A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Új Folyam 3. (1865-1867)
Irodalmi munkálatok - Aigner Lajos: Az elégiáról (Jutalmazott pályamunka) - VIII. A magyar elégia
AIGNER LAJOS : AZ ELEGIÁROL. 507 „Mert az idő, mely díszed leszedte, Tőlem is, jaj! hívemet elvette.“ Ezt kesergi, föltámasztván mindazon kedves emlékeket, miket szive legmélyében rejtve tartott, de végre vigasztalja magát, hogy ez a világ folyása, mely kivételt nem szenved, és minden panasz hiábavaló, mert „a sorsnak szive nincs.“ Még mélyebben földúlja keblét két gyermeke halála, kiket elégiákban sirat („Leányom halálára“ és „Egy kisdednek halálakor“); az elsőben a mély s őszinte fájdalom megható hangjával fejezi ki, hogy se tavasz se semmi a világon nem enyhítheti édes gyermeke vesztén való keservét, de miután ezt a fájdalomnak sajátos (s neki meg is bocsátható) bőbeszédűségével elmondta, megadja magát, tudván, hogy odafönn új s örökké virító tavasz fogad bennünket. A másik költeményben kisdede koporsójánál látjuk gyászolva, megtörve, és kétségbe esve fölkiált: Oh ha, nagy Isten, oly mélységes vagy, Vagy több értelmet, vagy kő szivet adj! Erre felel neki Isten (mi jobb ha elmaradt volna), hogy ne kételkedjék, mert amit ő tesz, az bölcs. „Lillimhez“ czímű költeménye nagyon emlékeztet a rómaiak erotikai elégiáira, melyekből több kitűnő darabot, különösen Tibullus elégiáiból, sikerültön fordított is. Az érzékiség ezen dalában, melyet azonban ama reminiscentiák daczára sem tekinthetünk elégiának, fölszólítja Lillijét, hogy