Félegyháza és Vidéke, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám

1888-04-08 / 15. szám

volna. Elhaltak ők, hogy helyet engedjenek egy újabb nemzedéknek, mely az elvetett magot tudás fává növeszté, melynek ha ága kitört, uj tagokban s uj erőkben újólag ki­­hajta, hogy mint a pálma a teher alatt, ma szebben viruljon s magasabban álljon, mint valaha. Béke és tisztelet az elhaltak em­lékének ! De nem volt az ötven év viszontag­ságainak oly romboló hatása, hogy ma is örömmel s büszkén ne említhetnénk, hogy még vannak életben az alapítók közül, van­nak, akik el tudnák mesélni szerény egyle­tünk ötven éves múltját, vannak, kik annak minden örömében s bajában részt vettek, s kik fáradozásainak jórészben köszönhető, hogy az egylet virágzásnak indult, s ma hál’ Istennek, erősebb s népesebb mint va­laha, s képesebb úgy a bajok elszenvedé­sére, mint sok üdvös társadalmi czél meg­valósítására. Id. Szabó Sándor s id. Endre László a két férfiú, ki az alapitó tagok közül élet­ben van. Mindkettő áldásdús életéhez fűző­dik jórészben egyletünk élete. Mindkettő annak több ízben elnöke s folyton lelkes pártolója volt. Nem aggkoruk tehát, hanem érdemeik azok, melyek előtt örömmel ha­jolva meg egyletünk, őket a jubileumi ün­nepély alkalmával kitüntetni kívánja. A társaságos egyesület első helyisége a Biró József féle házban volt, hol 125 váltó forintért két kicsiny szobát birt bérben, mely azonban csakhamar szűknek bizonyult s már a negyvenes évek elején újabb és tágasabb helyiségről kellett gondoskodni, melyet aztán a város nyújtott az egyesület­nek a sorboltok feletti bérházában, hol az egyesület legtöbb idejét átélte. Akkor még a város urai bizonyos leereszkedéssel beszél­tek az egyesületről s még nem tartották arra érdemesnek, hogy tagjaiul jelentkezze­nek. S csak később 1841. végén midőn lát­ták már a városatyák hogy a tűz nem szalmaláng tüze, s hogy a lelkesedés és pártolás nem mulékony, hanem folyton fej­lődő és erősbülő, s talán mikor ők is kezd­ték bokros teendőik mellett érezni, hogy egy kis nemesebb szórakozás üdíti a lelket, akkor léptek be az egyesület tagjai közé. Endre Mihály akkori főbíró, Kalmár József és Molnár László voltak a városi tisztikar közt az úttörők, s belépésük által a jegyző­könyv szerint „közöröm lepte meg a tagokat, midőn szerencsésnek látják magukat ily kitűnő egyesek által pártoltatni.“ Hasonlóan „ma­gasztos öröm és forró hálaérzet lepte meg a tagokat, midőn Müller Mihály prépost-plé­bános 1842. elején a tagok közé belépett, azon kegyes leereszkedéseért, hogy köztisz­­teletű­ személyével az egyesületet pártolni s annak felvirágoztatására közremunkálni haj­landó, volt.“ Érdekesnek tartjuk ezt felemlíteni, hogy annál világosabban kitűnjék, mily tisztelet övezte akkor a közügyek élén álló férfiakat s hogy mennyivel szerencsésebbek voltak e tekintetben az akkori viszonyok mint — fájdalom — ma. Említett helyiségében maradt az egye­­sület,egész a hetvenes évekig, mikor is a honvédség szervezése folytán szükség lett tiszti lakásra s a város felmondta a kaszi­nónak a bérletet. 