Vágóhíd, 1925 (12. évfolyam, 3-44. szám)
1925-04-09 / 13-14. szám
Vágóhíd 17. oldal ás mamásárhelyi „szentes“ úri fiuk — taplóm a székely fővárosból — (Cluj, ápr. 6.) A múlt héten letáviratozott a marosvásárhelyi munkatársam Marosvásárhelyre. Nem nagyon mentegetődzöm, mindig szívesen megyek le Vásárhelyre, ahol nagyon jól érzem magam. Kedves kis város, sajátságos emberekkel és szokásokkal. A hideg, unalmas és nagyképű Kolozsvár után mindig felmelegít az a néhány nap, amit ott töltök. Ezúttal egy nagy szenzációt jelzett a távirat, melyet sem az ottani lapok, férfi a kolozsváriak nem írtak meg. Pénteken éjjel egy makacs, engedetlen öreg ló kiszállított az állomáshoz, rövid terepszemle után beültem egy fülkébe, melyet a kalauz krétája elsőosztályának léptetett elő és reggel kilenckor Vásárhelyen voltam, kicsit gyűrötten, kicsit piszkosan, de ép bőrrel. öt napig voltam ott s ezekről a napokról naplót vezettem. Akit érdekel, olvassa el. Szombat. A Transsylvánia szállodában csak kétágyas szobát adott az öreg Auspitz bácsi. Belátom, hogy a szerkesztő úrnak semmiképpen sem praktikus a két ágy, de mit csináljak, nincs más szobánk. A Transsylvániában egyébként izgatott a hangulat, most várják az új tulajdonost, akinek Ugronék a szállodát bérbeadták. Lefeküdtem az ágyba, de nem tudtam aludni és néztem az ablakon, hogy a szembejévő Banca Nationalanál hogy dolgoznak a tisztviselők. Délelőtt feljött a kis emberem, leült az ágyam szélére és elmondta, hogy miért táviratozott. — Kérem szépen — kezdte — itt nagy dolgok történtek. A város legismertebb kereskedőinek fiait letartóztatták, mert az a vád, hogy egy betörő bandát alakítottak és százezrekre menő szövetet loptak el, melyet elmulattak és elpezsgőztek. Nagy izgalomban van mindenki, a lapok persze nem írnak. . . — Miért nem írnak az újságok erről ? De különben ez nem fontos, halljuk a részleteket. Előbb azonban csöngesse be a szobaasszonyt, hozasson nekem egy nagy konyakot egy kockacukorral és adja ide a szivartárcámat. De magam milyen izgatott be látom. Minket az események nem szabad kihozzanak a sodrunkból. — Hát kérem ez egy nagy ügy, a legnagyobb szenzáció, ami csak volt Vásárhelyen, így történt ez szerkesztő úr. Klein Lajos posztósnak van egy raktára a főtéren a Dudutz házban. Tetszik tudni, ki az a Dudutz? Egy nagyon régi és becsületes kereskedő. Nagyon gazdag ember. Hát kérem ez a Klein egy napon észrevette, hogy a raktárból eltűnt egy csomag, melyet a vevő már ki is fizetett, de nem tudták neki elküldeni. Záráskor ott maradt a pulton s reggel nem volt sehol. Persze Klein nyomozni kezdett, kikérdezte az udvaron lakókat, valami házmesterfélét, hogy nem látott valakit ólálkodni éjjel az udvaron, a raktár körül. Nem én senkit, csak a fiatal Dudutz urfit, a Ferit, felelte az ember. De mi a baj? Kein elmondta, hogy az éjjel eltűnt egy végszövet. Erre az ember kitálalta, hogy a Feri úr éppen egy végszövetet akart neki eladni, azt mondta, hogy hazulról kapta, de neki nem tetszik a színe és olcsón adná. Meg is vette volna, de nem volt pénze. — Megálljon csak fiam, az a fiatal Dudutz, aki a múltkor a Nyujorkban elázva és monoklival pezsgőzött és csapkodta a poharakat ? Igen ? na adja ide