Félegyházi Hírlap, 1888 (6. évfolyam, 3-53. szám)

1888-01-15 / 3. szám

szabad gondolkodás, a független méltány­lás és az önkormányzati tevékenység élte­tő levegője a terembe hatolhatna. Minthogy a személyeskedést az alispán úr kezdte, csak magának köszönheti azt az erélyesebb választ, melyet felszólaló vele szemben és az ügy kifejtésénél használt. Ha az alispán a dolog egyik oldalát, pláne oly modorban veszi csak elő, mint ő tette, akkor csak nagyon természetes, hogy a dolog másik ol­dalának teljes megvilágítását az osztó igaz­ság követelte.­­ Ezek előrebocsájtása után az „Egyetértés“ nagy politikai napilap f. évi január 10-én megjelent számából adjuk a közgyűlés lefolyásáról szóló tudósítás minket érdeklő következő részét: „Az a­l­i­s­p­á­n­i jelentés kapcsában dr. Holló La­jos képviselő és megyebizottsági tag inté­zett két kérdést az alispánhoz. Az egyik kérdés a községek és városok számadásai­nak felülvizsgálatára vonatkozott. Tudomá­sára jutott, hogy 13 évi felül nem vizsgált számadások hevernek a megyénél, a­mi nemcsak magában véve óriási baj, hanem annyiban is bír súlyos következményekkel, mert némely városban a pótadók csaknem egy évtized óta nincsenek elszámolva, s a közvagyon százezrei csupán a kezelők jóhi­szeműségére vannak bízva, minden ellenőr­zés nélkül, lenn pedig azt állítják, hogy a pótadó végleszámolása amiatt nem lehetsé­ges, mert a megye a közpénztári számadá­sokat le nem küldi. Az alispán és a főszám­vevő felvilágosításul azt adják elő, hogy a számadások sokszoros sürgetésre küldettek csak pár évvel ezelőtt fel s igy a felhal­mozott munkát rögtön feldolgozni nem le­hetett, nemsokára azonban , mind előkerül­nek.­­ A másik kérdés arra vonatkozott, hogy Félegyháza város képviselőtestülete az üresedésbe jött egyik aljegyzői állást sza­­bályrendeletileg megszüntetni akarta, a múlt megyei közgyűlés azonban a képvise­lőtestület e határozatát megváltoztatta s az állást fentartatni rendelte. E határozat el­len a miniszterhez történt felebbezés s igy daczára annak, hogy jogerős még nem volt, az alispán a határozatot mégis végrehaj­tatta, és pedig erőszakos után,a­mennyiben a demonstrálók ellen karhatalom is alkal­maztatott, s ezáltal nevezett város közönsé­­g ASpr, a les'nae'vobb izp­a*­‘tsáflr elkese­redettség idéztetett elő. Végtelen károsnak találja ezt a pr­ecedenst, mert így félni le­­het, hogy az önkormányzati életben tör­­vénytelenség és erőszakoskodás fog lábra kapni, a­mi annak tisztaságát veszélyezteti.­­ Az a­lispán azzal válaszolt, hogy Fél­egyházán a viszonyok igen elmérgesedtek, amennyiben a képviselőtestület folytonosan zaklatja a tisztviselőket és politizál, a sze­génységi bizonyítványt pedig önmaga adta ki magáról, midőn a községi számadásokat 13 évig el nem készítette. Különben, ha törvénytelenséget követett el, kész azért a fegyelmi hatóság előtt megfelelni. — Dr. H­o 1- 1­6 élesebben válaszolt az alispán szavaira. Szerinte az alispán tökéletesen félreérti a helyzetet s a lehető legegyoldalubb és leg­czélzatosabb informácziók alapján áll. Ab­ban a városban t. i. a legnagyobb scha­n­­driánság uralkodik a közügyek ellátásában. A számadások évtizeden keresztül felül­­vizsgálatlanul hevertek, a pótadók százezrei minden elszámolás nélkül kezeltettek, a be­folyásosabb hivatalnokok, kik egy kli­k­­hez tartoztak, pótadót nem fizettek, míg más hivatalnokokra azt kivetették, költség­­vetés soha