Református gimnázium, Kiskunhalas, 1913

Arany Jánosnak bánatos arcú s a messzeségbe merengve néző érc­alakja elé. A lelkünket elfogott érzelmek hatása alatt s szemeinknek könnyektől fátyolos volta miatt még talán a szokottnál is bánatosab­nak tűnt fel a nagy alak, mintha mondaná: „Hullatja levelét az idő vén fája", hullnak, hullnak, hisze a magyarnak. Az emberáradatnak ezrei közt jutottunk fel Kossuth Ferencnek gyertyaerdővel körülvett koporsójához s róttuk le kegyeletünk adóját hazánk nagyfia iránt. Egyes szülők s más ez iránt érdeklődőknek megjegyezzük, hogy a temetésen kettős ok is akadályozott a megjelenésben: először is a nagyon kezdő, nagy számú s többnyire kisebb tanulókkal veszély nélkül nem tolonghattunk volna a nagy sokaságban, ha ugyan valami különöset még láthattak is volna, de még rövidre szabott időnkből egy fél napot el­vett volna. A koporsótól elbúcsúzva, hangulatunkhoz illően, az élettelenek világába, az ásványtárba jutottunk, melyet a napirend szerint nyitva találtunk. A sok szép kincsnek főleg hazai és tanmenetünket fel­világosító példányait, különösen pedig a szín- és alakbeli különb­ségeket s a berendezés mibenlétét bemutatva, mentünk át az állat­tárba. Persze hogy az exotikus alakok hittak fel leginkább, főleg pedig a kisebb tanulóknak figyelmét. Nem mulasztottuk el azért az alsóbbrendű állatoknak borszeszkészítmény sorozatát sem bemutatni s a főbb dolgokra figyelmeztetni. Hogy délelőtti programmunk teljes legyen, bemutatva a muzeum alapítójának s egyéb a kertben levő szobrokat, utunk az emberektől hullámzó Váczi-köruton az Erzsébet-térre vezetett. A terebélyes fák közül fehéren tündöklik ki Veres Pálnénak, a magyar nőnevelés nagy apostolának karrarai márványba faragott tisztes matróna alakja. A kertnek Deák-téri sarkában Semmelweissnek, a hires orvos­nak emléke köti le figyelmünket. A Nádor-téren József nádornak szobrát tekintettük meg. Áhítattal járultunk a főváros legszebb ékes­sége, Vörösmarty Mihály szobra elé, hogy délelőtti utunkat be­fejezve, mondhassuk: finis coronat opus. A Kallós és Teles által kőbe faragott mű valóban a «Szózat»-nak apotheozisa, mely felirás nélkül is zengené: «Hazádnak rendületlenül légy hive óh magyar». A közadakozásnak megható emléke az a fillér, mely egy szegény koldus ajándéka gyanánt van a szobor márványkövébe, a költő karja mellett beillesztve. Az összes mellékalakok: iparos, földmivelő, magyar főúr, kis gyermekek szájállása juttatja az embernek eszébe a kinetofont, melyet a szobor háta mögé rejtve, csalódásig élő ala­kokra gondolnánk s az összhangban hallanók az arany betűkkel bevésett sorokat.

Next