Félegyháza és Vidéke, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám
1888-01-01 / 1. szám
II. évfolyamja Félegyháza, 1888. január 16. s. Előfizetési ár: Egész évre Félévre........................ Negyedévre Egyes szám : 10 Megjelenik minden vasárnap. Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő: Dr. ZF.a.Iziella.s ZKZáll.mán.. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. Fölhivás előfizetésre. Lapunk mai számával kezdi meg pályafutásának második évét." A szép pártolás, melyben fennállásának első évében részesült, jogosulttá teszi a feltevést, hogy az elmaradni az új évben sem fog. Megnyugvásunkra szolgál s a jövendőre reményt nyújt az a hit, hogy lapunk igaz ügyet szolgált, s azt az elmúlt évben becsületesen szolgálta. Bár kemény megpróbáltatásokon ment keresztül, irányát s hangját programmjához hűen mindenkor megtartotta. Az új évre ugyanazt ígéri, amit az elmúltra ígért. Pártatlanul fog szolgálni közügyeink terén minden becsületes törekvést, s kérlelhetetlenül bár, de mégis tisztességes emberekhez méltó hangon fog elítélni mindent, mi álláspontjával ellenkezik, s mit közügyeink terén károsnak tapasztal. Minden téren iparkodni fog igazságos álláspontot elfoglalni, s lesznek bár, kiknek ez fájni fog, mi hiszszük, hogy lapunk irányával a félegyházi műveit közönség és műveit társadalom gondolkozásmódját adjuk vissza, és annak érdekeit szolgáljuk, s épen ezért ez azzal meg lesz elégedve. Kérjük tehát előfizetőinket s mindenkit, ki magát a műveit közönséghez számítja, hogy támogassa lapunkat szellemileg és anyagilag. Az előfizetési pénzek lapunk szerkesztőségéhez küldendők, s ugyanott vétetnek föl mindennemű hirdetések is díjszabás szerint, az oev provajjon kezdődnek-e vele mei is ? Változatos az emberiség sorsa. S bár a sors könyvében kinek-kinek meg va végzete írva, bár a fájdalom könyvénél lapja mindenkinél teltebb, mint az örömé, a jövő képe mégis fedve van , előttün is szívesebben hiszi mindenki, hogy a örömet hoz, mint fájdalmat. Hiszen ha ez a hit nem élne az emberekben, ha ez nem serkentené őket tettre és munkálkodásra, úgy az életnek nem lenne, czélja, a folytonos küzdelemnek nem lenne meg az eredménye, akkor az öröm nem lenne öröm, ha a fájdalom fájdalom maradna is. Titokzatosak az élet utai. Megszabva mindenkinek a kör, melyben mozogni hivatva van, melyben eszméit s tehetségeit érvényesítheti. Boldog csak az, örömet csak annak hozhat a jövendő, ki e kört túl nem lépi, ki abban él, azt betölti, s becsületesen tölti be. Vannak örök eszmék, melyekhez ragaszkodva, üdvös eredmények érhetők el; oly utak rózsái ezek, melyek sokszor legyőzhetik, akadályokkal vannak eltorlaszolva, s melyek próbára teszik az emberek jellemé és akaraterejét, de végül oda vezetnek hol a jók uralma van minden gonosza felett. Ezek az igazság és a becsületesség. Ki ezen eszmékhez tartja magát, s ezekhez idomítja életét, talán többet ír , szenvedni, mint ki a könnyelmű" -Édfng -utjara lép, talán rögösebb , mint azok, kik a bűn rózsáival Szegélyzett utakon haladnak, de viszont könynyebben talál megnyugvást nyugodt lelkiismeretében s a jók elismerésében. Bár járatlanabb utakon halad, mint emezek, bár tépik a tövisek, a remény balzsama mindig behegeszti a sebet, s az öntudat, hogy a bűn és könnyelműség még soha se győzedelmeskedett az erény és igazság felett, ujult erőt ad a küzdésre, mert az igazságot