egymáshoz, mert túl közel voltunk az utcához, hanem egymás kezét fogva megindultunk a pince titkos labirintusában. Átbújtunk egy egészen alacsony bolthajtáson, majd több pincén át, végül egy gyengén világított helyiségbe jutottunk, ahonnan nem áradhatott sehová fény. Sietve, tompított hangon szóltam: — Elkészültek a röplapok? — Készek! — mondta ő. — De most másról van szó. Most ünnepeljünk! Ránéztem. Hirtelen nem tudtam, mire gondol. Miért ünnepeljünk a vér, a szenvedés, a gyalázat közepette? De ő, a párt titkos nyomdásza, a régi kommunista, ő, aki akkor már hét hónapja egymaga élt a bezárt pincében, és készítette a párt számára szükséges okmányokat és röplapokat — ő egész nap várt reám, együtt akart velem ünnepelni. Odavezetett egy magagyártotta tábla elé. Piros kartonon fehér betűkkel, szép gondos munkával ennyi állott: Éljen November 7! Aztán a tábla alatt meggyújtott két gyertyát. Ennyi ünnepélyesség és bőség láttán magam is észbe kaptam, a két gyertya közé odatettem a kenyeret és rá a krumplicukrot. Majd szégyenkezve, és hogy jóvátegyem figyelmetlenségemet, azt suttogtam: — Azért a díszlövések sem maradtak el. Nemcsak Moszkvában szólnak ünnepre az ágyúk, hanem Pest alatt is. A város déli részén már jól hallatszik a szavuk, a szovjet seregek ágyúinak szava. — Persze.— válaszolta ő — az nem biztos, hogy megérjük, de a diadal már közel van. Aztán még hozzátette: — Most állj a gyertya mellé, én meg a másik mellé, és vigyázz állásban, felemelt ököllel, magunkban belül énekeljük el az Internacionálét. És úgy tettünk... ARANYOSSI MAGDA Rajzok: SZŐNYI GYULA