rendes időben nem volt s abból az adósságok tízezrei voltak kihagyva, szó­val hanyagság és rendetlenség uralkodott minden téren. Ez ellen támadt fel tehát ott az önkormányzati erő és a legnagyobb kí­mélettel czélozta és czélozta a bajokat or­vosolni, de természetesen a hanyagságot és törvénytelenséget nem engedi tovább lep­lezni és takargatni. Az a kli­k akarja az alispánt befolyásolni s mindenféle lefogások­kal saját pártjára megnyerni, innen ma­gyarázható meg, hogy az alispán, mind­et készpénzül vévén, az elkövetett törvényte­lenséget sokszor védelmébe veszi. Hát ha szegénységi bizonyítványról beszél az­­ is­pán,— kérdi szóló — az a képviselőt­eü let adja ki a szegénység bizonyítványt ma­gáról, mely az önkormányzat tisztaságát akarja, vagy nem-e­ragább az a felel­ős hatóság, mely, midőn kezében van a felü­gyelet joga és kötelessége, csuga pajtásko­dásból évtizedeken keresztül eltűri a nyo­morult viszonyokat s mikor azt az önk­or­mányzati erő megváltoztatni törekszik, mi­kor felfedezi a bajokat, akkor még maga látszik azokat pártfogásába venni? Ajánlja az alispánnak, hogy iparkodjék elfogulat­lanul megvizsgálni a helyzetet s ahhoz mérje­­jövőre eljárását. Erre a főispán jegyez­te meg azt, hogy most már a város költ­ségvetése el van készítve, mert ki is van tűzve a tárgysorozatba, e szerint felszólaló a költségvetésre vonatkozólag tévedésben van. (Ugyanaz nem is lett állítva, hogy a mostani költségvetéssel már nincs rend, ha­nem hogy eddig nem volt. De a mostanit is­ be kellett volna már törvény szerint az őszi köz­gyűlésre mutatni.) E vita felelevenítette egy kissé a megyének máskülönben egyhangú ülését, melynek ma érdekesebb tárgya alig is volt. Azt hisszük, hogy ez elől a n­il­­vános kritika elől szívesen kitért volna­­F­ő­­vármedve, és hogy a minta, vármeg - ilyetén nyilvános elitéltetésén, ha nincs is mit búsulnia, de van oka pironkodni, megtenni a kibontakozásra vezető első lé­pést. A kísérlet azonban meddő maradt, mert míg egyrészről nem sikerült a kaszi­nó élére a legközelebb lefolyt küzdelmek­től távol álló egyéniség megnyerése, addig a mód, a­melylyel megakadályoztatott egy a helyi társadalom osztatlan bizalmát élve­ző elnök választása, elkedvetlenítette a kedélyeket, lohasztotta az érdeklődést, és azt eredményezte, hogy a közgyűlés — hiába ostoroztatott — nem volt fogékony, nem karolta fel lelkesedéssel a tett indít­ványokat. Egyébbként az ülés lefolyása a következő volt: Elnök Szabó János megnyitván az ülést, maga és tiszttársai nevében lemond, mire a tisztújítás tartamára korelnökké S­z­a­b­ó Sándor ügyvéd, közjegyzővé pedig ifj. S­za­b­ó Sándor kiáltatnak ki. Korelnök mindenekelőtt az elnök vá­lasztására hívja fel a közgyűlést, mely fel­hívására Tóth Endre volt alelnök élteté­sével válaszol a közgyűlés. Már már ki­mondja korelnök a határozatott, midőn Szabó János volt elnök neve is felhang­zik. Ekként két jelölt lévén korelnök, sza­vazást akar elrendelni, mire a Szabó János pártja felállás általi, Tóth Endre pártja pe­dig titkos szavazást kíván. Midőn a korel­nök titkos szavazást akar elrendelni. Szabó János pártja zajt csap, terrorizálni akarja az ellenpártot, s mindez Tóth Endrét arra bír­ja, hogy a jelöltségtől visszalép. Mire kor­­elnök a közgyűlés tagjainak nagyfokú izga­tottsága közepett, Szabó­ Jánost, — a­kiről nem tudni többsége volt­­, de a­kit egyé­nileg nem akart senki sérteni, miután a Tóth