lehet bár elnyomni egy időre, de elölni nem lehet, az mindig elő fog törni s kérlelhetlenül fog uralkodni a bűn felett, melynek leigázására, s az emberekből való kiölésére hivatva van. Ezúttal hagyományosan elmondhatjuk azt, mit minden év végén elmondani szoktunk. Ezt az évet se írjuk oda, hol boldog éveink feljegyezve vannak. Kevés örömet, annál több csalódást hozott ez mindazokra, kik városunk ügyeit szívükön viselik, s kik annak vitelére hivatottak. Nem közönséges esztendő volt, mely lezajlott felettünk. Bármily kevés pessimismussal szóljunk is, azt kell mondanunk, hogy az messze maradt reményeinktől, messze kerülte azokat az áldásokat,amelyekre szegény városunknak olyannyira szüksége lett volna. Nem akarunk lamentálni, mert az nem hozza meg soha a gyógyírt, melyre szükségünk van. Aki siránkozott, és semmit nem tett, az még eredményt, nem ért el soha ! Küzdés az élet, s a sors csapásai nem arra valók, hogy ellankaszszák az embert, hanem hogy fölemeljék és edzetté tegyék. Az elmúlt év politikai tekintetben városunkra a lehető legszerencsétlenebbnek mondható. Ritkán nyílik alkalmunk, hogy politizálhassunk, az inkább a központ dolga, a mienk legfeljebb annak filáaija.Jó i 1.: — KTM..n tg y mod vjv uo uo umuiL -évben’ azon. helyzetben voltunk, hogy ha az eszélyesség tanát követjük — hisz maga a politika a legfelsőbb eszélytan — nagyon sokat lendíthettünk volna városunk ügyein, ha a szabadelvű párt zászlaját juttatjuk győzelemre, ma másként állnánk minden ügyeinkben. Nem bírtunk az áradattal, maga a nép választott, s zászlónkat elbuktatta. Annak idején elmondtuk kritikánkat jogos felháborodásunkban, most egyebet erre vonatkozólag nem mondhatunk és nem tehetünk, mint azt, hogy türelemmel várjuk, míg e téren gyászos viszonyainkban változás álland be, mig a nép felismeri, hogy ki tulajdonképen az ő jóakarója, s nem hangzatos jelszavak s népbolonditók után, hanem tiszta meggyőződése után indulva városunk érdekeinek szem előtt tartásával fog választani. El fog jönni ez az idő is, el kell annak jönnie, az igazságnak győznie kell et si fractus illabatur orbis ! Közgazdasági viszonyaink már nem egyéni bajok, s nem is városunk határára szólók, e téren a válság országos, s tönkkel fenyegeti az ország fentartó elemet, a gazdaközönséget. A természet kegyes volt hozzánk e téren az elmúlt évben. Az Alföld rónáin, merre csak a szem látott, aranykalászos búza ringatózott, a bevetett mag dús hozammal került vissza a földből, és mégis általános a panasz gazdaközönségünk ajkain. A gabonaárak még sohasem voltak ily alacsonyak, a minőség- és mennyiségre dús termést potom árért kell elvesztegetni, mert hisz a gazdának ez a jövedelemforrása, s nem tarthatja azt addig, míg az árviszonyok csak valamivel is kedvezőbbek lesznek. Ez már országos baj! Fog-e rajta az újév, segítem, alig hisz, szűk. A " sránörü. .árán, 4 ■, wbp*! rajta. Annak tékntjjokai súlyosabb következményei. Társadalmi viszonyainkon meglátszott az elmúlt év politikai és közgazdasági szomorú eredménye. Hiába! Az emberek egyek mint politikusok, mint gazdák s mint a társadalom tényezői. A különválasztást lehet színlelni, azért az nem fog sikerülni soha, s a színlelők egyúttal Reflexiók. »Idő, szárnyadnak még egy csattanása... S a jelen év is — múltban szendereg ..» Elmúlt az ó-év. Kezdődik az uj ! Kezdődnek vele az ó-év szenvedései, Boldog ULjéTT-et ! — Csevegés. — Irta : E 1 e :m. é r. Nincs talán a kedves olvasók között egy sem, akit ezen szent napon meg ne sarczoltak volna azzal a hangzatos szólással : „Boldog újévet kívánok.