Félegyházi Közlöny, 1938 (37. évfolyam, 1-49. szám)
1938-07-31 / 31. szám
XXVIl. évfolyam — 31. «a» Aisaunteiagy&aaa !»68. június ai. / / •• •• TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI HETILAP E 1 ó i i z e t é 8 i ar: Fél évre 4 pengő, egész évre 8 pengő Egyes szám ára 12 fillér Szerkeszti: FEUER JÁNOS felelős kiadó Megjelenik minden vasárnap Szerkesztőség és kiadóhivatal: Deák Ferenc ucca 2. (Kossuth ucca sarok! A lüppbü mm üsíohiis A természet alaptörvénye az, hogy minden faj csak a neki megfelelő környezetben fejlődhet. Minden egyed csak a neki megfelelő talajban virulhat. A szellemi világban is megnyilatkozik ez a törvény, melyet a történelem ezer és ezer példája igazol. Sőt közmondássá is lett a tapasztalás, mondván, hogy mindenkor megteremti a maga emberét. Július 31 ike a magyar csillagos égbolt legszebb üstökösének alászállását jelenti: Petőfi Sándor halálát. Mi köze volt Petőfinek a korhoz és mi köze a kornak őhozzá? Örök ragyogó példája ez a szent eszmei szövetségnek, melyben az idő szellemi áramlata megszüli a maga prófétáját s e próféta egész életével hűséges szolgája maradt a mártírhalálig. Az idők méhe szülte őt s ő lett az idők járásának irányítója. A kor vetette felszínre, hogy az új kornak megteremtője legyen. A magyar égbolt hajnalhasadása hozta, hogy világítson napként a magyar égen. És amíg az idő az ő szellemszárnyainak röptét megengedte, addig úgy fújt a szél, ahogy ő akarta. Egymásra voltak ők utalva, hogy együtt ragyogjanak korszakalkotó tevékenységben s együtt bukjanak, örök időkre bevésve nevüket a történelem lapjaira. A nagy szellemek dicsősége vagy tragikuma attól függ, várjon egymásra találnak e korukkal. Elültethetjük a legjobb fenyőtalajba a pálmamagot s viszont a legmegfelelőbb pálmatalajba a fenyő magvát, mindkettő csenevészen fog tengődni, annak dacára, hogy a hatalmas fává levés életerejét hordozta magcsírájában. Petőfi Sándor, ha a Bach korszakban nyílt volna vénájának kibontakozása, nem lett volna soha az a Petőfi, aki a szabadságharcban lett azzá s Tompa Mihályt is nem a nemzeti megújhodás és az azt követő heroikus küzdelem, hanem az elnyomás gyászos évei tették halhatatlanná. Petőfi Sándornak nagyságát kora adta, a kort naggyá az ő szelleme gyújtotta. Sajnos, hogy ezek a gondolatok csendes rezignációként vonulnak el lelkünkben, látva, hogy a múlt nagy idők céljai nem valósultak meg, sőt területileg hazánk most még kisebb, mint 1848 ■ ban volt De mégis emeljük fel fejünket most, mikor Petőfi sírjához járulunk Mert most is az egész ország odajárul lélekben a segesvári csatasíkra, melyen román szedi a vámot az ő porából nőtt illatos réti virág után. És akik oda zarándokolnak, nem hajthatják le fejüket, hanem a kezüket ökölbe szorítva kell, hogy emlékezzenek róla, a magyar szellem felséges inkarnációjáról. Az ő nevének említésekor kell, hogy a mai kor nyomasztó érzéseiből kikapcsoljuk magunkat és a nemzeti nagy múlt dicsőségének varázsa töltsön el a jobb jövő után, akarattal annak kivívása és hittel annak megvalósulása iránt. Ma ismét az a helyzet, mint akkor volt. Ma ismét az elnyomatás ellen kell tömörülnie a nemzetnek. Ma — különösen, hogy a békekötés igazságtalan volta miatt az európai közvéleményt is egyre sűrűbben foglalkoztak — ismét aktuálissá lett a »Talpra magyar!