Kisdobos, 1966 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
mas és érdekes feladat kutatni a mi történelmünket. Manapság ezer és ezer úttörő és kisdobos őrs foglalkozik ezzel. Fölkeresi azokat, akik ma már nagyok, felnőttek, de húsz év előtt még úttörők voltak. Én egy nagymamáról hallottam hírt, aki húsz évvel ezelőtt Sopronban megalakította az első, maroknyi úttörőcsapatot. Összesen csak harmincöten voltak. Az iskolákat akkor még nem államosították, és különben is, csak igen kevesen értették meg, mit is jelent úttörőnek lenni. Tehát ez az első soproni úttörőcsapat különböző iskolákba járó gyerekekből toborzódott össze, és a vezetőjük Ostoros nagymama volt. Most hetvenkét éves, tehát már húsz évvel ezelőtt sem volt nagyon fiatal. De a szíve nem öregedett meg egy csöppet sem. Ma is legkedvesebb emlékei között őriz egy pecsétet. Ezt: Fölkerestem Ostoros nagymamát, kértem, meséljen a Mikes Kelemen úttörőcsapat életéről, a gyerekekről, akik vele mentek táborozni Hahótra, abban az időben, amikor hazánk még ki sem heverte a háborús sebeit. — Szerették-e a felnőttek már akkor is az úttörőket? — ezt kérdeztem tőle. — Szeretni szerették — felelte Ostoros nagymama. — Csak kevesen. Az emberek nehezen barátkoznak meg az új dolgokkal; bizony, amikor felvonultunk, sokan néztek ránk ellenségesen vagy legalábbis gyanakodva. Mégis bátor volt a szívünk, mert akik szerettek minket, azok nagyon szerettek! A legjobban szeretett minket a párt. Mindenben segített, bátorított. Mondok erre egy példát! Ostoros nagymama fellapozta a régi tábori naplót — mert azt is megőrizte mind a mai napig. — Búcsúszentlászlóra látogattunk el aznap, az olajkutakhoz. Reggel nyolckor indult a csapat, tízre ért oda. Az olajmunkások nagy szeretettel fogadták a Mikes Kelemen úttörőcsapat tagjait. Az úttörők boldogok voltak. Miért írtam ezt be a naplóba? Mi van azon különös, hogy a munkások, az elvtársak szeretettel fogadják az ifjú úttörőket? A mai gyerek ezt talán már nem is érti, természetesnek tartja. A népé minden üzem, minden iskola, hát hogyne fogadnák szeretettel a gyerekeket, akárhova mennek? Akkor ez még nem egészen így volt. A faluban, amelynek határában táboroztunk, nem sokan néztek ránk szeretettel. Elmaradt, régies gondolkodású parasztok, akik csak a papoknak hittek. Mindig magyaráztam a gyermekeimnek, hogy ezek csak szegény félrevezetett emberek, nem lesz ez mindig így. Hittek nekem, de azért talán néha mégis elcsüggedtek volna, ha nem segítenek nekem már akkor is az elvtársak, az olajmunkások. Bizony, nagy utat tett meg a mi úttörőszervezetünk! Mi még ökrösszekerekkel indultunk táborozásra, a maiak meg gyorsvonaton... — És az akkori gyerekek? Most merre vannak, mit csinálnak? — Dolgoznak. Bella István például tanár lett. Ő aztán tud mesélni a gyerekeknek az úttörőmozgalom hőskoráról! De saját magáról biztosan nem mesél, pedig volna mit. Mindig szerény, kedves fiú volt. Nézze csak, kedves Kisdobos, mit kaptam tőle emlékbe a táborozás legutolsó napján . .. Egy kis fatáblát mutat Ostoros nagymama, amibe bele van égetve a csapat neve meg a táborozás ideje. Megvallom, nem is találtam olyan különösnek, de Ostoros nagymama mosolygott, és azt mondta: — Úgy nézze ezt, hogy ezen a táblán minden vonás, minden pontocska napsugárral készült! Bella István, az első magyar úttörők egyike,sok-sok órai türelmes munkával összegyűjtötte a napsugarakat egy kis nagyítóval, és azzal készítette ezt az emléktáblácskát. Napsugárral készült emléktábla! Igazán méltó arra, hogy emlékét Ostoros nagymama, de minden magyar úttörő és kisdobos megőrizze. Hiszen abban az időben még sokkalsokkal kevesebb volt a napsugár a mi életünkben. Becsüljük meg benne első úttörőink hitét, bátorságát! !kisdolgai 2