Csonka Magyarország, 1923. január-június (3. évfolyam, 1-45. szám)
1923-03-23 / 18. szám
III. évfolyam 18. szám. Megjelenik hetenként háromszor. Egyes szám ára 10 kor. A kiskunfélegyházi Függetlenségi párt hivatalos lapja. .1923. évi március hó 23. SS Végre! A miniszterelnök a nemzetgyűlés keddi ülésén egy interpellációra adott válaszában a következő kijelentést tette: „Ezelőtt 2-3 hónappal a minisztertanács felkérte az igazságügyminiszter urat, hogy a sajtóban előforduló bármely izgatás ellen, jöjjön az, bármely oldalról, egyformán járjon el és teljesítse kötelességét. Sajnosan tapasztaljuk, hogy dacára az ügyészség ezen utasításának, a sajtó terén az izgatás az utolsó időkben fokozottabb mértékben nyilvánul meg. A tegnapi nap folyamán magamhoz kérettem a főügyészt és magam adtam ki a rendelkezést, hogy bármely oldalróljövő izgatás sal szemben a kötelességét fokozottabb mértékben teljesítse. Örömmel ragadjuk meg az alkalmat, hogy egyszer már mi is tapsolhassunk a miniszterelnöknek. Örömmel teszszük, mert nem kenyerünk a mindenáron való ellenzékieskedés. Az ellenzéki sajtónak az elfogulatlan, tárgyilagos kritika a kötelessége, így fogtuk fel a kötelességünket mindig és ezt a kötelességünket teljesítjük, amidőn az elismerés hangján akarunk írni a miniszterelnök fent idézett kijelentéséről. Régóta várjuk a kormány részéről ezt a kemény kijelentést. Meggyőződésünk, hogy azért nincs esztendők óta teljes nyugalom és konszolidáció, mert a sajtó egy része, az u. n. szélsőjobboldali sajtó állandóan és következetesen visszaél a sajtószabadsággal, a büntetőtörvénykönyv szakaszaiba ütköző mértékben osztály és felekezet ellen izgat, bűncselekmények elkövetésére buzdít és bűncselekményeket dicsér fel. Meggyőződésünk az is, hogy ez ellen a visszaélés ellen csak egy helyes megtorlás lehet és ez a büntetőtörvénykönyv szakaszainak alkalmazása. Vád nélkül azonban nincsen bíró. Ezért csak helyeselni tudjuk azt a miniszterelnöki rendelkezést, amely az ügyészséget „bármely oldalról jövő visszaélés ellen egyforma és fokozottabb kötelességteljesítésre“ utasította. Végre elhangzott az első komoly szó és hisszük, hogy a komoly szót komoly cselekedet fogja követni. Előbb, sokkal előbb kellett volna ugyanennek a komoly szónak elhangzania és akkor már sokkal előbbre juttattunk volna a konszolidáció útján. De még most se késő, ha a szót tett is követi. Álljon már egyszer vissza a törvény teljes, tökéletes uralma! Legyen vége annak, hogy egyesek a törvény felett állónak képzeljék magukat és úgy is viselkedjenek, mint akikre a törvény nem vonatkozik. Mi, a destruktívnek, hazaárulónak kikiáltott sajtó örömmel üdvözöljük a miniszterelnököt, amidőn a büntetőtörvénykönyv szigorával fenyeget meg minden sajtóvisszaélést. A lelkünkből beszélt. Ezt kérjük, ezt várjuk már esztendők óta, ezért küzdünk és ezért neveznek bennünket odaát — destruktivnek. Örömmel tapsolunk egyszer már mi is a miniszterelnöknek. Akkor, amidőn bíró elé akar állítani mindenkit, aki a sajtószabadságot izgatásra használja fel. S megkönnyebülten lélegzünk fel: Végre! De aztán a kemény szót kemény tett kövesse. Hajó^akai^nyilatni^igyHönöi^el husvét hétfőjén a KORONÁBA! Petőfi és a félegyházi magyar. [Visio egy jelenetben. Lejátszódik a Petőfi-szobor előtt. Idő : 1923. év első tavaszi napja. — Gyönyörű verőfényes tavaszi regg’. Rügyfakasztó, föltámasztó muzsikánig hangok hallatszanak a megmozdult földből, a földet szerelemittasan