Félegyházi Közlöny, 1938 (37. évfolyam, 1-49. szám)

1938-07-31 / 31. szám

­XXVIl. évfolyam — 31. «a» Aisaun­teiagy&aaa !»68. június ai. / / •• •• TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI HETILAP E 1 ó i i z e t é 8 i ar: Fél évre 4 pengő, egész évre 8 pengő Egyes szám ára 12 fillér Szerkeszti: FEUER JÁNOS felelős kiadó Megjelenik minden vasárnap Szerkesztőség és kiadóhivatal: Deák Ferenc ucca 2. (Kossuth ucca sarok! A lüppbü mm üsíohiis A természet alaptörvénye az, hogy minden faj csak a neki megfelelő környezetben fej­lődhet. Minden egyed csak a neki megfelelő talajban virulhat. A szellemi világban is meg­nyilatkozik ez a törvény, melyet a történelem ezer és ezer példája igazol. Sőt közmondássá is lett a tapasztalás, mondván, hogy minden­kor megteremti a maga emberét. Július 31 ike a magyar csillagos égbolt leg­szebb üstökösének alászállását jelenti: Petőfi Sándor halálát. Mi köze volt Petőfinek a kor­hoz és mi köze a kornak őhozzá? Örök ra­gyogó példája ez a szent eszmei szövetségnek, melyben az idő szellemi áramlata megszüli a maga prófétáját s e próféta egész életével hű­séges szolgája maradt a mártírhalálig. Az idők méhe szülte őt s ő lett az idők járásá­nak irányítója. A kor vetette felszínre, hogy az új kornak megteremtője legyen. A magyar égbolt hajnalhasadása hozta, hogy világítson napként a magyar égen. És amíg az idő az ő szellemszárnyainak röptét megengedte, ad­dig úgy fújt a szél, ahogy ő akarta. Egymásra voltak ők utalva, hogy együtt ragyogjanak korszakalkotó tevékenységben s együtt buk­janak, örök időkre bevésve nevüket a törté­nelem lapjaira. A nagy szellemek dicsősége vagy tragikuma attól függ, várjon egymásra találnak e korukkal. Elültethetjük a legjobb fenyőtalajba a pálma­­magot s viszont a legmegfelelőbb pálmatalajba a fenyő magvát, mindkettő csenevészen fog tengődni, annak dacára, hogy a hatalmas fává levés életerejét hordozta magcsírájában. Petőfi Sándor, ha a Bach korszakban nyílt volna vénájának kibontakozása, nem lett volna soha az a Petőfi, aki a szabadságharcban lett azzá s Tompa Mihályt is nem a nemzeti meg­újhodás és az azt követő heroikus küzdelem, hanem az elnyomás gyászos évei tették hal­hatatlanná. Petőfi Sándornak nagyságát kora adta, a kort naggyá az ő szelleme gyújtotta. Sajnos, hogy ezek a gondolatok csendes rezignációként vonulnak el lelkünkben, látva, hogy a múlt nagy idők céljai nem valósultak meg, sőt te­rületileg hazánk most még kisebb, mint 1848 ■ ban volt De mégis emeljük fel fejünket most, mikor Petőfi sírjához járulunk Mert most is az egész ország odajárul lélekben a segesvári csatasíkra, melyen román szedi a vámot az ő porából nőtt illatos réti virág után. És akik oda zarándokolnak, nem hajthatják le fejüket, hanem a kezüket ökölbe szorítva kell, hogy emlékezzenek róla, a magyar szellem felséges inkarnációjáról. Az ő nevének említésekor kell, hogy a mai kor nyomasztó érzéseiből kikapcsol­juk magunkat és a nemzeti nagy múlt dicsőségé­nek varázsa töltsön el a jobb jövő után, aka­rattal annak kivívása és hittel annak megva­lósulása iránt. Ma ismét az a helyzet, mint akkor volt. Ma ismét az elnyomatás ellen kell tömörülnie a nemzetnek. Ma — különösen, hogy a béke­kötés igazságtalan volta miatt az európai köz­véleményt is egyre sűrűbben foglalkoztak­­ — ismét aktuálissá lett a »Talpra magyar!