Félegyházi Hírlap, 1888 (6. évfolyam, 3-53. szám)

1888-04-08 / 15. szám

alakítani. Pest megyében egy újabb adóhiva­tal bizonyára fel fog állíttatni, az a kérdés azonban, hogy Körösön-e, vagy Félegyhá­zán ? Sőt lehetséges, hogy mind a két hely kap adóhivatalt. Wekerle Sándor pénzügy­­miniszeri államtitkár a hozzá e tárgyban intézett kérdésre oda nyilatkozott, miszerint reméli, hogy egy oly népes és gazdag vá­ros, mint Félegyháza, minden nagyobb ne­hézség nélkül fog kapni elsőfokú pénzügyi hatóságot és ezzel adóhivatalt.­­ Ezek sze­rint nem lenne czélszerű az adóhivatal kér­dését most szóba hozni, hanem meg kellene várni a szervezés bekövetkeztét s akkor lehetne kérvényeznie a város képviselőtes­tületének egy ily hivatal felál­lítását. Vízügyünk. Vízügyünk a lehető legszerencsét­lenebb időben került tárgyalásra. Ilyen­kor ugyanis a közlekedésügyi minis­­tériumban a leglázasabb munka folyik az árvizek által okozott veszélyek mi­kénti elhárítása végett, de más részről Csongrád, Csany s az egész Tisza­­m­enti vidék igen nagy veszélylyel küzd s a határaikon eddig okozott károk már is óriások. Ily körülmények között tehát nagy méltánytalanságnak tetszhetik minden­ki előtt, hogy mi a csongrádiak ve­szedelmét még fokozni kívánjuk az­ál­tal, hogy belvizeinket nyakukra zú­dítjuk. Nem is menthető részünkről az a hanyagság és kényelmű­ség, hogy mi két év alatt nem tettünk semmit, ha­nem most kapkodunk, mikor már kör­münkre égett a dolog. Nemcsak megrovás, de határozott e­l­­­t­é­r­é­s illeti azt a bizottságot, melyet a képviselőtestület a múlt év­ben kiküldött s melynek elnöke még csak arra sem tartotta méltónak az ügyet, hogy hónapokon keresztül csak egyszer is összehívta volna a bizott­ságot tanácskozásra. Szomorú bizony­ság és indok arra, hogy ezentúl ne bízzuk legfontosabb érdekeinket azok­ra, a­kik egyedül csak arrogálják ma­guknak az elsőséget és a­kik sokkal hiúbbak, semhogy egy meg nem érde­melt czímről, a­melynek megfelelni se nem képesek, se nem akarnak, egy­szerűen lemondanának. Különben a vízügyben újabban a következőket közölhetjük. A közleke­désügyi ministérium hozzá benyújtott kérvényünket leküldötte Csongrád me­­gye alispánjához első fokú­­ intézkedés végett, egyúttal felhívta őt, hogy Pest megye alispánjával együ­ttesen­ jár­­janak el ez ügyben. Ugyanily tartal­mú felhívást intézett a minister me­gyénk alispánjához is. A Stammer csongrád megyei alispán alig pár nap múlva már felterjesztette válaszát, melyben tudomására hozza a minisztériumnak, miszerint a csongrádi szolgabíró időközben az elzárást esz­közölte, a­mi ellen az érdekeltek fe­­lebbezést jelentettek be s igy ezen felebbezés kapcsában fogja az ügyet érdemlegesen elbírálni. Időközben az alispán meg is hoz­ta e másod­fokú határozatot, mely szerint az elzárás törvényes, annak keresztü­lviteli módja helyes, s igy a szolgabirói határozatot részéről jóvá­­hagyja. — Nem tárgyalt tehát az al­ispán ez ügyben — mint azt a mi­­niszeri leirat neki me­ghagyta — Pest me­­gye alispánjával, daczára annak, hogy mind a két megye testülete van ez ügyben érdekelve, hanem intézke­dett a tőle kitelhető bölcsesség szerint. Most a dolog, amennyiben az ér­dekeltek felebbezik az alispáni hatá­rozatot, a ministérium elé kerül, mely hivatva van a