Félegyházi Hiradó, 1902 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-02 / 44. szám
3 1902. november 2. F É L E G Y H A Z HÍRADÓ ehhez a magunkéból legföljebb csak azt : — bár minél előbb viszontlátnák a Nemzeti Színház deszkáin a „Trónkeresőt“, melyet ebben az első kötetben kap az olvasó ! Forgatván a Reviczky Gyula költeményes kötetét, önkénytelenül is feltörekszik valami keserűség a szívünkből. Elszomorodunk, ha eszünkbe jut, hogy ez az eredeti tehetség fordításokkal foglalkozott szükségből és éveken át lapok és folyóiratok mechanikai gondjait látta el ; fáj, hogy ezt a zseniális költőt irodalmi napszámos munkára szorította a sors, hogy férfias függetlenségét megtarthassa, de megvigasztal, hogy nincs életében egyetlenegy pillanat se, melyben Istennek legszebb adományát, a költői tehetséget s eszének hatalmát arra használta volna, hogy népszerűséget vadászva, avagy a hatalmasok kegyeit keresve, anyagi jólétéről gondoskodjék. . . . Küzdött és nyomorgott mindhalálig : most elérte, a mire oly forrón vágyódott, míg élt: fölvették a Parnasszus nagyjai közé, a magyar nemzeti géniusz Pantheonjába. Íme, az öt kötet tartalma, melylyel a „Magyar Remekírók“ második sorozata beköszöntött. Szólnunk kellene még a kötetek külső kiállításáról is, bár az első sorozat megjelentekor elég dicséret — de gáncsos szó egy se ! — hangzott erről is. Dicsérték finom, merített papirosát, művészies vágású betűit, a tiszta, sötétkék nyomást, mely nem rontja és fárasztja az olvasó szemét, R. Hirsch asszony remek arczképeit, a becses écrasé-utánzat kötést, mely a legdrágább díszművekre emlékeztet , de minderről nem szólunk mostan, valamint arról sem, hogy az 55 kötetes nagy gyűjtemény fölötte olcsó : 220 korona s a Franklin-Társulat jóvoltából még ez az összeg is csekély, 3 koronás havi részletekben törleszthető. Minderről nem beszélünk , csak néhány szót akarunk még ejteni e vállalat nagy nemzeti és politikai fontosságáról. Előre bocsátván, hogy méltatlannak tartjuk úgy a remekírókhoz, mint kritikai tisztünkhöz, a kegyeletre hivatkozva „érzelmi ügyet“ csinálni a klaszikusok terjesztéséből, csak a világirodalom példáira és a történelem tapasztalataira hivatkozunk, hogy minden nagyobb virágzás és föllendülés kezdeteit a nemzeti irodalom intenzívebb kultusza és szeretete jelöli a népek életében. Nincs nagy esemény a történetben, a mi nem ezei forrásból venné eredetét s nem azon férfiaknak volna köszönhető, kik nemzetünket a költészet és szónoklat hatalmas erejével rázták föl a tespedésből, vagy ébresztették kötelességeinek érzetére. Úgy látszik, az isteni Gondviselés minden népnek két hatalmas érzést adott fegyverül a küzdelemre : a szabadság és a nemzetiség érzését ; s valahányszor ez a két érzés föl-föl lobog, a tőlük hevült nemzetek újult erővel törnek előre a haladás rögös, spirális útján. E haladást és mozgalmat minden időben a népek ébredező nemzeti öntudatának lappangó sejtései előzik meg, melyek a kor irodalmi tevékenységében nyilatkoznak. De nagy tettekben csak az a kor termékeny, a melynek költészetét, irodalmát hatalmas nemzeti aspirácziók ihletik : a testőrök, Kazinczy és Kölcsey, a két Kisfaludy és Berzsenyi csak előkészítői voltak annak a nagy politikai és társadalmi átalakulásnak, melyet a mérsékelt és konzervatív Vörösmarty és Széchenyi indítottak, a túlzó és lobbanékony Petőfi és Kossuth a végletekig hajtottak. Előttük, vissza egész Mohácsig, nincsen semmi, ha csak nem a Pázmány és Zrínyi törekvése, mely meddő maradt és