“ Ma ugyanazok a nemzetiségek a hiénák s ugyanolyan elnyomó szellem irányítja őket, mint akkor Bécsből. Micsoda boldogság az számunkra, hogy Petőfi Sándor halálával csak a teste szállt a sírba, szel­leme él, mint akkor is és ha olvassuk, szaval­juk, éppen úgy gyújt, mint akkor. Ugyan ma nincs meg az az osztálykülönbség, mint akkor, mégis egy-egy költeményének őszinte ostorcsa­pása arcunkba kergeti a vért, mert a mai em­bernek is szólnak. Még ma sem az az őszinte, közvetlen, erkölcsös és igazságos a magyar hon polgára, akinek Petőfi akarta s amilyen­nek a maga személyében bemutatta. Most hősi halálának 8- ik évfordulóján Pe­tőfi ismét leszállt a centenáriumkor elismert égi piedesztálról a reális valóságba lángostor­ként és világító napként s nem járhatunk, kelhetünk anélkül, hogy közvetlenül ne halla­nánk lánglelkének megnyilatkozásait. Ma nem lehet elmélkedni az ő költészetének nagysá­gáról; ma át kell adnunk magunkat az ő szel­leme hatásának. Ma ismét kell, hogy életté váljon bennünk az ő eszméje. Ezért nem lehet most lehajtott fejjel emlé­keznünk De Petőfi nagysága ezt nem is tűri m­eg, hogy a magyar nyafogó gyermek mód­jára zarándokoljon sírjához, siratni a múltat. Fel a fejjel hát Petőfi halálának évforduló­ján, dicsőítve Istent az ő benne megnyilatko­zott ajándékért, büszkén emlékezve az ő nagy szelleméről s erős hittel fogadalmi esküt téve: „ A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!“ . Fegyelmezett együttérzés A római útjáról hazaérkezett miniszterelnök köszönetet mondott az egész magyar társada­lomnak azért, hogy pártkülönbség nélkül fe­gyelmezett együttérzéssel kiséne őt és a kül­ügyminisztert egész külföldi útján. Hozzátette, hogyha ugyanez a fegyelmezettség és egység az itthoni munkában is érvényesül, akkor hite szerint ismét hatalmas, erős és boldog lesz ez az ország. Bizonyos, hogy őszinte nagy és feszült ér­deklődéssel kísérte az egész nemzet Imrédy Béla miniszterelnöknek és Kánya Kálmán kül­ügyminiszternek olaszországi útját. Bizonyos az is, hogy amikor a nemzet ezt a fegyelme­zett együttérzést nyilvánította, önmagával szem­­ben tartozó elemi kötelességét teljesítette, hi­szen egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy a római út, amelyről a világsajtó is hangsú­lyozottan megemlékezett, a nemzet egyeteme szempontjából éppen nem közömbös, sőt je­lentőséggel teljes esemény. Eseménye nemcsak a magyar nemzetnek, hanem az egész világ­politikának is. Kötelessége volt tehát minden magyarnak, hogy miniszterelnökének és kül­ügyminiszterének külföldi útját fegyelmezett együttérzéssel és figyelemmel kísérje és ezzel kifelé is, befelé is azt az ideális nemzeti egy­séget mutassa, amelynek magaslatára minden­kor fel kell emelkedni, ha az ország létérde­két érintő kérdésekről van szó. Amikor a miniszterelnök a képviselőházban bemutatkozott, drámai erejű szavakkal szólott a nemzeti közszellem megteremtésének szük­ségességéről, mert anélkül nincs a teremtő munkának egészséges levegője. Vissza kell emlékeznünk a miniszterelnöknek ezekre a szavaira most, amikor az ősi Itália földjéről érkezett haza, mert az az országépítő munka, amely Rómában már hatalmas eredményekkel dicsekedhetik és a magyar országépítő munka, amely a milliárdos beruházási programmal már szintén kezdetét vette, eszmeileg nagyon közel állanak egymáshoz. Azt mondotta Imrédy Béla miniszterelnök a régi római birodalom földjéről történt meg­érkezése után, hogy ott a hagyományokban gyökerező újítás szellemét látta és látta azt, hogy a hagyományok és az új építőmunka mennyire szoros kapcsolatban vannak egy­mással, miként olvadnak össze magasabbrendű harmóniában. Kétségtelen, hogy egy nemzet, amely a maga renesszánszát akarja élni és — úgy amint a miniszterelnök mondotta — ismét hatalmas, erős és boldog akar lenni, az építőmunkát nem kezdheti új alapokon. Különösen