vitának és kínos bi­­zonytalanságinak egyszer s mindenkor­­ra véget vetni. A mi álláspontunk, mint azt már többször kifejtettük, az, miszerint a Gátér nem ármentesített területen megy keresztül s igy az elzá­rás egyátalán törvénytelen és meg­semmisítendő. De még abban az esetben is, ha ár­­mentesités volna eszközölhető, még­­akkor is megál­lapítandó volna előze­tesen az egész elzárás műszaki terve, a veszély ideje s a költségeknek kik által leendő viselése. Megyénk alispánja volt szives azon ígéretet tenni, hogy hozzá inté­zendő felterjesztés esetén, érdekeinket kész a ministerium előtt védelmébe venni s oda hatni, hogy a kérdés tör­vényes alapon véglegesen megoldassák. Sírból ti világ, fénylik szemüvén. Ott szive fölött a hazátlan Országczimer. Épp e helyen át van Lőve. Mutatja a felbuzogó, vér. És szól: — nem­ az ajk . — hanem a vérző­ seb: Én édenem üdve, világom ! Mint várlak régen epedve lakomba ? Neked és kicsinyemnek vetve az ágyam. Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal . Jó hosszú az éj ott, messzi a hajnal .... Éjfél az idő, — jer alunni — hivem. Jer vélem alunni lakomba. Mi szép az ! Zöld bársony a dombom kúpteteje, Átnőve virággal: arany, hyaczint .... Tarka kavics, mozaik belseje. És bútora .... hald, én boldogságom. Legdrágább csont a világon . Hő­sfiak csontkoponyája meró’n .... „Csontkoponya ! Te nem ,6“ vagy! Eresszel! Férjem sohasem voltál. Idegen! Arczod nem övé; nem láttalak én; Hagyj nyugtot,, m eredj sirodba! „nekem“ A rém koponyája nevet: hahahá! „Tréfás a világ szörnyen od’ alá; Szép asszony imé igazad van.“ Sok társam e házban: együtt mi'lakunk, Nem leltem­­az arczom : téved a kéz ; Ám visszamegyek s majd meglelem azt. A válogatás ott bármi nehéz. S majd visszajövök, ha valódi fejem A sok koponyák sora közt kitelem . . . .“ Szól s eltűnik a sir­ álom. És visszajön újra. Megtartja az éjfélt. Elmondja, mit álmodik ember a sírban? Elmondja, hogy élnek a holtak alant ? Rég elfeledettet : a múltba mi hír van ? Hajdankori kéjt: — porlepte reményit. — És zengi szerelmi dalát, ama régit. O az ! csak feje nem. Az a másé. Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról. Álarczai száma tömérdek. Van vén, fiatal, komorabb, szelidebb, Kik mind a közös nagy üregbe befértek. Es hija a nőt, s a kicsinyke fiát. Nő, gyermek, álmából ijedve kiált: „Oh nem! ne vigy engem el innen!“ Es hija a nőt és gyermekit is Húsz évig a rém szakadatlan. Sírján a tövis megtépi, ha kél, Es öltönye mind szakadottabb. Majd árnya csupán a régi alaknak, Fénytünemény odavetve falakra, S még egyre susog : ők­ jertek oda ! Ősz asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek : Élő vár, ki az életet unja.­ Kin látni anyának : — a szive beteg, A szive nehéz, ez a földre levonja. „Oh lesd igaz arczodat meg valahára ! Nem rettegi éjjeli jöttedet : várja. Várja sóhajtva az iuszony, a gyermek.