Félegyházi Hiradó, 1902 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-02 / 44. szám

3 1902. november 2. F É L E G Y H A Z­­ HÍRADÓ ehhez a magunkéból legföljebb csak azt : — bár minél előbb viszontlátnák a Nemzeti Színház deszkáin a „Trónkeresőt“, melyet ebben az első kötetben kap az olvasó ! Forgatván a Reviczky Gyula költe­­ményes kötetét, ön­k­énytelenül is feltörek­szik valami keserűség a szívünkből. El­szomorodunk, ha eszünkbe jut, hogy ez az eredeti tehetség fordításokkal foglal­kozott szükségből és éveken át lapok és folyóiratok mechanikai gondjait látta el ; fáj, hogy ezt a zseniális költőt irodalmi napszámos munkára szorította a sors, hogy férfias függetlenségét megtarthassa, de megvigasztal, hogy nincs életében egyet­lenegy pillanat se, melyben­ Istennek legszebb adományát, a költői tehetséget s eszének hatalmát arra használta volna, hogy népszerűséget vadászva, avagy a hatalmasok kegyeit keresve, anyagi jólé­téről gondoskodjék. . . . Küzdött és nyo­­morgott mindhalálig : most elérte, a mire oly forrón vágyódott, míg élt: fölvették a Parnasszus nagyjai közé, a magyar nemzeti géniusz Pantheonjába. Íme, az öt kötet tartalma, melylyel a „Magyar Remekírók“ második sorozata beköszöntött. Szólnunk kellene még a kö­tetek külső kiállításáról is, bár az első sorozat megjelentekor elég dicséret — de gáncsos szó egy se ! — hangzott erről is. Dicsérték finom, merített papirosát, művészies vágású betűit, a tiszta, sötétkék nyomást, mely nem rontja és fárasztja az olvasó szemét, R. Hirsch asszony remek arczképeit, a becses écrasé-utánzat kötést, mely a legdrágább díszművekre emlékez­tet , de mind­erről nem szólunk mostan, valamint arról sem, hogy az 55 kötetes nagy gyűjtemény fölötte olcsó : 220 korona s a Franklin-Társulat jóvoltából még ez az összeg is csekély, 3 koronás havi rész­letekben törleszthető. Mind­erről nem beszélünk , csak néhány szót akarunk még ejteni e vállalat nagy nemzeti és politikai fontosságáról. Előre bocsátván, hogy méltatlannak tartjuk úgy a remekírókhoz, mint kritikai tisztünkhöz, a kegyeletre hivatkozva „ér­zelmi ügyet“ csinálni a klaszikusok ter­jesztéséből, csak a világirodalom példáira és a történelem tapasztalataira hivatko­zunk, hogy minden nagyobb virágzás és föllendülés kezdeteit a nemzeti irodalom intenzívebb kultusza és szeretete jelöli a népek életében. Nincs nagy esemény a történetben, a mi nem ezei­ forrásból venné eredetét s nem azon férfiaknak volna kö­szönhető, kik nemzetünket a költészet és szónoklat hatalmas erejével rázták föl a tespedésből, vagy ébresztették kötelessé­geinek érzetére. Úgy látszik, az isteni Gondviselés minden népnek két hatalmas érzést adott fegyverül a küzdelemre : a szabadság és a nemzetiség érzését ; s va­lahányszor ez a két érzés föl-föl lobog, a tőlük hevült nemzetek újult erővel törnek előre a haladás rögös, spirális útján. E haladást és mozgalmat minden időben a népek ébredező nemzeti öntuda­tának lappangó sejtései előzik meg, melyek a kor irodalmi tevékenységében nyilatkoz­nak. De nagy tettekben csak az a kor termékeny, a melynek költészetét, irodal­mát hatalmas nemzeti aspirácziók ihletik : a testőrök, Kazinczy és Kölcsey, a két Kisfaludy és Berzsenyi csak előkészítői voltak annak a nagy politikai és társa­dalmi átalakulásnak, melyet a mérsékelt és konzervatív Vörösmarty és Széchenyi indítottak, a túlzó és lobbanékony Petőfi és Kossuth a végletekig hajtottak. Előttük, vissza egész Mohácsig, nincsen semmi, ha csak nem a Pázmány és Zrínyi törek­vése, mely meddő maradt és meghiúsult