párt új jelölt felállításával a nagyfo­kú izgatottságot növelni nem óhajtotta — egyhangúlag megválasztott elnöknek je­lenti ki. Megválasztottak ezután egyhangúlag az egyleti többi tisztviselői állásokra azok, a­kik az állásokat eddig is betöltötték. Ne­vezetesen T­ó­t­h Endre alelnökké, P­r­i­k­­k­e­r János pénztárnokká, Szabó László ellenőrré, Szabó Dezső és i­f­j. Ring­a Sándor jegyzőkké. Ezután a megválasztott elnök S­z­a­­b­ó János átvévén a gyűlés vezetését, ma­ga és tiszttársai nevében köszönetet mond a bizalomért, és jelenti, hogy az egylet anyagilag meglehetősen jó helyzetben van, egyébként kéri, hogy a számadások meg­vizsgálására bizottság küldessék ki, mely­nek tagjaiul elnök, jegyező és Huszka De­zső küldettek ki. D­r. F­a­z­e­k­a­s Kálmán indítvá­nyozza, hogy az egyleti alapszabályok át­dolgozására és a házszabályok kidolgozá­sára, a,,régi tétlen bizottság helyett it kül­dessék ki. Mire az uj bizottságba Tóth Endre elnöklete alatt Huszka Dezső, Dr. Fazekas Kálmán és Szabó Dezső küldettek ki. Ugyancsak Dr. Fazekas vázolva az­­egyleti élet pangását, hangsúlyozva a ka­szinó hivatását, és utalva a könyvtár szo­morú helyzetére, valamint az egylet 50 éves fenállásának közelgő jubileumára, in­dítványozza, hogy egyszer s mindenkorra egy vigalmi bizottság választassák, a­mely­nek feladata leszen a kaszinó ezége alatt a könyvtár javára mulatságokat rendezni, s az 60 éves jubileum méltó megünneplé­séről is gondoskodni. Az indítvány ellen senkinek kifogása nem lévén, az elfogadtatott, a bizottság megválasztatott s kapcsolatban ezzel, indít­ványozó a jubileumra a kaszinó történeté­nek megírására is felkéretett. Több tárgy nem lévén, elnök az ülést bezárta. — Nem illik nyáron át a főutczát nem öntözni. — Nem illik a kutyákra kolonczot nem kötni, de azért nem illik a kutyákat úton, útfé­len agyonlövöldözni. — Nem illik a sertések egészségét vizsgáltatni, de az emberek egészségével nem törődni. — Nem illik a dohánybeváltó hivatal­nak mindenkinek dohányát egyformán és illően be nem venni. — Nem illik a kaszinónak estélyeket nem rendezni. — Nem illik a zsidóknak külön ka­szinózni. — Nem illik a kaszinóban és nyilvá­nos helyen sugdosni-dugdosni. — Nem illik férfitársaságban, különö­sen a kaszinóban mindig minduntalan kártyázni. — Nem illik a kaszinóban a vendég­jogot feszegetni. — Nem illik a hivatalokból kaszinót csinálni. — Nem illik a tanácsnak atyafisá­­goskodni. — Nem illik a hivatalokban basás­kodni. — Nem illik az útbiztosnak 10 ember­rel dolgoztatni és a közjárdákról a havat el nem hányatni. — Nem illik birónak politizálni. — Nem illik mindenből pártpolitikát csinálni. — N­e­m i­li­­­k a polgárok jogait meg­rabolni. — Nem illik a polgármesternek éveken keresztül pótadót nem fizetni és ezt nem tudni. — Nem illik a megyének ügyeinket elfogultan vizsgálni. — Nem illik lapot kölcsön kérni. — Nem illik sokat fecsegni s igy nem illik nekünk sem ezt a vég nélkül nyújtható „nem illik“-ezést tovább folytatni. A kaszinóból. Körülbelül egy éve annak, hogy tár­sadalmunk — ha nem is előkelő, de min­denesetre hasznos — két tagját a kaszinó kötelékébe fel nem vették, és hogy az eb­­ből támadt nagyfokú ellenségeskedés, majd később a képviselőválasztásból kifolyó gyű­lölködés útjában állanak pangó társadalmi életünk felpezsdülésének. Azok, a­kire az egyéni sérelmeket nem tekintik kellő ok­nak a kötelességek teljesítése előli