Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1903
érzed, hogy lelked jobbá, nemesebbé lett, úgy érzed, mintha egyszerre lepattant volna a szívedről valami, ami eddig úgy szorított. Aki visszaemlékezik rá, mennyi hátborzongatást állott ki, micsoda lidércnyomást érzett s mekkora lehangoltság fogta el a divatos Nanákt, sőt az igazán nagy Raszkolnikovok olvasásakor is, tudom, hogy érdeme szerint fogja megbecsülni Jókait. Másfél évvel ezelőtt még köztünk járt, iskolánkat meglátogatta. Hogy zúgott, hogy tombolt, hogy viharzott a lelkesedés akkor a kis múzsaseregben. Nem is szerette senki úgy Jókait, mint az ifjúság. Nem faragott rá rossz vicceket, nem csóválgatta a fejét az „öreg ember nem vén ember“ poétán, hanem őszintén és igazán a szívébe zárta az emlékét annak a csodálatosan szép öreg embernek, akinél szebb, harmonikusabb életet ritka emberfia él ebben a mi élni szerető, de az élni tudás mesterségét nem ismerő korunkban. Az a tudós egyptomi pap, aki azt mondta egykor Solonnak: „Óh görögök, görögök, de nagy gyermekek vagytok!“, talán Jókain is sajnálkozott egyszer-másszor, hiszen olyan sokan vagyunk mi, tudós egyptomiak. Óh szent nagyképűsködés és vaskalaposság! Mintha nem éppen azért lettek volna a görögök a világ legelső művészei, mintha Jóka nem éppen azért volna Jókai, mert a világot 70 éves korában is a 20 éves ifjú szeretetreméltó optimizmusával s epéten vidámságával nézte! Vájjon mikor szül a magyar föld még egy ilyen „ gyermek“-et?! Pálfi Márton.