kortársaik k­izsiságán , utánuk, föl egész mostanig, szintén nincsen semmi, ha csak nem a haza bölcsének nagy politikai al­kotása, melynek továbbfejlesztését azonban az epigonok meg se kísértették. . . . Ám mostan mintha megmozdult volna az ország : a Vörösmarty-szobor, Kossuth születésének százados évfordulója, a nem-­­­zetiség eszméjének nyilatkozása, fölébre­dése szóban és tettben egyaránt, sőt a „Magyar Remekírók“ kiadásának a párat­lan sikere is : mintha uj kornak mérföld­kövei volnának s a közerkölcsök nemese­­dését, a közélet tisztulását jelentenék zálogául annak, hogy a nemzet, történeti missziójának tiszta öntudatára ébredve, kész a küzdelemre s ismét ahhoz a szent forráshoz fordul erőért, a mely legnagyobb hőseit és vértanúit adta : a nemzetiség és hazaszeretet örök forrásához. Ez pedig legdusabban buzog a „Magyar Remekírók“ írásaiban, mert a magyarnál a nemzeti­ségnek eszméje századokon át egy volt a vallással, egy a szabadsággal, elvárha­tatlanul összekötve mindennel, a­mi a múltban dicső, a­mi a jövőben kívánatos valt , s e földet rázó érzések nálunk ,jó­formán századokon át kizárólagos tárgyai voltak a költészetnek és irodalomnak. Nem a múlté tehát az, a­mit remekíróink ír­tak , sőt inkább a jelené, mint valaha , mert az ő írásaikból bontakoznak ki a mostani állapotok és érzelmek, a­melyekről minden nap szó esik , s a nemzet ereiben végbe­menő új lüktetések mind csak hatásai és eredményei azoknak az eszméknek, melyek a remekírók könyveiből mentek át a nem­zet vérébe. Ezért olvassuk és szeressük remek­íróinkat ! Zigány Árpád: „Népszövetség.“ Ezen a czímen új hetilap indult meg Hódmező-Vásárhelyt Dr. Hollósy István szerkesztésében és Weselényi Géza kiadásában. A lapnak czélja — mint előszavában írja — a ma­gyarországi földmivelők, munkások és gazdák közös érdekeit felekezeti és faji külömbség nélkül előmozdítani. Ez a lap a magyar nemzeti egység elvét óhajtja szolgálni s Széchenyi István eszméit akarja a nép közt terjeszteni. A lap kí­vánatra mutatványszámot ad bárkinek. Előfizetési ára egész évre 8 korona. il I R E K. Halottak napja. A csendes őszi borongással, sárguló falevelek szomorú hullásával, a természet lassú hervadásával elérkezett a halottak napja is. Megnépesül a temetők szomorú világa s az emlékezet ül ma ünnepet szeretteink virágokkal, koszorúkkal díszí­tett sírja felett. Fényárban fog úszni a sírok csendes birodalma s a kegyelet be­népesíti ma a sírok hosszú útjait, hogy egy röpke imával, egy el nem titkolható őszinte könynyet áldozzon a meghaltak emlékének. Elmúlni . . . Örök álomra térni . . . elválni örökre szeretteinktől minő fájdalmas, minő szivettépő érzés. A halál gondolata megborzasztja az élőket. Az elmúlás fagyos tudata lehangolja kedé­lyünket. Hát ez az élő sorsa? Hát ez emberi lét szomorú vége? Aludni és nem álmodni többet ? Elporlani érzés és gon­dolat nélkül? Kihűlt szívvel és meleg szeretet nélkül megsemmisülni, elenyészni, beleolvadni az anyaföld porszemeibe ? Hát ez a földi hiúság, a földi dicsőség vége ? Egy kicsike sirhalom, egy szűkös sir­­­gödör, melyet benő a föld moha, behorpadt laposát behordja a lehulló falevél, kidőlt sírkeresztjét megörli az idő s lassan jel­telen lesz minden s vadvirágos mező borul annyi nagy ember, annyi nagy szív, annyi szeretett lény fölé. Ez az ember sorsa. Kétségbe ejtő sors. De nem, vilá­gosság, melegség árad ki ma a temetők országából a fütyülő őszi fagyos szél her­­vasztó lehellete nem tudja ezt legyőzni, az éjszaka sötétsége nem tudja ezt elverni. A fényből, a szeretetből