A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Új Folyam 38. (1903-1904)
IV. Elhunyt tagok emléke - Tolnai Lajos. Emlékbeszéd Jakab Ödöntől
TOLNAI LAJOS: 173 Képzelhető, hogy ezek a heves kifakadások mennyire javították sorsát! Különben az élet egyebekben is nagyon ellene járt! Serdülő fia mellé a hetvenes évek vége felé még egy kislánya született. Ez a kis Iduna volt legfőbb vigasztalása a megkínzott apának. 1880-ban azonban ezt is elvesztette! Megkapó bensőséggel siratta ezt a gyermekét. Egyik versét így kezdi: Eltettük székét, poharát, Tán, hogy felejtsük hamarább ! Felforgattam mindent a házban, Hogy a régit sehol se lássam. A szegények közt szerteszét Kiosztogattuk mindenét: Ne legyen anyja előtt semmi — Ha így jobban tudna feledni. S most a merre járunk-kelünk, Mindenütt csak rája lelünk: Ott egy kis lányon koczkás ruhája, Azon a piros, azon a sárga. Haragja és bánata mind féktelenebbé, helyzete mind tűrhetlenebbé vált. Szó sem lehetett neki többé nyugalomról, békességről. Lelkének borulata nagyította sérelmeit és az emberek hibáit, mint az alkonyi világítás a tárgyakat. Folyvást keserűséggel volt teli a szíve! Egyik korábbi regényében azt mondja egy szegény papi családról, hol lánykérő van s vígan múlatnak az asztalnál: «Ott ült az asztalnál a jó Isten is, s ahol ő ül, ott jó kedv van és békesség.» Na, a Tolnai asztalánál ekkor már ugyancsak nem ült a jó Isten! Ez időkben nagyobb munkát alig birt valamit végezni. Csak 1882-ben jelent meg két nagyobb regénye. Egyik «A báróné ténsasszony», másik «A nemes vér». A báróné ténsasszonya még a régi, igazi Tolnai tehetségével kezdődik. Ebben is, mint «Az urak »-ban, szintén a Bach-korszak beamtervilágának zsarnokságát, visszaéléseit és néhány rossz magyarnak kegyhajhászatát s a hatalom fényében való sütkérezését rajzolja. Színei elevenek, erősek és igazak. Történelmi levegője tiszta, egészséges. Főbb alakjai, mint Krumpelholz, dr. Schwindler Gusztáv, Némethné szül. László Ameli, László Károly, stb. pompásan vannak jellemezve. Itt még tisztán csak a költő szól hozzánk, ki mély megindultsággal borong nemzete elnyomatásának szomorú napjain, s kinek soraiból jól eső melegséggel lobog az erős fajszeretet legnemesebb tüze. Mily meghatók szavai, mikor arról beszél, hogy az ötvenes évek vége felé híre fut a külföldre menekültekben reménykedő kúnok között: «Jönnek a mieink! Ez a mondás