nem kezdheti ezt a munkát más alapokon, mint az ősi történelem alkotmány alapjain a magyar nemzet, amely ezeréves életét elsősorban annak köszönheti, hogy mindenkor a kipróbált alkot­mányos alapokra helyezte el új és modern alkotásait. Országépítés előtt állunk mi is, meg akarjuk teremteni az új magyar világot, a magyar renasszánsz világát, tehát meg kell teremtenünk azt a nemzeti közszellemet, amely­ről a miniszterelnök bemutatkozó beszédében szólott és meg kell találnunk a bemutatkozó beszéd szavai és a mostani fogadtatás alkalmá­val elhangzott beszéd között a tiszta logikai összefüggést. Fegyelmezett együttérzésről szólott a minisz­terelnök. Bizonyára arról a fegyelmezett együtt­érzésről, amelynek a közelmúltban ismételten bizonyságát adta a magyar törvényhozás, ami­kor igen fontos kérdésekben felül tudott emel­kedni a pártpolitika keretein és ténykedésével annak az ideális értelmében vett nemzeti egy­ségnek szellemét tükrözte vissza, amelyre a mostani országépítő munkánál is elengedhe­tetlenül szükségünk van. Nem lehet vitás, hogy maradandó új értékeket csak akkor fogunk alkotni a régi alapokon, ha mindannyiunkat áthat az a kötelességérzés, hogy megteremtjük az egészséges nemzeti közszellemet, megte­remtjük a pártokon felül emelkedő ideális nemzeti egységet. Repülj Magyar! Néhány évtizeddel ezelőtt még a­ „tengerre magyar !“ volt a jelszó. Magyarország száraz­földi ország volt, köröskörül a Kárpátok át­hatolhatatlan hegykoszorúi övezték, melyeket ugyan áttört a vasúti sínek és az országutak messze eltűnő vonala, a világgazdaság lüktető erezetéből mégis távol estünk. Az újkor nagy nemzetei a tengeren, a víziutakon haladtak szédítő sikerek és megdönthetetlen hatalom felé. A mi kis tengerünk, az égszínkék Adria jelentette ekkor számunkra a világóceánok f­lé az egyetlen kiutat, de ez éppen elegen­dőnek látszott világgazdasági helyzetünk s hatalmunk erősbitésére. A közlekedési technika óriási fejlődése azon­ban teljesen új alapokra fektette a világ né­peinek hatalmi konstellációit s a tenger kezdi elveszteni azt a gazdasági és stratégiai fontos­ságát, amelyet még néhány évtizeddel ezelőtt birt. A közlekedés és a hadviselés új tere többé nem­ a tenger, hanem a levegő. A nagy­hatalmak erre már régen rájöttek s azért fej­lesztik oly lázasan repülőállományukat. Emlé­kezzünk csak a legutóbbi évek harcaira, olasz­­abesszin háborúra, a spanyol polgárháborúra, vagy a japán-kínai bonyodalomra. Mindenütt és mindjobban a repülők tevékenysége lép előtérbe, akár a felderítés, akár a harc terén. De a békés fejlődés, a közlekedés, a posta s egyéb, az emberek érintkezését elősegítő je­lenség tekintetében is szinte nap-nap után újabb tért hódít az aviatika. Bennünket ugyan eltiltottak attól, hogy hadi­­repülésünket felépítsük. De nem tehetik lehe­tetlenné, hogy azért repülni meg ne tanuljunk s ezen a téren a világgal együtt ne haladjunk. S hogy bennünk az erre való készség meny­nyire eleven, azt mutatja az az osztatlan, az egész országot betöltő öröm, amely a magyar kormánynak a Horthy Miklós Nemzeti Repülő­alap létesítése tekintetében tett intézkedését fogadta. És az az áldozatkészség, amely nap­ról-napra megnyilvánul a különféle intézmé­nyek, testületek s magánszemélyek részéről, biztos záloga annak, hogy a Repülőalap be­tölti hivatását s betölti azt az űrt, amely ed­dig fölöttünk tátongott. A levegő a fejünk felett a mienk, abban — ha szűkek is a határok — szabadon repülhe­tünk s ki tudja majdan nem fogjuk-e éppen száguldó repülő­rajainkkal ezeket a határokat feldönteni.­­ Dolgoztass, hogy dolgozhass!

Next