újra remény támad, mely fölemel bennünket a meg­vigasztaló, megnyugtató hit örök világába, mely hirdeti, hogy a halál után is van élet s hitének konfessiójaként fölirta a temetők kapujára: Feltámadunk!.. Igen feltámadunk, a temetőbe csak megpihenni térünk, hogy megtisztuljunk földi szenve­déseinktől. Szeretteinknek, ha oda várnak bennünket irgalmasságnak nagy Istene adj örök nyugodalmat! . . . Bizottsági ülés. A templomok reno­válási munkálatainak vezetésére a kép­viselő testület, mint a kegyúri jogoknak gyakorlója, egy bizottságot küldött ki, melynek vasárnap kellett volna ülését megtartani. Az ülés azonban közbejött akadályok miatt elmaradt s csak e héten szerdán tarthatták meg, melyre a fővá­rosból dr. Holló Lajos országgyűlési kép­viselőnk is megjelent. A bizottság a temp­lomok renoválására a szükséges intézke­déseket megtette. Az új templomra vonat­­kozólag elhatározták, hogy azt díszesen kifestetik, tetőzetét a hirdetett árlejtés szerint új palatetőzettel látják el azonban más, alkalmasabb szerkezettel, továbbá be- és kijáratnak két oldalajtót vágatnak. Nevezetes újítás lesz továbbá az új­ temp­­lomon az is, hogy a kórust megnagyob­bítják, hogy ünnepélyes alkalmakkor ott nagyobb ének és zenekar legyen elhelyez­hető s vele egyidejűleg a szentélyt is kibővítik. Az ó-templomra vonatkozólag pedig azt határozták, hogy azt is kifes­tetik, a régi kövezet helyett uj márványt rakatnak le, a padokat kijavítják s kül­sejét ízléses diszszel újra átalakítják. Ez utóbbi kérdés tárgyalásánál dr. Holló Lajos országgyűlési képviselőnk ragasz­kodott azon közgyűlési határozathoz, hogy a templom külseje díszesen alakitassék át. E kérdés tárgyalásánál Kolozsvári­ Mihály plébános és tb. szentszéki ülnök belenyu­godott abba is, hogy a külseje a temp­lomnak egyszerűen alakítassék át. Azt hisszük a bizottság a fedezet keretében megtalálja majd azt az utat, hogy az átalakítást oly módon hajtatja végre, mely méltó lesz városunkhoz s régi szeretett templomunkhoz. Az alispán arczképe. Pest vármegye közszeretetben álló alispánjának, Beniczky Lajosnak nemsokára meglesz a jubileuma. Ez alkalomból a rendező-bizottság az alispán életnagyságú arczképét kiadja, hogy lehetővé tegye a megye törvény­hatóságainak az életnagyságú kép meg­szerzését. A városi tanács a polgármes­­­­teri szoba számára megrendelte az élet­nagyságú képet, mely nemsokára díszíteni fogja a polgármester fogadó termét. Simon napja. A múlt hó 28-án, ked­den, ünnepelte meg névünnepét a hely­beli főgymnasium tanári karának egyik köztiszteletben álló, szeretett derék tanára, Zólyomi Simon. Ez alkalommal az ünne­peltet nem csak kartársai, hanem tisztelői és barátai is nagy számmal keresték fel, hogy jó kívonataikat kifejezzék a tanügy érdemes munkásának, ki életének javát már a katedrán eltöltötte. Az üdvözlő be­szédeket meleg szeretet lengte át, melyekre az ünnepelt meghatva válaszolt. Ez alka­lommal nemcsak mostani tanítványai keresték föl őt üdvözlés végett, de volt tanítványai is az ország minden részéből meleghangú levelekkel keresték fel sze­retett tanárukat. A jókivonatokhoz a ma­gunk részéről is egész szívvel csatla­kozunk. Fényes esküvő. Fényes esküvő folyt le a múlt hó 2- án, kedden, d. u. 4 óra­kor a Szent­ Istvánról nevezett új temp­lomban. Ekkor vezette oltárhoz Steibel Mihály városi számtiszt, tartalékos m. kir. honvédhadnagy szive választottját, Kanyó Imre földbirtokosnak kedves és szeretetre méltó szép leányát Rózsik­át. Erre az alkalomra a templomot díszes közönség töltötte meg. Az esküvő után

Next