1870. év január 1-én köl­tözött a kaszinó a Tatán, ma Huszka-féle házba s néhány évi ott tartózkodás után újra régi helyére, mignem az új vendég­­fogadó felépültével a múlt év január havá­ban mostani, az eddigieknél hasonlíthatlanul fényesebb és kényelmesebb helyiségét bé­relte ki Kneffel Ede vállalkozótól 10 év tartamára. * Szabály nélkül, mely a tagok jogait biztosítja, s egyszersmind szabadságukat a kör tekintetében korlátolja, egy egyesület sem állhatván fönn, bár eleintén nem a fel­sőbbség kivonatára, de az említett okból még 1838-ban megalkottatott a társaságos egyesület rendszabálya, melynél kiindulási pont az volt, hogy a szép rend a lelke min­den dolognak, s ekként az ilyetén testületi keletkezéseknek is. A legfőbb irányelv pedig a tiszta erény és a feddhetlen magaviselet, minélfogva a „tisztátalan szavak, botránkoztató magavi­selet, személyességekre” bebocsájtkozás, mely mindenkor elaljasodásra mutat“ tilosak vol­tak. A jó erkölcs oltalmára szolgált azon intézkedés is, hogy vasár- és ünnepnapokon a délelőtti órákban mindenféle játék tilos volt az egyesület helyiségeiben. E szokását meg is tartotta az egyesület egész az utóbbi időkig, midőn is az oda módosíttatott, hogy legalább a nagymise végeztéig tilosak a profánabb játékok, a legújabb alapszabály­tervezetből pláne egészen kimaradt. Az első rendszabály közgyűlést és kisgyűlést ismert, mely utóbbin legalább 12 tag jelenléte kí­vánta­to­tt meg, s itt nyertek elintézést a házi ügyek. A religio­­s kormányellenes vi­ták ki voltak zárva az egyesületből, mely kö­rülmény szintén élénken jellemzi az akkori helyes konzervatív gondolkodási módot, s bizonyára nem azért vézetett föl az alap­szabályok közé, hogy az egyesületnek tisz­tán társaságos természetét annál világosabbá tegye, hanem azért, mert akkor még religió is, kormány is magasabb és tiszteltebb fogal­mak voltak, mint a­ fájdalom ma. E rendszabályok a kor követelményé­nek megfelelő módosítást szenvedtek 1844. év elején. Akkor már a „jó ízlés, szabad és deli társalkodás, józan és közhasznú elmél­kedés, az ész tehetségeinek s a közértel­­mességnek fejlesztése“ volt főczélja az új nevén „ Társalkodó egyesület“-nek. Egyéb újítást a kor igényei akkor még nem kö­veteltek. Közbejött aztán a forradalom s a kor­mány, vagy tán helyesebben a német gyám­kodása, mely természetszerűleg átölelte az egyleteket is, lemetélvén a szabadabban gondolkodók szárnyait s eltiltván minden politikai természetű vitatkozást, akár di­csérte az a németet, akár szidta. Szabó László elnöksége alatt 1850-ben érkezett le Jankovics György jászkun kerületi főkapi­tánynak a rendelete, melyben a cs. kir. Pest-Buda katonai kerületi főparancsnokság utasítása nyomán meghagyja, hogy az egye­sület föloszlatás terhe alatt tartózkodjék min­den politikai tendencziától avagy vitatko­zástól. Méltóságos volt ez ukázra kaszinónk­nak adott felelete. Kijelentette a közgyűlésen, hogy ő mindig teljesen törvényes álláspontot foglalt el s politikai természetű vitákkal soha sem foglalkozott, a feloszlatásra tehát semmi ok fenn nem forog. Mégis hogy erről fent is meggyőződve legyenek, Fazekas Pál és Ring Sándor tagokat kiküldte, hogy a fel­­sőbbséget erről szóbelileg is értesítsék, mi meg is történt s a jegyzőkönyvek tanúsága szerint gr. Walmoden tábornagy uz ő nagy­­méltósága a küldöttséget igen szívesen fo­gadta s a conservativ kijelentések annyira megtetszettek neki, hogy szóval is meg­ígérte az egylet fennmaradását. Ám mindez még nem volt elégséges s nemsokára ez­után ugyancsak Jankovics főkapitány az