“ Ma ugyanazok a nemzetiségek a hiénák s ugyanolyan elnyomó szellem irányítja őket, mint akkor Bécsből. Micsoda boldogság az számunkra, hogy Petőfi Sándor halálával csak a teste szállt a sírba, szelleme él, mint akkor is és ha olvassuk, szavaljuk, éppen úgy gyújt, mint akkor. Ugyan ma nincs meg az az osztálykülönbség, mint akkor, mégis egy-egy költeményének őszinte ostorcsapása arcunkba kergeti a vért, mert a mai embernek is szólnak. Még ma sem az az őszinte, közvetlen, erkölcsös és igazságos a magyar hon polgára, akinek Petőfi akarta s amilyennek a maga személyében bemutatta. Most hősi halálának 8- ik évfordulóján Petőfi ismét leszállt a centenáriumkor elismert égi piedesztálról a reális valóságba lángostorként és világító napként s nem járhatunk, kelhetünk anélkül, hogy közvetlenül ne hallanánk lánglelkének megnyilatkozásait. Ma nem lehet elmélkedni az ő költészetének nagyságáról; ma át kell adnunk magunkat az ő szelleme hatásának. Ma ismét kell, hogy életté váljon bennünk az ő eszméje. Ezért nem lehet most lehajtott fejjel emlékeznünk De Petőfi nagysága ezt nem is tűri meg, hogy a magyar nyafogó gyermek módjára zarándokoljon sírjához, siratni a múltat. Fel a fejjel hát Petőfi halálának évfordulóján, dicsőítve Istent az ő benne megnyilatkozott ajándékért, büszkén emlékezve az ő nagy szelleméről s erős hittel fogadalmi esküt téve: „ A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!“ . Fegyelmezett együttérzés A római útjáról hazaérkezett miniszterelnök köszönetet mondott az egész magyar társadalomnak azért, hogy pártkülönbség nélkül fegyelmezett együttérzéssel kiséne őt és a külügyminisztert egész külföldi útján. Hozzátette, hogyha ugyanez a fegyelmezettség és egység az itthoni munkában is érvényesül, akkor hite szerint ismét hatalmas, erős és boldog lesz ez az ország. Bizonyos, hogy őszinte nagy és feszült érdeklődéssel kísérte az egész nemzet Imrédy Béla miniszterelnöknek és Kánya Kálmán külügyminiszternek olaszországi útját. Bizonyos az is, hogy amikor a nemzet ezt a fegyelmezett együttérzést nyilvánította, önmagával szemben tartozó elemi kötelességét teljesítette, hiszen egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy a római út, amelyről a világsajtó is hangsúlyozottan megemlékezett, a nemzet egyeteme szempontjából éppen nem közömbös, sőt jelentőséggel teljes esemény. Eseménye nemcsak a magyar nemzetnek, hanem az egész világpolitikának is. Kötelessége volt tehát minden magyarnak, hogy miniszterelnökének és külügyminiszterének külföldi útját fegyelmezett együttérzéssel és figyelemmel kísérje és ezzel kifelé is, befelé is azt az ideális nemzeti egységet mutassa, amelynek magaslatára mindenkor fel kell emelkedni, ha az ország létérdekét érintő kérdésekről van szó. Amikor a miniszterelnök a képviselőházban bemutatkozott, drámai erejű szavakkal szólott a nemzeti közszellem megteremtésének szükségességéről, mert anélkül nincs a teremtő munkának egészséges levegője. Vissza kell emlékeznünk a miniszterelnöknek ezekre a szavaira most, amikor az ősi Itália földjéről érkezett haza, mert az az országépítő munka, amely Rómában már hatalmas eredményekkel dicsekedhetik és a magyar országépítő munka, amely a milliárdos beruházási programmal már szintén kezdetét vette, eszmeileg nagyon közel állanak egymáshoz. Azt mondotta Imrédy Béla miniszterelnök a régi római birodalom földjéről történt megérkezése után, hogy ott a hagyományokban gyökerező újítás szellemét látta és látta azt, hogy a hagyományok és az új építőmunka mennyire szoros kapcsolatban vannak egymással, miként olvadnak össze magasabbrendű harmóniában. Kétségtelen, hogy egy nemzet, amely a maga renesszánszát akarja élni és — úgy amint a miniszterelnök mondotta — ismét hatalmas, erős és boldog akar lenni, az építőmunkát nem kezdheti új