meghiúsult kortársaik kizsiságán , utánuk, föl egész mostanig, szintén nincsen semmi, ha csak nem a haza bölcsének nagy politikai alkotása, melynek továbbfejlesztését azonban az epigonok meg se kísértették. . . . Ám mostan mintha megmozdult volna az ország : a Vörösmarty-szobor, Kossuth születésének százados évfordulója, a nem-zetiség eszméjének nyilatkozása, fölébredése szóban és tettben egyaránt, sőt a „Magyar Remekírók“ kiadásának a páratlan sikere is : mintha uj kornak mérföldkövei volnának s a közerkölcsök nemesedését, a közélet tisztulását jelentenék zálogául annak, hogy a nemzet, történeti missziójának tiszta öntudatára ébredve, kész a küzdelemre s ismét ahhoz a szent forráshoz fordul erőért, a mely legnagyobb hőseit és vértanúit adta : a nemzetiség és hazaszeretet örök forrásához. Ez pedig legdusabban buzog a „Magyar Remekírók“ írásaiban, mert a magyarnál a nemzetiségnek eszméje századokon át egy volt a vallással, egy a szabadsággal, elvárhatatlanul összekötve mindennel, ami a múltban dicső, ami a jövőben kívánatos valt , s e földet rázó érzések nálunk ,jóformán századokon át kizárólagos tárgyai voltak a költészetnek és irodalomnak. Nem a múlté tehát az, amit remekíróink írtak , sőt inkább a jelené, mint valaha , mert az ő írásaikból bontakoznak ki a mostani állapotok és érzelmek, amelyekről minden nap szó esik , s a nemzet ereiben végbemenő új lüktetések mind csak hatásai és eredményei azoknak az eszméknek, melyek a remekírók könyveiből mentek át a nemzet vérébe. Ezért olvassuk és szeressük remekíróinkat ! Zigány Árpád: „Népszövetség.“ Ezen a czímen új hetilap indult meg Hódmező-Vásárhelyt Dr. Hollósy István szerkesztésében és Weselényi Géza kiadásában. A lapnak czélja — mint előszavában írja — a magyarországi földmivelők, munkások és gazdák közös érdekeit felekezeti és faji külömbség nélkül előmozdítani. Ez a lap a magyar nemzeti egység elvét óhajtja szolgálni s Széchenyi István eszméit akarja a nép közt terjeszteni. A lap kívánatra mutatványszámot ad bárkinek. Előfizetési ára egész évre 8 korona. il I R E K. Halottak napja. A csendes őszi borongással, sárguló falevelek szomorú hullásával, a természet lassú hervadásával elérkezett a halottak napja is. Megnépesül a temetők szomorú világa s az emlékezet ül ma ünnepet szeretteink virágokkal, koszorúkkal díszített sírja felett. Fényárban fog úszni a sírok csendes birodalma s a kegyelet benépesíti ma a sírok hosszú útjait, hogy egy röpke imával, egy el nem titkolható őszinte könynyet áldozzon a meghaltak emlékének. Elmúlni . . . Örök álomra térni . . . elválni örökre szeretteinktől minő fájdalmas, minő szivettépő érzés. A halál gondolata megborzasztja az élőket. Az elmúlás fagyos tudata lehangolja kedélyünket. Hát ez az élő sorsa? Hát ez emberi lét szomorú vége? Aludni és nem álmodni többet ? Elporlani érzés és gondolat nélkül? Kihűlt szívvel és meleg szeretet nélkül megsemmisülni, elenyészni, beleolvadni az anyaföld porszemeibe ? Hát ez a földi hiúság, a földi dicsőség vége ? Egy kicsike sirhalom, egy szűkös sirgödör, melyet benő a föld moha, behorpadt laposát behordja a lehulló falevél, kidőlt sírkeresztjét megörli az idő s lassan jeltelen lesz minden s vadvirágos mező borul annyi nagy ember, annyi nagy szív, annyi szeretett lény fölé. Ez az ember sorsa. Kétségbe ejtő sors. De nem, világosság, melegség árad ki ma a temetők országából a fütyülő őszi fagyos szél hervasztó lehellete nem tudja ezt legyőzni, az éjszaka sötétsége nem tudja ezt elverni. A fényből, a