alapszabályok bemutatására szólította fel az egyletet, mi megtörténvén, 1851. évi no­vember 30-án érkezett meg a jóváhagyó rendelet, s a jóváhagyási záradékkal ellá­tott alapszabályzat. Ez tehát azon időpont, amelytől kezdve hivatalosan tilos az egyletnek politikával foglalkoznia. Nem is foglalkozott azzal se azelőtt se azóta s legfeljebb a helyi képvi­selőválasztásokra vonatkozólag foglalt egy­szer álláspontot s más két esetben felhívást kapott, hogy politikába avatkozzék. Az első egy pillanatra megártott neki. Az alkotmá­nyos korszak kezdetén történt, midőn Fél­egyháza Szabó József altábornagy az ő ke­­gyelmességét választotta képviselőjéül. A ka­szinó ekkor kidugta a Szabó-féle zászlót, tehát ha nem politikai szint is, de minden­esetre politikai pártállást vallott. Ennek az­tán az lett a következménye, hogy néh­á­­nyan kiléptek a tagok közül. Ám sokáig­­ nem bírták a kaszinót nélkülözni s egyen­­ként visszaszállingóztak. Világosan mutatja ez, hogy a kaszinó, mint a társadalmi élet központja, már akkor is nélkülözhetlen volt. A másik két eset 1868-ban és 1886-ban történt. Először Asztalos János ügyvéd Kecskemétről szólította fel az eg­y­letet, hogy egy demokrata kör alapításában közremű­ködjék, másodszor pedig a helybeli függet­lenségi kör írt át, hogy a kaszinó a Janszky féle politikai tüntetésben részt vegyen. Mél­tóságos visszautasítás volt mindkét felhí­vásra a felelet. Az alapszabályokra visszatérve azok még a 70-es évek elején a legújabban lettek módosítva. Az előbbi módosítás azonban a belügyminisztériumhoz jóváhagyás végett felterjesztve nem lett s ekként tulajdon­képen még ma is az absolut korszak alatt keletkezett s 1851. végén jóváhagyott alap­szabály van érvényben. Daczára azonban e körülménynek az egylet mindjárt a módo­sításkor az uj alapszabályhoz alkalmazkodott s ekként azokat a helyi szokás minden­esetre szentesítette. Legnevezetesebb újítása volt az 1871. évi alapszabályzatnak azonfelül, hogy a fogalmak világosabban s bővebben írattak benne körül, hogy a rendes és vendégtagok bevételét nem a közgyűlésre, hanem egy 12 tagú választmányra bízta, melynek megtagadó határozata ellen a közgyűléshez lehetett felfolyamodni. Nagyon sok kaszinó­­­­ban van ez így országszerte, úgy látszik azonban, hogy nálunk nem voltak rá a viszonyok kedvezők, s míg egyrészt sértve volt vele a közgyűlés s a tagok alkotmá­nyos joga, másrészt nem egyszer okozott kellemetlenséget a választmány tagjainak. Be is látták ezt úgy a közgyűlés mint a választmány tagjai s egyszer csak szépen elhallgattak a választmánnyal s ekként a tagok bevétele ismét a közgyűlés hatáskö­rébe került, mely szokást szentesítette a legújabban készített s jelenleg megerősítés alatt álló alapszabályzat, mely világosan a közgyűlés hatáskörébe utalja s mindenkor titkos szavazás útján rendeli a tagválasztást. Egyébiránt ez a titkos szavazás a kaszinó fennállása óta mindig meg­volt, hanem egy felette helytelen, de egész a legutóbbi időkig tartó szokás fejlett ki belőle. — Az ugyanis, hogy bármennyire nem esett is a folyamodó kifogás alá egy vagy két „nem“ szavazatot mindig kapott azért, — mint a szokás tartotta, — hogy el ne kényesedjék, s tudja meg azt, hogy a kaszinó nem tartja feltétlen szeren­cséjének, ha tagjául tekintheti. Az új alapszabályoknak számos helyes és a czélnak