Vágóhíd - Ellenőr, 1927 (14. évfolyam, 1-31. szám)
1927-02-06 / 5. szám
26. oldal Színház A héten találkoztam Bérczi Mihállyal, a kolozsvári magyar színház titkárával, aki szegény Betegh Laczi halála óta egyedül intézi a színház pénzügyi és adminisztrációs ügyeit. Régen nem találkoztunk s egy percre megálltunk az utcán, mint két lokomotív, amely örökké munkában van, addig szalad, rohan, dolgozik, küzd, amig egy napon bekerül generált a vitásra s azután megette a fene. — Hogy megy a színház, kérdeztem Bérczitől, aki mielőtt válaszolt volna, nagyot sóhajtott. — Az már nem is fontos, hogy megy a színház, fontosabb, hogy birjuk-e a rezsit a szezon végéig. Volt idő, mikor mosolygott az ember a panaszkodó színigazgatón. A színigazgató mindig panaszkodott, ez már hozzátartozott rendes napi elfoglaltságához. Ezzel szemben az igazság az, hogy a színigazgatók békében kitűnő üzleteket csináltak, amikor két forint volt egy zsöllye és százhetven forintot kapott egy elsőrangú bonvivánt. Ma talán száz lej egy zsöllye és negyvenezer lejt kap a bonviván, aki játszik este, ha kedve van, de nappal mindenesetre elégedetlenkedik s közli mindenkivel, hogy áldozata annak, hogy ehez és ehez a színházhoz szerződött. Ezek többé-kevésbé már tudott dolgok a közönség előtt s nem is ezekről akarok beszélni. Aktuálisnak tartom megpengetni most a szezon közepén a színházaink jövőjének kérdését, mely egyaránt kell érdekeljen minden színészt és igazgatót, sőt merem remélni, a közönséget is. A színházi konjunktúrának vége van. Ezt már évek óta tudják az igazgatók, számoltak is vele, de nem eléggé komolyan. Janovics például egy alkalommal ezt mondta nekem: — Én nem tudok kisebb, nívótlanabb színházat csinálni, hiszen mindig csak jobbat és többet akarok adni. Ha nem bírom tovább és látom, hogy minden hiábavaló, félreállok. Csinálja más. Janovicsot meg lehet érteni. Neki nemcsak üzlet aszínház, hanem presztízskérdés, szívügy. De azért neki is másként kell csinálni. Nem kell félreállni, mert a bőrgyárdirektor sem áll félre, pedig hozzákezdett az úgynevezett leépítéshez. Biztosan nem szívesen és nem jókedvvel, de hozzákezdett. Muszáj volt. Redukálta az üzemét úgy, ahogy a bevétele elbírja. Ezt kell a színházaknak is csinálni. Nem bírjuk a negyvenezer lejes gázsikat a daliás és férfias színész uraknak s nem tudjuk valóságos hercegnőknek fölöltöztetni a bájos szubretteket. Sajnos, a színház bevételi képességét fokozni nem lehet, mert a helyárakat így sem bírja a közönség, így is üres a színház. Nagyon hálátlan szerep, amire én vállalkozom. Én írom le elsőnek, hogy a színházakat le kell építeni. A részletek nem foglalkoztattak, elsősorban kell tudják ezt az igazgatók, akik a fejük fölött érzik a veszedelmet és az egyre sötétebb jövőt. Csak úgy felvetem, hogy háromnégy nagyvárosnak, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Temesvár valahogy közös alapon kellene szervezkedni. Egy városban egy hónádig prózát játszani, aztán operettet. Az opera azért szűnt meg az erdélyi Vágóhíd