átölelő végtelen kékségű égből: a Tavasz zenéje. Egyszerre földöntúli mennydörgés bősz és zabolátlan orgonázása hallatszik. Petőfi ércbeöntött alakja megmozdul s lerázza magáról az Anyagot és az Időt. Dacos szeméből eltiport magyar vágyak villognak elő. A szobor előtt álló 45—50 év körüli fekete szemű, kunfajta magyar valami ős pogány megértéssel rettenet nélkül nézi a csodás jelenséget. Petőfi álomszerű hangon megszólal]. P. — Mond urambátyám, hol vagyok ? , Aí. — Kiskunfélegyházán, költő uramöcsém! . . . P. —elmerengve) Emlékszem . . . Ez itt a Hattyú épülete, ahol a megboldogult édesapámnak volt mészárszéke ... Itt lovagoltam nádparipán, fűzfa sípot fújva. Istenem az idő, hogy eljár . . . Aí. — [mutogatva] Ez itt költő uramöcsém a városháza . . . amott a Közgazdasági Bank épülete, hátunk mögött a Korona szálloda épülete ... Malmok . . . kövezett utak .. . ipari- és kereskedelmi telepek . .. villanyvilágítás . . . mind, mind „azóta" lettek ... » .. — [lelkesen] Megyünk előre, haladunk ! A kultúra utat tört az alföldi homoktengerben! Mily dicső magyarnak lenni!... S mindennek az alapja a márciusi szent eszmék: a szabadság, egyenlőség és testvériség, amelyekért lanttal és karddal a kezemben küzdöttem s amelyet az utánam jövő nemzedék harcolt ki, mivel hogy — amint jól tudod testvér — „akkor" nem sikerült nekünk diadalra juttatni. Hej Bem apó! M. — Hát ami azt illeti vóna itt szabadság is, meg egyenlőség is, hanem a testvériséggel egy kis baj van. P. [szeme vészjóslóan fellobog] Al. — Mi tagadás benne, csúnya testvéri életet élünk. Eleget szégyenlem magam, dehát mit csináljak. Egy ember, az csak egy ember. Kain- Abelek vagyunk mi . . . P. — [szenvedélyesen] Mint a fényt az árnyék követ bennünket a turáni átok, a széthúzás, a meghasonlás. Még mindig! Még most is!. . . Hát nem tudják a magyarok megérteni egymást ? AJ. — Meg tudnák érteni egymást . .. de nem akarják. Ez itt a hiba. Öreg hiba . .. Hárman négyfelé megyünk .. . Pedig .. . oda van a Kárpátok hegylánca, oda van Erdély . . . oda van Bácska ... a magyar tenger. .. — Mit mondasz urambátyám ? Al. — [szegyéive és félve] Világháború . . . Ellenünk jött az egész világ. Hiába hullottak ezrek és ezrek... A győzők, a gazemberek elvették tőlünk . . . Koldusok lettünk . . . P. —i buskomoran néz maga elé. Ebben a tekintetben benne van millió és millió magyar mély fájdalma, iszonyatos harag és elkeseredés, pogány átkozódás, lihegő bosszú, pislákoló remény és valami emberfeletti dac]. — S még így is marakodunk . . . [rettentő erővel] Magyarok! . . . AJ. — Ezt a szobrot is, ahogy idehoztuk, az szentségtörés volt . . . Apró kis politikai küzdelmek játéka lett. Talán azért is történt az egész, hogy legyen mi miatt veszekedni. S közben azok ünnepük költő uramöcsémet, akiknek egész életük Petőfi eszményeinek megtagadása volt. Akiknek soha határozott elvük és meggyőződésük nem volt és nem nem lesz. Dehát divatos lett ünnepelni a nagy költőt! S ők divatban akarnak maradni s igy a divathoz alkalmazkodni is kell. A Te néped költő uramöcsém pedig ezalatt fásultan nézi a nagy tülekedést s nem képes hozzád jutni, a Te éltető forrásaidhoz!. . . Ünnepelnek és közben nem engedik a költeményeidet szavalni, amelyek a lelkedből sarjadzottak ki. De azért bocsáss meg mindannyiunknak: magyarok vagyunk. .. — Értem urambátyám s értem a mi nagy szenvedéseinket s elátkozottságunkat. Magyarnak lenni: örökös fájdalom, magyarnak lenni: ők-