megfelelő intézkedéseit mel­lőzve, ezúttal csak azt említem fel, hogy az kulturális tekintetben is egy igen nevezetes intézkedést tartalmaz, s ez az, hogy a ka­szinó összes jövedelmének 10°/0-a, tehát a mostani években körülbelül 150 frt évente, mindenkor a könyvtár gyarapítására fordí­tandó. Ez intézkedéstől remélhető, hogy pár évtized alatt könyvtárunkat legalább a kor színvonalára hozza, melytől az fájdalom ma nagyon messze áll. A könyvtárról szólva nem lesz érdektelen fölemlíteni, hogy annak első nyoma 1837-re esik, mikor is Ring Károly gyógyszerész se­géd két darab „ Abafy “ czimű­ könyvet aján­dékozott az egyesületnek, mely is a „tisztelt ifjú zsenge, de példás vonzalmi adományát“ köszönettel fogadta. Ez időtől kezdve foly­ton szaporodott a könyvtár részint egyesek adományával, részint a folyóiratok megőr­zésével, részint a könyvtár javára rendezett mulatságok tiszta jövedelmének könyv­vételre való fordításával. E mulatságok eszméje 1841. végén jön először fölvetve. Endre László akkori elnök indítványozta ugyanis, hogy itt az ideje, miszerint az egylet magát mint társaság a közönségnél illően be­mutassa. A jegyzőkönyvekből azonban úgy látszik, hogy még akkor nem volt ott az ideje s nem is lett a mulatságból semmi. Hanem később, különösen az absolut kor­szak alatt, híresek voltak a kaszinó-kerti mulatságok, s ez időben s később is a ka­­szinó-bálak, melyek bár ritkán rendezve — mégis szép jövedelmet hoztak a könyvtár­nak. E mulatságok mindig igen szépen si­kerültek, ami különben igen természetes, mert hisz a kaszinó volt a társadalmi gócz­­pont. Mégis csak úgy­általán megjegyezve, többet kellett volna tánczolni a könyvtár javára, hanem a mi uraink akkor is nagyon szerették az olyan mulatságokat, melyek­ben hölgyek nem vehettek részt. Csak­hogy az ilyenek meg nem voltak jóté­kony czélra rendezve, s igy tulajdon­képen nemcsak a könyvtár, hanem hölgyeink is megérezték a kaszinói mulatságok hiányát. Így esett aztán, hogy egyszer csak meg­szűnt népszerű lenni a kaszinó a hölgyek előtt s boszul álltak a török sebesültek ja­vára rendezett bálon 1877-ben. Szóhagyo­­mány mondja, hogy e mulatságon három leány és négy menyecske vett részt, annál többen bementek Kecskemétre, hol akkor szintén bál volt, egy jó rész pedig a sza­kadó eső miatt otthon maradt. Azóta nem is rendezett a kaszinó mulatságot s csak ma, midőn már jóhírnevét ismét szilárdnak látja, mert a jubileumi bál rendezéséhez­­ hozzáfogni, s remélhetőleg az egyszer nem csatlakozik, s az méltó lesz most már szi­lárd jó hírnevéhez. Kívánatos csak az, hogy necsak ez ünnepély egy rövid est­és röpke éjszakára, hanem a kaszinó a társadalom és saját maga érdekében mentői gyakrabban egyesítse a művelt társadalmat, s akkor a 100 éves történetíró mást fog megörökít­hetni a könyvtár állapotáról, mint én. Van ugyanis könyvtárunkban 481 szépirodalmi mű­, 100 történeti életrajz, 25 jog- és állam­­tudományi mű és törvény, 19 természet­­tudományi m­ű, 14 theológiai bölcsészet és neveléstudományi munka, 11 nyelvészeti munka, 11 gazdászat, ipar és kereskedelmi mű, 2 régészeti és 65 vegyes tartalmú munka, összesen 728 mű 1271 kötetben. Ezenkívül néhány hézagos folyóirat, mert kaszinónkban az is házi szokás volt, hogy a lapokat és folyóiratokat év végén elárve­rezték, s csak az idén nem lehetett ezt fo­ganatosítani, mert csodálatos módon s min­den­esetre az ellenőr­zés hiányossága miatt a lapok­ és folyóiratoknak több mint fele elveszett. Még a kaszinó tagjairól és vagyonáról néhány szót. A 25 alapító tag, mint már említve volt, csakhamar maga körül egye­sítette az egész műveit férfi társadalmat, mely tetemesen megkövült, midőn az 1867- iki emanczipationális törvény folytán abba a kereskedő osztály értelmesebb eleme is bevonatott. 