Kisdobos, 1966 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

mas és érdekes feladat kutatni a mi történelmünket. Manapság ezer és ezer úttörő és kisdobos őrs foglalkozik ezzel. Fölkeresi azokat, akik ma már nagyok, felnőttek, de húsz év előtt még úttörők voltak. Én egy nagymamáról hallot­tam hírt, aki húsz évvel ezelőtt Sopronban megalakította az első, maroknyi úttörőcsapatot. Összesen csak harmincöten vol­tak. Az iskolákat akkor még nem államosították, és külön­ben is, csak igen kevesen értet­ték meg, mit is jelent úttörőnek lenni. Tehát ez az első soproni úttörőcsapat különböző isko­lákba járó gyerekekből tobor­­zódott össze, és a vezetőjük Ostoros nagymama volt. Most hetvenkét éves, tehát már húsz évvel ezelőtt sem volt nagyon fiatal. De a szíve nem öregedett meg egy csöppet sem. Ma is legkedvesebb emlékei között őriz egy pecsétet. Ezt: Fölkerestem Ostoros nagy­mamát, kértem, meséljen a Mikes Kelemen úttörőcsapat életéről, a gyerekekről, akik vele mentek táborozni Hahótra, abban az időben, amikor hazánk még ki sem heverte a háborús sebeit. — Szerették-e a felnőttek már akkor is az úttörőket? — ezt kérdeztem tőle. — Szeretni szerették — felel­te Ostoros nagymama. — Csak kevesen. Az emberek nehezen barátkoznak meg az új dolgok­kal; bizony, amikor felvonul­tunk, sokan néztek ránk ellen­ségesen vagy legalábbis gya­nakodva. Mégis bátor volt a szí­vünk, mert akik szerettek minket, azok nagyon szerettek! A legjobban szeretett minket a párt. Mindenben segített, bátorított. Mondok erre egy példát! Ostoros nagymama fellapozta a régi tábori naplót — mert azt is megőrizte mind a mai napig. — Búcsúszentlászlóra láto­gattunk el aznap, az olajkutak­hoz. Reggel nyolckor indult a csapat, tízre ért oda. Az olaj­munkások nagy szeretettel fo­gadták a Mikes Kelemen úttö­rőcsapat tagjait. Az úttörők boldogok voltak. Miért írtam ezt be a naplóba? Mi van azon különös, hogy a munkások, az elvtársak szeretettel fogad­ják az ifjú úttörőket? A mai gyerek ezt talán már nem is érti, természetesnek tartja. A népé minden üzem, minden iskola, hát hogyne fogadnák szeretettel a gyerekeket, akár­­hova mennek? Akkor ez még nem egészen így volt. A faluban, amelynek határában táboroz­tunk, nem sokan néztek ránk szeretettel. Elmaradt, régies gondolkodású parasztok, akik csak a papoknak hittek. Min­dig magyaráztam a gyermeke­imnek, hogy ezek csak szegény félrevezetett emberek, nem lesz ez mindig így. Hittek ne­kem, de azért talán néha mégis elcsüggedtek volna, ha nem segítenek nekem már akkor is az elvtársak, az olajmunkások. Bizony, nagy utat tett meg a mi úttörőszervezetünk! Mi még ökrösszekerekkel indultunk táborozásra, a maiak meg gyors­vonaton... — És az akkori gyerekek? Most merre vannak, mit csinál­nak? — Dolgoznak. Bella István például tanár lett. Ő aztán tud mesélni a gyerekeknek az út­törőmozgalom hőskoráról! De saját magáról biztosan nem me­sél, pedig volna mit. Mindig szerény, kedves fiú volt. Nézze csak, kedves Kisdobos, mit kaptam tőle emlékbe a táboro­zás legutolsó napján . .. Egy kis fatáblát mutat Osto­ros nagymama, amibe bele van égetve a csapat neve meg a tá­borozás ideje. Megvallom, nem is találtam olyan különösnek, de Ostoros nagymama mosoly­gott, és azt mondta: — Úgy nézze ezt, hogy ezen a táblán minden vonás, minden pontocska napsugárral készült! Bella István, az első magyar út­­törők egyike,sok-sok órai türel­mes munkával összegyűjtötte a napsugarakat egy kis nagyí­tóval, és azzal készítette ezt az emléktáblácskát. Napsugárral készült emlék­tábla! Igazán méltó arra, hogy emlékét Ostoros nagymama, de minden magyar úttörő és kisdobos megőrizze. Hiszen abban az időben még sokkal­­sokkal kevesebb volt a napsu­gár a mi életünkben. Becsüljük meg benne első úttörőink hitét, bátorságát! !kisdolgai 2

Next