“ S felkölti szerelme hívása az alvót. . És megjelen éjféli óra előtt. úgy tündököl arcra, merész szeme villan, Es ajka mosolyog, a miként azelő­tt. Karol s lant kéziben. Eldobja magától. Más gondja: Szeretve karolja ma által ,a gyermeket és az anyát. És elviszi őket messze magával, Hol háza fölött szép zöld a fedél. A rózsabokor rajt összeborul, S hullatja virágit hamva fölé. Elvitte magához mind, mi övé volt. S most kezd csak alulni nyugodtan a rég holt. Mig fenn magas égen csillaga ég ... . A zeng a csalogány a tavasz ligetén. Költőnk dala sir pásztorfurulyából. .... Villámaival csókolja meg egymást Két felleg az alkonyi égen — távol. —■ Nem dörg . — méh dong a virágon. — Lenn súg a halott: „szám üdve, világom, Csókoljuk örökre mi egymást .... Jókai Mór. Végén csattan. — Irta Cs. J. — X. városkában történt, hol az emberek a czivilizáczió meglehetős magas fokán ál­lanak, sőt egy-két „gentry“ is találkozik köztük, kiket aztán a minden újat pártoló, illetve majmoló fiatalság, a maga módja sze­rint utánoz is, többnyire a nevetségességig. Többi közt, alakított az ott élő „arany fia­talság“ egy „szőkébb körű“ társaságot, melynek tagjai feladatuknak tűzték ki mind­azt, a­mi elvükkel ellenkezik, körükből száműzni; elveik igen szépek és igen számo­sak voltak, teszem azt, hogy kinek kocz­­kás nadrágja s lova nincs, nem ember, er­go vele társalogni megalázó, kolegájának lenni szégyen, stb. A ki ezt nem méltózta­­tik hinni s más hasonló szellemi tulajdonok­kal nem bir: — V­aló! Ezen „úri társaság“ tagja volt Sukisévi­­fél ur is. Ő is hasonló volt, illetve azok közé tartozott, akik sokat beszélnek ugyan, de annál kevesebbet tesznek, egyszóval egy szellem­dús, korunk színvonalán álló fiatal ember. Szellemdúsnak részemről azért tartot­tam, mert egyébről soha nem beszélt, mint amiről hallgatni most nem „c­ic“, vagyis örökösen az ő megszámlálhatatlan párbaja­iról, melyekben mindig­­ ő volt a győztes. Belátták ezt utóbb „gentry“ pajtásai is, és lassan elfogyott előttük Sohsemfél úr tekintélye. Ugyannyira, hogy már azt is kezdték rebesgetni, hogy kiteszik a szűrét abból a bizonyos „szűkebb körű­“ társaság­ból, melyben oly nagy tekintélyre ver­gődött. Épp jókor jött tehát az a kis história, mely X. városának egy­ik nyilvános helyén játszódott le és a mely által Sohsemfél ur­nak alkalma nyílt tekintélyét a „szűkebb körű“ társaság tagjai közt némileg helyre­állítani. Ugyanis a kérdéses nap éjjelén — csúnya esős idő lévén — ama bizonyos mulató helyen, többen gyűltek össze a vá­ros fiataljai közül egy kis szórakozást ke­resni. A csúf idő s a mostoha körülmények, (mivel egy „gentry“ pajtás sem hívta meg vacsorára) a mi Sohsemfél barátunkat is oda vetették. Bosszúsan löki be az ajtót Sohsemfél barátunk és mint afféle „gentry“, ki meg­van győződve arról, hogy neki a szép sze­mek és márvány keblek tulajdonosai is - - épp úgy, mint az ő párbajképes, de több­nyire párbaj­képtelen ellenfelei — feltétlenül hódolnak, módos mazurka­­lépésekkel (a czigány épp azt húzott) egyet. A caszinó jubileuma. — 1888. április 2. — A kitűzött progranmi szerint délelőtt 11 óra­kor díszközgyűlése volt a casinónak a „Korona“ nagytermében. Este fél 8 órakor a hangverseny vette kezdetét, mely alkalommal díszes közönség jelent meg. Lehet mondani, hogy ez a kö­zönség számban nagyobb és impozánsabb is lehetett volna, ha a rendezőség figyelméből sokan m­eghívatlanok nem maradnak az in­telligens és középosztályból olyan egyének s olyan családok, kiknek jelenléte ilyen al­kalmak ünnepélyességét nemhogy leszállí­tani, de határozottan emelni szokta. Nem volt szép a meghívókat a szoros zártkö­­rűsködés elve alapján kibocsájtani