kitérésre, belátták e helyzet tarthatatlan voltát, és egyéni sérelmeiktől eltekintve a f. hó 8-án megtartott kaszinói közgyűlésen akarták Virághullás. — Rajz. — A­mint itt látom a gyászos ravatalon, lehunyt szemekkel, némán, hidegen, eszem­be jut egész élete, mely rövid volt, mint a tavasz s rideg, mint a zúzos tél. Pedig nem is oly régen úgy szerettük benne a gyer­mek-leánykát, örökösen vig kedélye­s ár­­tatl­nul pajzán modoráért. Leánykora játszi álom volt, de oly rö­vid is, mint az. Még alig hogy kinőtte rö­vid ruháit, s alig vált meg hajas babáitól — a szív nyílni kezdő tavaszában oda tűz­ték a gondos szülői kezek egy minden anyagi jóval megáldott férfi kebelére a még ki sem pattant bimbót. Hogy mit rejt az az elzárt burok, melyen belől egy ismeret­len világ ábrándjai szövődnek, nem igen figyelték, őt magát meg sem kérdezék s mi akarata is lehetne egy tizenöt éves gyer­meknek, a ki azon felül, hogy jó nevelést kapott s igy természetesen megtanult min­denben engedelmeskedni a szülök óhajának, környezetétől csak azt hallotta folyton s az vésődött mélyen lelkébe, hogy a pénz­­ma minden ; ez előtt leborul az egész világ s a ki avval bir, azon mindenható varázsesz­köznek van tulajdonában, melylyel minden kigondolható élvezetet meg lehet szerezni s még a boldogság is megvásárolható. Midőn az eljegyzés megtörtént s a szülök örömükben, hogy anyagi gondoktól ment jövőt biztosítottak számára, csókokkal halmozták el a szelíd gyermeket, boldog volt s ez a megelégedés, inkább gyermekes öröm, egyátalán nem volt tettetés, mert neki mindenkor őszinte örömet okozott, ha bálványozásig szeretett szülei óhaját telje­síthette, ekkor még nem vett tudomást ar­ról a kincsről, melyet szivében birt s nem tudta, hogy azzal nagyon fösvényen s egy­szersmind túlságosan bőkezüleg kell elbán­ni. Jöhet számtalan csengve, könyörögve s egyiknek sem szabad egy morzsalékot sem juttatni belőle, de ha megjelen az igazi, oda kell ajándékozni a féltve őrzött kincset egészen. Mert csak így vásárolható meg a valódi boldogság.. Mikor utoljára mosolyogni láttuk, aranyszálakkal átszőtt arafátyol volt szőke fürtéin, miknek hullámos selymét ragyogó­vá tették a szentegyház boltíves ablakain belopódzó napsugarak. Fény, pompa és ra­gyogás vette körül mindenfelől­­ a meg­elégedés, boldogság látszott sugárzani sze­meiből. Pedig nem volt igaz. A hiszékeny­ség ejtette meg lelkét. A gazdagságot azo­nosította a boldogsággal. Ha ez áll, úgy csakugyan boldognak kell vala lennie, mert csak a nászajándék, azok a ragyogó gyé­mántok, mik szép alakját díszítik, egész va­gyont képviseltek. S mégis amint férje karján az utczára lépett, hideg borzongás futotta át s mintha a nyílt helyen támadni szokott légáramnak tulajdonítaná e didergést, menyasszonyi fá­tyolét összébb húzta keble felett. De hasz­talan, az a hideg a szív körül bolygott, a szív óhajtott volna több meleget. Midőn el­helyezkedtek a hintóban, mely uj otthoná­ba szállitá, dideregve húzódott közelebb férjéhez, de annál inkább fázott s csak most jutott annak tudatára, mintha szemei­ről valami jótevő tündér egy eddig átdat­­lan köteléket távolított volna el, hogy va­lamit kifelejtett az életből. A­mire a gyermek leányka nem gon­dolt, az ifjú asszony fázott a gondolattól : egy oly férfihez kötve egész életén keresz­tül, a­kit — most már érezte — szeretni soha nem tud. De már hasztalan volt, az egyház áldása szentelte meg a frigyet