A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Új Folyam 38. (1903-1904)

IV. Elhunyt tagok emléke - Tolnai Lajos. Emlékbeszéd Jakab Ödöntől

TOLNAI LAJOS: 173 Képzelhető, hogy ezek a heves kifakadások mennyire javítot­ták sorsát! Különben az élet egyebekben is nagyon ellene járt! Serdülő fia mellé a hetvenes évek vége felé még egy kis­lánya született. Ez a kis Iduna volt legfőbb vigasztalása a megkínzott apának. 1880-ban azonban ezt is elvesztette! Megkapó bensőséggel siratta ezt a gyermekét. Egyik versét így kezdi: Eltettük székét, poharát, Tán, hogy felejtsük hamarább ! Felforgattam mindent a házban, Hogy a régit sehol se lássam. A szegények közt szerteszét Kiosztogattuk mindenét: Ne legyen anyja előtt semmi — Ha így jobban tudna feledni. S most a merre járunk-kelü­nk, Mindenütt csak rája lelünk: Ott egy kis lányon koczkás ruhája, Azon a piros, azon a sárga. Haragja és bánata mind féktelenebbé, helyzete mind tűrhetle­­­nebbé vált. Szó sem lehetett neki többé nyugalomról, békességről. Lelkének borulata nagyította sérelmeit és az emberek hibáit, mint az alkonyi világítás a tárgyakat. Folyvást keserűséggel volt teli a szíve! Egyik korábbi regényében azt mondja egy szegény papi családról, hol lánykérő van s vígan múlatnak az asztalnál: «Ott ült az asztalnál a jó Isten is, s a­hol ő ül, ott jó kedv van és békesség.» Na, a Tolnai asztalánál ekkor már ugyancsak nem ült a jó Isten! Ez időkben nagyobb munkát alig birt valamit végezni. Csak 1882-ben jelent meg két nagyobb regénye. Egyik «A báróné téns­­asszony», másik «A nemes vér». A báróné ténsasszonya még a régi, igazi Tolnai tehetségével kezdődik. Ebben is, mint «Az urak »-ban, szintén a Bach-korszak beamtervilágának zsarnokságát, visszaéléseit és néhány rossz magyarnak kegyhajhászatát s a hatalom fényében való sütkérezését rajzolja. Színei elevenek, erősek és igazak. Törté­nelmi levegője tiszta, egészséges. Főbb alakjai, mint Krumpelholz, dr. Schwindler Gusztáv, Némethné szül. László Ameli, László Ká­roly, stb. pompásan vannak jellemezve. Itt még tisztán csak a költő szól hozzánk, ki mély megindultsággal borong nemzete elnyomatásá­nak szomorú napjain, s kinek soraiból jól eső melegséggel lobog az erős fajszeretet legnemesebb tüze. Mily meghatók szavai, mikor arról beszél, hogy az ötvenes évek vége felé híre fut a külföldre menekül­tekben reménykedő kúnok között: «Jönnek a mieink! Ez a mondás

Next