s ezáltal egy kongó teremben azt bizonyitni akarni, hogy a casinó nem vezérközege e város társadalmi fejlődésének. Úgy látszik a ren­dezőség szeret hű maradni a tradicziókhoz, nem akarta a caszinói jubileumot megüne­peltetni mással, csupán caszinói tagokkal, — no meg egy nehány olyanokkal, kik pri­vát figyelem utján kapott meghívással ott megjelentek s kiknél sokkal magasabb in­­telligencziájú egyének többen meghivat­­lanok maradtak. S mindezen figyelmetlenség, jobban mondva szándékos mellőzés, csak azért történt-e,hogy bomladozó társadalmunk hézagai még nagyobbak legyenek, vagy hogy talán a politikai elvkü­lön­bség paran­csolt a meghívandók lisztájának összeállítá­sakor? Nem tudjuk,de e kettő közül egyik bizonyosan indok volt. Az ünnep lefolyásáról egyébiránt ad­juk a tudósítást a következőkben. A hangverseny 1-fő pontja volt Liszt Ferencz hangszerelése szerint a „Szózat és Hymus“, szépen előadva zongorán Szabó Lászlóné úrnő által. 2-ik pont Mikszáth Kálmán „A jó ember“ czímű, meglehetős, hosszadalmassággal, de azért élvezetes hu­morral megirt elbeszélése, melyet Réthey Lajos ez alkalomra meghitt jeles szinész ol­vasott fel, kit szépen előadott felolvasása közben s annak végén a köztetszés sokféle nyil­ványitásával tüntetett ki a közönség. 3-ik pont : Beriot 2. sz. hangversenye, melyet Senyei S. úr zongorakisérete mellett Máthé István jeles hegedűművész adott elő igazi művészi hatással. Utána 4-ik pontként Tom­pa virágregéiből „Az ibolya álmait.“ Ihász Bella k. a. szavalta el átgondolt s tanulmá­nyozott szellemben. 5-ik előadóként a „Sec­­kingeni trombitás“ czimű dalaműből énekelt, Senyei úr zongorakisérete mellett, egy szép dalt Szabó Imre úr, kit jó és iskolázott hangjáról már régebben ismerve, tapssal fogadott a közönség s énekét élvezettel hallgatva, taps és éljenzés közt megismétel­ni kérte azt. G­ or Tell Vilmos­ból a nyi­tányt előadták 4 kézre Heirich Róza k. a. és Gáli Endre úr, s preczíz játékukat taps és éljennel jutalmazta a közönség. 7-er Jó­kai Mór „A holt költő szerelme“ (melodráma, Liszt Ferencztől) következett, melyet Se­nyei úr zongorakisérete mellett Mihálovits Alaj­os úr szavalt el hatásosan, érvényes ki­fejezésre juttatva a szavalásra nehéz költe­mény megragadó szép részleteit. 8-ik elő­adónak ismét Máthé István úr lépett az emelvényre, művészi preczizitással játszva hegedűjén voló népdalokat s elragadva a hallgatóságot, mely ritkán élvezhet magyar népdalokat hegedűn úgy, a mint azokat Máthé úr nyiretyűje interpretálja. 9-ik pont volt Emilie Guirard „A légy“ czímű mo­nológja, mely Réthey úr művészi előadásá­ban nagy derültséget keltőleg hatott. 10 ez­er mint az estély fináléja — Gáli Endre zon­gorajátéka volt, ki gyakorlott technikával adott elő magyar népdalokat, igazi magya­ros zamattal. Mire a hosszú repertoir véget ért, az óramutató fél 12 felé mutatott s Ion ekkor általános népfelkelés, ülőhelyek eltávolítása, hogy a programm még hátralévő része, a tánczmulatság, kezdetét vehesse. A tánczmulatság el is kezdődött, róla azonban nem a legdicsérőbben lehet nyilat- Lucás, mert----tekintve a jelen voltak ke­vés számát — nagyon kevesen voltak a tánczosnak s még kevesebben a tánczosok, mely sajnosan érzett körülmény nem vont valami nagy dicséretet — akkorát leg­alább, mekkora ily momentuosos estélynél úgyszólván elmaradhatlan — a rendezőség eljárására. Fénye ellen az estélynek nem lehet kifogást tenni, de annál inkább az árny el­len, melyet fentebb jelzettünk. Egyébiránt az idő jóvá­tesz majd mindent, 50 év múl­va máskép lesz minden. Addig is éljünk a nagy költő recipéje szerint: szakassa­k le minden órának virágát ... s éljünk az idővel. 