s ő örök hűséget esküdött neki. Az ünnepi zaj, mely az első napokon uj otthonában fogadta, csakhamar elnémult s megkezdődött a mindennapi élet a maga aprólékos gondjaival. Ezek egy ideig szó­rakozást nyújtottak ugyan neki, de vala­hányszor a jövőre gondolt, az oly sivárnak, üresnek tűnt fel előtte és szerelemsóvár férjének első csókjától, melynek meze­­i- Nőnevelés. A zongora kultuszával nem nyert sem­mit a nőnevelés ügye. Sőt sok esetben ká­ros hatását éreztük. A forszírozott nevelés, a tüntetés a nevelésben, a nő szellemének a magasabb kiképeztetésre való erőszakos terelése sok szerencsétlenségnek kutforrá­­sává lön. Az urhatnámság, a gazdagokat megil­lető cselekmények nevetséges utánzása egész generácziókat tett már tönkre. A franczia nyelvtan és a zongora meg­tanulása barázdákat vont a társadalom kö­reiben. Mert az a kisasszony, a­ki szülei vagyonának feláldozásával tanult meg fran­­cziául beszélni és zongorázni, azt hiszi ma­gáról, hogy ő műveltebb, mint az a jó ne­velésben, háziasan, polgáriasan nevelt leány­ka, ha az felsőbb iskolákat végzett is. Sok szerencsétlen nő, a kezeinek finom, sima bőrével tünteti óriás nevelését. Sze­génységüket a szalagokba temetik el, amik­kel teli aggatják ruhájuk minden csücskét, minden ránczát. Elszomorodik az ember szíve, ha a farsangi bálok parkettjén találkozik ezekkel a szegény, sajnálatraméltó „művelt“ te­remtésekkel. Finom selyem antrejük a vagyonos ember giyed­trekeit sejteti bennünk, s ha a kopott schawlban nem látnánk utánuk czam­­­mogni a munkában összetöpörödött sovány mamát, azt hinnék, hogy az utczán reájuk négyes határ várakozik. A kis hivatalnok nem meri tánczra vinni a selyemruhás, finom kezű kisasz­­szonyt, mert hát az nem ő hozzá való. Ne­ki háziasan nevelt, munkához szokott nőre van vágyódása, nem olyanra, akinek olyan nagyon finom keze van ! Az iparos meg ép­pen nem mer közeledni az „úri dámához,“ a­ki elszakadva a báli közönség tömegétől, külön széken árulja a „petrezselmet“. A nevelés átka tehát külön padra ül­teti azokat a szerencsétlen szegény sorsú nőket, a­kik a házias gazdálkodás és mun­ka elől kitérve, odahaza csakis ujjacskáik rózsás körmére fordítják a főgondot. A társadalomban szánakozással néz reájuk a szegény és gazdag egyaránt. A megvénült hajadonok kontingensét ezek sza­porítják. Ők azt hiszik, hogy szépségük és mű­veltségük elég arra, hogy jó partidét csi­náljanak — ha szegények is. Elfelejtik, hogy a vagyonos ember szép és művelt le­ányt kap, gazdagot is, s olyant, a­ki nem restelli a poroló rongyot kezébe venni. Mert csak az úrhatnám középosztály hölgyeinek — tisztelet a kivételnek — van meg az a bűne, hogy irtózik a konyhá­v­ar. Szorgalmas, dolgos s jó gazdasszonyt keres ma már­­ minden házasulandó férfi! A zongora és a franczia nyelvtan még nem­ elég a házi boldogságra. A főzés mes­­tersége többet ér a zongora összes akkord­jainál, mert az ízletes étel után vágyó gyom­rot a zene ki nem elégíti! Oh nagyon szép és fölötte dicséretes az, ha valaki jól zongorázik és idegen nyel­vet is beszél. Csakhogy, ha a kedves szü­lők erre megtaníttatták édes leányukat, a kedvest tanítsák a konyha művészetére is; ama nélkül könnyen lehet boldogulni, de eme nélkül nehezen. A nő kvalifikáczióját nem az szabja meg, várjon mi mindent tud, hanem, hogy azok között, a­miket megtanult, megtanult­­e főzni, sütni, varrni? Ha a mágnás leánya soha sem is megy

Next