alapokon. Különösen nem kezdheti ezt a munkát más alapokon, mint az ősi történelem alkotmány alapjain a magyar nemzet, amely ezeréves életét elsősorban annak köszönheti, hogy mindenkor a kipróbált alkotmányos alapokra helyezte el új és modern alkotásait. Országépítés előtt állunk mi is, meg akarjuk teremteni az új magyar világot, a magyar renasszánsz világát, tehát meg kell teremtenünk azt a nemzeti közszellemet, amelyről a miniszterelnök bemutatkozó beszédében szólott és meg kell találnunk a bemutatkozó beszéd szavai és a mostani fogadtatás alkalmával elhangzott beszéd között a tiszta logikai összefüggést. Fegyelmezett együttérzésről szólott a miniszterelnök. Bizonyára arról a fegyelmezett együttérzésről, amelynek a közelmúltban ismételten bizonyságát adta a magyar törvényhozás, amikor igen fontos kérdésekben felül tudott emelkedni a pártpolitika keretein és ténykedésével annak az ideális értelmében vett nemzeti egységnek szellemét tükrözte vissza, amelyre a mostani országépítő munkánál is elengedhetetlenül szükségünk van. Nem lehet vitás, hogy maradandó új értékeket csak akkor fogunk alkotni a régi alapokon, ha mindannyiunkat áthat az a kötelességérzés, hogy megteremtjük az egészséges nemzeti közszellemet, megteremtjük a pártokon felül emelkedő ideális nemzeti egységet. Repülj Magyar! Néhány évtizeddel ezelőtt még a „tengerre magyar !“ volt a jelszó. Magyarország szárazföldi ország volt, köröskörül a Kárpátok áthatolhatatlan hegykoszorúi övezték, melyeket ugyan áttört a vasúti sínek és az országutak messze eltűnő vonala, a világgazdaság lüktető erezetéből mégis távol estünk. Az újkor nagy nemzetei a tengeren, a víziutakon haladtak szédítő sikerek és megdönthetetlen hatalom felé. A mi kis tengerünk, az égszínkék Adria jelentette ekkor számunkra a világóceánok flé az egyetlen kiutat, de ez éppen elegendőnek látszott világgazdasági helyzetünk s hatalmunk erősbitésére. A közlekedési technika óriási fejlődése azonban teljesen új alapokra fektette a világ népeinek hatalmi konstellációit s a tenger kezdi elveszteni azt a gazdasági és stratégiai fontosságát, amelyet még néhány évtizeddel ezelőtt birt. A közlekedés és a hadviselés új tere többé nem a tenger, hanem a levegő. A nagyhatalmak erre már régen rájöttek s azért fejlesztik oly lázasan repülőállományukat. Emlékezzünk csak a legutóbbi évek harcaira, olaszabesszin háborúra, a spanyol polgárháborúra, vagy a japán-kínai bonyodalomra. Mindenütt és mindjobban a repülők tevékenysége lép előtérbe, akár a felderítés, akár a harc terén. De a békés fejlődés, a közlekedés, a posta s egyéb, az emberek érintkezését elősegítő jelenség tekintetében is szinte nap-nap után újabb tért hódít az aviatika. Bennünket ugyan eltiltottak attól, hogy hadirepülésünket felépítsük. De nem tehetik lehetetlenné, hogy azért repülni meg ne tanuljunk s ezen a téren a világgal együtt ne haladjunk. S hogy bennünk az erre való készség menynyire eleven, azt mutatja az az osztatlan, az egész országot betöltő öröm, amely a magyar kormánynak a Horthy Miklós Nemzeti Repülőalap létesítése tekintetében tett intézkedését fogadta. És az az áldozatkészség, amely napról-napra megnyilvánul a különféle intézmények, testületek s magánszemélyek részéről, biztos záloga annak, hogy a Repülőalap betölti hivatását s betölti azt az űrt, amely eddig fölöttünk tátongott. A levegő a fejünk felett a mienk, abban — ha szűkek is a határok — szabadon repülhetünk s ki tudja majdan nem fogjuk-e éppen száguldó repülőrajainkkal ezeket a határokat feldönteni. Dolgoztass, hogy dolgozhass!