20.0UU tiiós iskolai alapítvány. A most elhalt D­r. Kovách Pál pápai prelátus és váczi apát-kanonok még életében egy követésreméltó szép alapítványt tett a váczi püspöki megye kath. tanügyé­nek előmozdítására. Ezen alapitó-levélből a főbb részlete­ket helyén­valónak tartjuk közölni, neve­zetesen közöljük az alapitó-levél egyes sza­kaszaiból a következőket: 4.§. Az alapitvány vagyonát képezik 20,000 frt névleges értékű 5°/0 m. papírjáradéki kötvények, melyek teljesen adómentesek, és maga ezen államadósság törvénybe van igtatva. Intigy lesz egyszerűsítve az ala­pítványnak kezelése is. A tőkekamat ösz­­szesen 1000 frt o. ért., ebből levonva a gondozási kiadást, vagyis : 10 frt évenként, marad tisztán évi 990 frt. 5. §. Az összes tőkekamatból 850 frtot szántam évenként a t­a­n­i­t­ó­k­n­a­k, ezek özvegyei és árváinak, továbbá a szegény s árva tanonczok il­letve ezek szüleinek­­ e­l­s­e­gé­lé­s­é­r­e, valamint iskolai jutalom és ösztöndíjra. — A h­á­t­r­a­m­a­­radt tőkekamat pedig ha­gyom az iskolák, és iskolai épületek javára. 6. §. Még részletesebben, s csopor­­tok szerint szólva: A 850 főt ekként vé­lem feloszthatni. Évenként 6 tanító, kiknek fedhetlen életét, képességét, szorgalmát, és tanítási éveit, vagy továbbá korosságát, sze­génységét, nagy családját, huzamos beteg­ségét, érzékeny kárvallását stb. a kerületi tanfelügyelők bejelentendik, kapjanak fejenként 60 frt., összesen 360 frt. 7. §. Tanítók kath. özvegyei­ s ár­váinak, ha különben erkölcsös életmódot folytatnak, rendelek évenként 200 frtot, ak­ként, hogy ebből négy özvegy­t so­rozzék, egyaránt. 8. §. Szegény tanonczoknak melegebb ruhával s iskolakönyvekkel leendő ellátásá­ra fordittassék évenként 225 frt. 9. §. Az első főösszeggel 65 frt jus­son iskolai ösztöndíjakra és ha, mit feltennem­ kell, az iskolai tanácskozmá­­nyok most is rendes divatban vannak, p­á­­lyakérdések kitűzésére. 10. §. A fenmaradt 140 frt tőkekamat, a­ t­a­n­o­d­á­k s a­z­o­k ,é­p­ü­l­e­t­e­i ja­vára szolgáljon. Természetesen oly tano­dákat értek, melyeknek nincs pártfogójuk, és a község sze­génysége miatt, az iskolák fenntartása é­s kijavítása külsegélyt igényel. 11. §. Midőn a püspöki szék betöltve van („S­e­d­e p­r­e­n­a“), v a­ pár­tfogói jog „egyenl­ő a­r­á­n­y­b­a­n “ megoszlik a ft. „O­r­d­i­n­a­r­i­a­t­u­s“ és káptalan közt; midőn a püspöki szék betöltetlen (,, Sede va­cant­e“), a pártfogói jogot a ft. káptalan egyetem­leg gyakorolja a szentszék által. 12. §. Midőn a p­ü­s­p­ö­k­i s­z­é­k b­e v­a­n t­ö­l­t­v­e, a ft. „O­r­dinári­a­­t­u­s“ három tanítót jelöl ki a 60 frtos kegy­díjra, u­g­y­a­n­a­n­nyit a ft. káptalan, de csak egy évre. 13. §. Minthogy t. i. á­l­l­a­n­d­ó te­r­­h­e­k ellen az alapítólevél 8. pontja sza­badkozik, más-más érdemes tanítók, felvált­va, nyerjék el évenként az ösztöndíjat, de úgy, hogy a jel­es­ebbek, három év le­folyta után, újból, és k­é-

Next