“ De ne tessék megijedni, ez nekem nem szándékom. Előre borsódzott a hátam az újév első napjától, eszembe jutott azoknak légiója, akik jó kívánságukkal, kárörömmel fogják apasztani amúgy is sovány erszényemet. Ki akartam ezt kerülni, de erre csak egy mód látszott alkalmasnak és elég olcsónak, hogy megfelelt-e a czélnak, majd meglátjuk. Nem tudom, csak mi budapestiek vagyunk-e olyan boldogok, hogy jótékony nőegyesület eláraszt egy tenyérnyi nagyságú vörös cédulával, amelyen az áll, ha az ember jótékony czélra egy árva flórest kidrukkol, minden sértés nélkül visszautasíthatja a Boldog újévet kívánókat. Én, mint kevés pénzű firma, jónak láttam magam biztosítani, aláírtam forintot a jótékony ívre, megkaptam a vörös cédulát, hozzá még hitelbe, kiszegeztem büszkén ajtómra és nyugodtan vártam az újév reggelét. Szilveszter napján nem illik éjfél előtt lefeküdni, magányosan virrasztani bajos dolog, fölkerestem egy víg társaságot a vendéglőben, ott meg kellett valamit enni, vagy inni, lássa kedves olvasó, önkénytelenül egész ártatlanul ki kellett maradnom, és egy keveset inni is muszáj volt. Az ó év elvált már az újtól, a régi a feledés tengerébe merült, fájdalmat és gyászt temetve magával. Elfoglalta helyét az új, a remények és ábrándok eszményi képe. De nem valami eszményiesen mutatta be magát, mert midőn reggel hazabaktattam, ugyancsak össze kellett húzni kabátomat, de kárpótolt, mert édes álomba ringatott, midőn szolid emberhez illően ágyamba feküdtem. Nem tudom, meddig pihenhettem Morfeus karjai között, midőn félálomban kopogtatást hallottam ajtómon. Biztam a fenyegetően kiszegzett gratulálást távol tartó czédulában, egész gyanútlanul kiáltottam: „Szabad.“ Alázatos hajlongások közt házmesterünk csoszogott be, jobb kezében egy színnyomatú köszöntő czédulát szorongatott, bal kezében sipkáját tartotta orrom elé, miközben hangosan mondotta el a „Boldog újévet.“ Erre a szóra aztán felébredtem. Tisztába voltam a helyzettel, nem utasíthattam vissza szent Péter kulcsos vitézét, resteltem figyelmeztetni a künnt lógó czédulára, meg előttem lebegett azon gondolat, hogy az új évben ez az alázatos czerberus úgy a hónap végén nagy hasznomra lehet, ha esetleg elfogy a spergeldre való. Sóhajtva vettem ki párnám alól erszényemet és az elébem tartott tökfödőbe dobtam a köszöntés árát. Majd segítek én ezen, gondolom és becsuktam utána szobaajtómat, ide ugyan több köszöntő be nem jön. Jó lelkiismerettel, nyugodtan igyekeztem visszapótolni az elmulasztott élét, amint egyszer megfordulok ágyamban, megrázzák ajtómat, mintegy parancsolólag követelik a bebocsájtást. Én elfeledkezve minden elővigyázatról, kiáltottam az ismeretlennek : „Nem vagyok itthon.“ Azonnal megbántam, hogy elárultam magam, nem volt mást tenni, elmentem az ajtóhoz, megkérdeztem, ki az, aki annyira óhajt belépni szobámba. „A pénzes levélhordó“, felelt kívülről egy hang, mely igen kedvesen csengett fülembe. Az már más, önnek mindig hona vagyok, örömmel nyitottam ki ajtómat, hogy átvegyem a váratlanul érkezett pénzt. De fájdalom, nagy volt a meglepetésem, mert a kedves szinü postautalvány helyett „Merkur“ dicső védencze egy zöld szinü postakönyvet nyomott a kezembe, mutogathattam én az ajtón fityegő