100 körül változott a tagok­­ száma az 50 év alatt s jelenleg van az egyletnek 112 rendes és 17 résztvevő tagja, s az előbbiek, tekintettel az egylet elvállalt kötelezettségeire, egy aláírási ív alapján 10 évre elválhatlanul egyesülnek. Az egyesület vagyonát kezdettől fogva a részvény­dijak, billiárd és kártya jöve­delemből befolyt pénzek képezték. Az ala­pitói részvény­dij 9 frt 20 kr. volt fejenkint s a később belépő tagoktól azon a czimen, hogy az egyesület vagyonának részeseivé lettek, 2 frt 10 kr. alapitói dijat szedett az egyesület. A tagdíj később 7 fr ra szállott le, majd ismét később 10 írtra emeltetett s jelenleg 12 írtban van ez megállapítva. A billiárd s a kártya oly szépen jövedelmez­tek, hogy a 70-es években házat akart venni az egyesület, ám sokkal kényelme­sebb volt az általa akkor zárt bérben birt helyiség, hogysem a tagok többsége egy pár ezer forintos viskóba kívánkozott volna s ekként a felvetett indítvány megbukott. Az egyesület vagyona jelenleg bútor­ban 1508 frt 50 kr., készpénze 700 frt, s a tagoknál kinnlevő 3/4 évi követelése 900 frt, összesen 3108 frt 50 kr. Adóssága vál­tóban 500 frt s ekként a tiszta vagyon 2608 frt 50 kr., melyet azonban tetemesen megapaszt azon két körülmény, hogy a bú­torok értéke nagyon ideális, mert a való­ságban azok felét sem érik a leltár szerinti értéknek, s hogy szintén ideális a tagok egy részénél künn levő követelés is, melynek jó része valószínüleg el fog törültetni. Azonkívül amint az már elmondottakból kivehető kulturális és társadalmi tekintetben nem sok történt az 50 év alatt. Az előbbi egészséges paraszt kultúránknak tulajdonít­ható, mely se a magyarosodást nem kívánja vidékünkön, mert Istennek hála, arra szük­ség nincs, se egyéb kultur czélokért nem lelkesül, mert nem tartja azt tisztének s mert kultur czélokat vagyonilag segélyezni szegény is az egyesület. A tagok kultúráját az idő és a nevelési rendszer szülte, abban ugyan a kaszinónak nem sok része van. A szép eszmék s a társadalmi czélok azonban nem egész kopár talajra találtak egyesületünkben. S különösen van egy szép hajtás, melyet el nem hallgathatunk anél­kül, hogy történetünk hézagos ne lenne, s ez az 1867-ben rendezett Petőfi ünnepély. Reményi Ede, az ünnepelt művész ez évben levelet intéz a kaszinóhoz, melyben fölhívja, hogy a Petőfi-ünnepély eszméjét tegye ma­gáévá s az ünnepély módozatait állapítsa meg. Akkor volt még ez, mikor „Smyrna, Rhodos, Colophon, Salamis, Chios, Argos, Athene“, vagy helyesebben Kis-Kőrös és Félegyháza azon vitáztak, hogy Petőfi hol született. A vita a kis­körösiek részére dön­tött s nekünk csak annyi igazat adtak, hogy a lánglelkü költő itt élte gyermekéveit,­­ „itt lovagolt szilaj nádparipán.