szeretetből újra remény támad, mely fölemel bennünket a megvigasztaló, megnyugtató hit örök világába, mely hirdeti, hogy a halál után is van élet s hitének konfessiójaként fölirta a temetők kapujára: Feltámadunk!.. Igen feltámadunk, a temetőbe csak megpihenni térünk, hogy megtisztuljunk földi szenvedéseinktől. Szeretteinknek, ha oda várnak bennünket irgalmasságnak nagy Istene adj örök nyugodalmat! . . . Bizottsági ülés. A templomok renoválási munkálatainak vezetésére a képviselő testület, mint a kegyúri jogoknak gyakorlója, egy bizottságot küldött ki, melynek vasárnap kellett volna ülését megtartani. Az ülés azonban közbejött akadályok miatt elmaradt s csak e héten szerdán tarthatták meg, melyre a fővárosból dr. Holló Lajos országgyűlési képviselőnk is megjelent. A bizottság a templomok renoválására a szükséges intézkedéseket megtette. Az új templomra vonatkozólag elhatározták, hogy azt díszesen kifestetik, tetőzetét a hirdetett árlejtés szerint új palatetőzettel látják el azonban más, alkalmasabb szerkezettel, továbbá be- és kijáratnak két oldalajtót vágatnak. Nevezetes újítás lesz továbbá az új templomon az is, hogy a kórust megnagyobbítják, hogy ünnepélyes alkalmakkor ott nagyobb ének és zenekar legyen elhelyezhető s vele egyidejűleg a szentélyt is kibővítik. Az ó-templomra vonatkozólag pedig azt határozták, hogy azt is kifestetik, a régi kövezet helyett uj márványt rakatnak le, a padokat kijavítják s külsejét ízléses diszszel újra átalakítják. Ez utóbbi kérdés tárgyalásánál dr. Holló Lajos országgyűlési képviselőnk ragaszkodott azon közgyűlési határozathoz, hogy a templom külseje díszesen alakitassék át. E kérdés tárgyalásánál Kolozsvári Mihály plébános és tb. szentszéki ülnök belenyugodott abba is, hogy a külseje a templomnak egyszerűen alakítassék át. Azt hisszük a bizottság a fedezet keretében megtalálja majd azt az utat, hogy az átalakítást oly módon hajtatja végre, mely méltó lesz városunkhoz s régi szeretett templomunkhoz. Az alispán arczképe. Pest vármegye közszeretetben álló alispánjának, Beniczky Lajosnak nemsokára meglesz a jubileuma. Ez alkalomból a rendező-bizottság az alispán életnagyságú arczképét kiadja, hogy lehetővé tegye a megye törvényhatóságainak az életnagyságú kép megszerzését. A városi tanács a polgármesteri szoba számára megrendelte az életnagyságú képet, mely nemsokára díszíteni fogja a polgármester fogadó termét. Simon napja. A múlt hó 28-án, kedden, ünnepelte meg névünnepét a helybeli főgymnasium tanári karának egyik köztiszteletben álló, szeretett derék tanára, Zólyomi Simon. Ez alkalommal az ünnepeltet nem csak kartársai, hanem tisztelői és barátai is nagy számmal keresték fel, hogy jó kívonataikat kifejezzék a tanügy érdemes munkásának, ki életének javát már a katedrán eltöltötte. Az üdvözlő beszédeket meleg szeretet lengte át, melyekre az ünnepelt meghatva válaszolt. Ez alkalommal nemcsak mostani tanítványai keresték föl őt üdvözlés végett, de volt tanítványai is az ország minden részéből meleghangú levelekkel keresték fel szeretett tanárukat. A jókivonatokhoz a magunk részéről is egész szívvel csatlakozunk. Fényes esküvő. Fényes esküvő folyt le a múlt hó 2- án, kedden, d. u. 4 órakor a Szent Istvánról nevezett új templomban. Ekkor vezette oltárhoz Steibel Mihály városi számtiszt, tartalékos m. kir. honvédhadnagy szive választottját, Kanyó Imre földbirtokosnak kedves és szeretetre méltó szép leányát Rózsikát. Erre az alkalomra a templomot díszes közönség töltötte meg. Az esküvő után