cédulát, ki kellett szúrni a borravalót. Nem bízhattam már a köszöntést távol tartó csodaszerszámban, álmosan elkezdettem öltözködni, hogy meneküljek a sok jókivánatok elől. Amint a czipőmmel vesződöm, belől a kéményseprő, elébem tartja aranyos papirosát. Csakhogy meneküljek tőle, oda adtam egy rosz húszast, amit sehol sem vettek el tőlem, szinte megkönynyebbültem, hogy túladhattam rajta. Bejön mosdó vízzel a szobalány, a rendes jóreggelt kívánok helyett boldog újév kívánással lépett be. Ezt már nem lehetett visszautasítani a jótékony nőegyleti czédulával, ennek ki kellett fizetni az együrtot, legfeljebb azt tehettem, hogy a szokottnál jobban megcsipkedtem piros arczát. De csitt, hallgassunk erről. Elvégezve toilettemet, éppen a bajuszomat pedeztem „Munkácsy“ híres bajuszpedrőjével, midőn beállít hozzám a kaszinói szolga az évnegyedi nyugtával és e mellett alázatos hajlongások között mondja ki azt a híres pumpoló szót. Ennek is kellett valamit adni cserébe, hogy az egész éven keresztül fel és leadogatta kabátomat. Ez ellen se használt czédulám. Amint kifelé megyek, a küszöbön belebotlottam egy fiatal lábbeli művész-sarjba, aki félpár czipömet hozta haza, még elég jókor csípett meg, hogy átvegyem megfoltozott czipömet és az ifjú kaptafa-mérnök boldog újévét, az meg tőlem a húszért. Becsuktam szobámat, siettem el hazulról, hogy ne is lássam az alázatos köszöntőket, tessék elképzelni azt a pechet, a jótékony nőegylet küld a nyakamra egy írtról szóló nyugtát, a köszöntést megváltó ezéduláért, ezen nyugta mellett ott volt egy másik kis ezédula, melyet a szolga nyomott kezembe nagy tekintetes arázások között. Ennek az embernek már nem mondhattam semmit arról a bizonyos czéduláról, mert úgy sem hitte volna el.“ Milyen ellentét, az „Újévi köszöntést megváltó“ czédulát hozó szolga sarczolja meg az embert a „Boldog újévvel.“ Sóhajtva vettem elő tárczámat, és annak legfenekéről előkapartam egy rongyos forintot (azért sem adtam neki újat) és átadtam. Jobb kezével elfogadta a pénzt, de a bal tenyere teljes ürességében tátongott felém, ebbe meg kamat fejében beletettem egy hatost, amely a legnagyobb sajnálatomra nem volt újpesti. No hála az égnek, künn vagyok már az utczán, nem fog többé megnyomorítani egy gratuláló sem. Időtöltésből végig mentem a főutczán, mely a legkedvesebb téli pompájában díszlett. A ropogós havon csörgő szánok röpültek mellettem, melyekben érdekes közelségben ültek egymás mellett a fiatal párok. Korcsolyával kézben, siettek a fiatal hölgyecskék, arczaikra a rizsporon keresztül is rózsákat festett a hideg. Majd a templom mellett állottam meg, nézve a kijövő hölgykoszorút, jól megfigyeltem a téli toilettjöket, hogy adandó alkalommal kis húgomnak referálhassak róla. Elnéztem volna őket sokáig, de elvonult a kedves nevető had és intett az óra, hogy áldozni kell a legprózaibb foglalkozásnak, az ebédnek. Meg is feledkeztem már a nagy napról, leültem a megszokott helyemre rendes ebédlőhelyemen. De hideg zuhanyként hatott rám, midőn a levest hozó pinczér egy nyomtatott ezédulát tesz le elébem, amelyen valami fűzfa poéta zengette el bús dalát, de minden vers reframnje az volt, hogy „Boldog újévet.“ Ennek is hiába mutattam volna a nőegyesület ezéduláját, épen úgy a fizető pinezérnek is kárba veszett fáradság lett volna említeni, hogy én megváltottam a köszöntéseket Telve az újévi boldogsággal hagytam el