“ A kaszinónak tulajdonítható, hogy a Petőfi emléktábla leleplezése országos ünne­­pélylyé emeltetett s azon hires költők és művészek beszélték el az eltűnt költőről — emlékeiket. A kaszinónak s akkori elnöké­nek bold. Keserű Mátyásnak az érdeme volt, hogy ez az ünnepély oly fényesen sikerült. A kultúráról szólva mindjárt megem­lítem, hogy mily szép hálával viseltetett az egyesület bold. Keserű Mátyás iránt, amiért az az ügyeket annyira szivén viselte. 1869- ben tette meg mint elnök azt az indítványt, hogy az egylet helyiségeiben a kalapot vagy az akkori divat szerint sipkát senki fönn ne tartsa, miután azt minden műveit társalgó egyletben le szokás venni. Akkor ez indítvány talán nem a kultúra hiánya, hanem egyéb okokból megbukott s ez­zel Keserű Mátyásnak elnöksége lehetet­lenné vált. A kultúrán esett ezt a csorbát csak 1873-ban köszörülte ki a kaszinó, mi­kor is ifj. Szabó János, az egyesületnek mai derék elnöke, indítványára egyhangúlag ki­mondta, hogy az egylet helyiségeiben meg­követeli a löveg levételét. Még egy kultur kérdést. Legújabban a borosjenői kaszinó irt az egyletünkhöz, hogy a kártyásokat adóztassuk meg annyiban, hogy azok kötelesek legyenek az E. M. K. E. javára bizonyos összeggel játszáskor já­rulni. Mi itt az E. M. K. E. fontosságáról nem szólhatunk, mert azt a mi vidékünkön kellően fel se foghatjuk s épen talán ez volt az oka, hogy a borosjenői testvérek át­irata egyesek részéről ellenzésre talált a legutóbbi közgyűlésen. Pedig bizony akik kártyáznak, megérdemlik hogy megadóztas­sanak, különösen pedig kulturális czélokra. A határozat ez ügyben egyébiránt az 51-ik esztendei közgyűlést illetend, s így azt majd csak a jövő krónikása örökítheti meg. Társadalmilag általán elmondhatni, hogy a kaszinó a műveit férfi társadalom köz­pontja volt az 50 év alatt. Asylumnak te­kintette azt mindenki a vidéki egyhangú élet unalmának, elűzésére s asylumnak te­kintette sokszor a családi perpatvarok előli szabadulásra is. Volt azonban egy korszak, melyről a szóhagyomány mondja, hogy ak­kor a kaszinó nemcsak a családi perpatva­rok, de a családi örömek elől is menedékül szolgált. S e­z akkor volt, midőn a játék szenvedélye annyira elharapódzott nálunk, hogy vagyonok forogtak a kártyaasztalon s vagyonos emberek mentek tönkre vagy let­tek a nem irigylendő kártyanyereséggel gazdagabbakká. Szerencsére ez az idő nem sokáig tartott s a kaszinó tagjai ismét visz­­szatértek a rendes s a körülmények által megengedett élvezetek körébe. Fentebb hangsúlyoztuk, hogy csak a férfitársadalomnak volt központja a kaszinó. És ez, valóság a szó legszorosabb értelmé­ben. És amily valóság, talán ép oly külön­legesség is. Máshol beleavatkoznak a höl­gyek férjem­ uraimért kaszinózásába, s ha nem egyszer — hát máskor kiveszik ré­szüket a kaszinói estélyek útján a mulat­ságokból — nálunk ezek az estélyek 50 esztendő alatt meghonosulni nem birtak. Kettőt mindenesetre jelent e körülmény, az­ egyik az, hogy hölgyeink sokkal háziasab­bak — mely jó szokásukban őket az Istent sokáig éltesse — semhogy komoly apre­­hensiók keletkeznének a mindenhol szokásos, kaszinói estélyek elmaradása miatt, s a másik az, hogy férfitársadalmunk sokkal inkább magának való volt, hogysem köré­ben a hölgyeket sűrűbben és gyakrabban szívesen látta volna. Pedig hát igazság volt ez 50 esztendő alatt is s igazság lesz a jövőben is, hogy „csak nőtársaságban pallé­­rozódnak az emberek.“ Még néhány szót kaszinónk társadalmi

Next