Ellenőr, 1928 (15. évfolyam, 1-25. szám)

1928-10-28 / 21. szám

ELLENŐR 25 Hogyan lettem újságíró ? Elbeszéli Sebes! Sanre írtam én gyakran olyan történeteket, amelyeknek vagy szemlélője, vagy részt­vevője voltam — mert ezeket lehet leg­közvetlenebbül és leghűségesebben meg­írni — de a háttérben úgy húzódtam meg, hogy aki elolvasásra méltatta a tör­ténetet, ne lássa meg, hogy ott vagyok. Tóth Sándor azonban elccipel a rejtek­helyemből, mivel arra szólit fel, mond­jam el — helyesebben írjam meg neki, hogyan lettem újságáról? Úgy, ahogy a műhelybe kerülő inas, megtanulja a gaz­dája mesterségét, jól vagy rosszul, de végre is megtanulja. Az én gazdám jeles mester volt s nem a kettőnk hibája, hogy nem lehettem méltó utódja. De mielőtt ezekről az inas évekről­­ a legrövideb­ben szólnék, meg kell mondanom, hogy én már gimnazista koromban írtam új­ságot. Sőt akármilyen hihetetlen, itt se voltam az újságírás legelején, mert sok­kal kisebb gimnazista koromban, nyári vakáción, kéziratban megjelenő újságot csináltam a falumban. „Hit, remény és szeretet’’­eim alatt. Az orthográfiai hi­bákban szenvedő, kurta terjedelmű s még egy-két „malac ”-ban sem szűkölködő kézirat-lap azért kapta ezt a mélyen szántó c­imet, mert minden vasárnap hal­lottam, hogy a tiszteletes úr a szószéken emlegeti. A tartalom nem igen állt össz­hangban a c­immel, mert az volt benne megírva, hogy a faluban most aratnak, most kaszálnak, szénát csinálnak. Ki halt meg és ki lakodalmazott ? Aztán milyen az időjárás? A lapomat büszkén mutattam a famíliá­nak, de apám a büszkeségemmel együtt leintett : — Hagyd el fiam. Ezeket úgy is tud­juk. Tanuld meg inkább a latin dekli­nációt ! Az időjárást pedig bizd a kalen­dáriumra ! Akkor el is hagytam. Később, sokkal később gyakran jutott eszembe, hogy okosabb tanácsot soha senki sem adott. Én azonban öreg gimnazista koromban megfeledkeztem róla. A nyolcadikat őröl­tem Sz.­Udvarhelyen, ahol Koncz Ármin barátom arra biztatott, hogy csináljunk hetilapot úgynevezett „Maltográfon”. Olyan kőnyomatosféle sokszorosító ké­szülék volt ez, amit ő szerkesztett össze. Ármin volt a nyomdász, laptulajdonos, kiadó és felelős szerkesztő. Én lettem volna a főszerkesztő, amely méltóságba egyelőre nem akartam beülni. De valami tánccal végződő hangversenyen, félénk diákismeretséget kötöttem Sz. Vilma kis­asszonnyal, aki ábrándos szemű, rózsás arcú, sugártermetű szőke bakfis volt és olyan gyönyörűen felhangolta bennem a „lant idegeit”, hogy nem volt nyugal­mam addig, míg ez a gyötrelem, valami versformában ki nem tört belőlem. Azután, de már késő volt, úgy éreztem, hogy egy ilyen „költeményt’’ szegény Vilma, — mégse érdemelt tőlem. De akkor úgy gondoltam, hogy valami nagyszerű műveletet végeztem a szerelmi líra terén és arra törekedtem, hogy „Ő ” is tudo­mást vegyen róla. — Hopp a lap ! — jutott eszembe. El­mentem Árminhoz s felcsaptam főszer­kesztőnek. Lapunk címe „Kakuk” volt. Elhatároztuk, hogy mihelyt nem lesz több titok, mert a lap kikakukkol minden randevúst, tiltott csókot és titkolt szerel­met. Engem főképp az érdekelt, hogy mit szól a versemhez Vilma? Sajnos, máig sem tud­om, mert nem jutottam sokáig olyan alkalomhoz, melyben bátorságot ve­hettem volna a puhatolódzásra. Egyszerre kínos meglepetéssel értesültem, hogy el-

Next