Ellenőr, 1928 (15. évfolyam, 1-25. szám)
1928-10-28 / 21. szám
ELLENŐR 25 Hogyan lettem újságíró ? Elbeszéli Sebes! Sanre írtam én gyakran olyan történeteket, amelyeknek vagy szemlélője, vagy résztvevője voltam — mert ezeket lehet legközvetlenebbül és leghűségesebben megírni — de a háttérben úgy húzódtam meg, hogy aki elolvasásra méltatta a történetet, ne lássa meg, hogy ott vagyok. Tóth Sándor azonban elccipel a rejtekhelyemből, mivel arra szólit fel, mondjam el — helyesebben írjam meg neki, hogyan lettem újságáról? Úgy, ahogy a műhelybe kerülő inas, megtanulja a gazdája mesterségét, jól vagy rosszul, de végre is megtanulja. Az én gazdám jeles mester volt s nem a kettőnk hibája, hogy nem lehettem méltó utódja. De mielőtt ezekről az inas évekről a legrövidebben szólnék, meg kell mondanom, hogy én már gimnazista koromban írtam újságot. Sőt akármilyen hihetetlen, itt se voltam az újságírás legelején, mert sokkal kisebb gimnazista koromban, nyári vakáción, kéziratban megjelenő újságot csináltam a falumban. „Hit, remény és szeretet’’eim alatt. Az orthográfiai hibákban szenvedő, kurta terjedelmű s még egy-két „malac ”-ban sem szűkölködő kézirat-lap azért kapta ezt a mélyen szántó cimet, mert minden vasárnap hallottam, hogy a tiszteletes úr a szószéken emlegeti. A tartalom nem igen állt összhangban a cimmel, mert az volt benne megírva, hogy a faluban most aratnak, most kaszálnak, szénát csinálnak. Ki halt meg és ki lakodalmazott ? Aztán milyen az időjárás? A lapomat büszkén mutattam a famíliának, de apám a büszkeségemmel együtt leintett : — Hagyd el fiam. Ezeket úgy is tudjuk. Tanuld meg inkább a latin deklinációt ! Az időjárást pedig bizd a kalendáriumra ! Akkor el is hagytam. Később, sokkal később gyakran jutott eszembe, hogy okosabb tanácsot soha senki sem adott. Én azonban öreg gimnazista koromban megfeledkeztem róla. A nyolcadikat őröltem Sz.Udvarhelyen, ahol Koncz Ármin barátom arra biztatott, hogy csináljunk hetilapot úgynevezett „Maltográfon”. Olyan kőnyomatosféle sokszorosító készülék volt ez, amit ő szerkesztett össze. Ármin volt a nyomdász, laptulajdonos, kiadó és felelős szerkesztő. Én lettem volna a főszerkesztő, amely méltóságba egyelőre nem akartam beülni. De valami tánccal végződő hangversenyen, félénk diákismeretséget kötöttem Sz. Vilma kisasszonnyal, aki ábrándos szemű, rózsás arcú, sugártermetű szőke bakfis volt és olyan gyönyörűen felhangolta bennem a „lant idegeit”, hogy nem volt nyugalmam addig, míg ez a gyötrelem, valami versformában ki nem tört belőlem. Azután, de már késő volt, úgy éreztem, hogy egy ilyen „költeményt’’ szegény Vilma, — mégse érdemelt tőlem. De akkor úgy gondoltam, hogy valami nagyszerű műveletet végeztem a szerelmi líra terén és arra törekedtem, hogy „Ő ” is tudomást vegyen róla. — Hopp a lap ! — jutott eszembe. Elmentem Árminhoz s felcsaptam főszerkesztőnek. Lapunk címe „Kakuk” volt. Elhatároztuk, hogy mihelyt nem lesz több titok, mert a lap kikakukkol minden randevúst, tiltott csókot és titkolt szerelmet. Engem főképp az érdekelt, hogy mit szól a versemhez Vilma? Sajnos, máig sem tudom, mert nem jutottam sokáig olyan alkalomhoz, melyben bátorságot vehettem volna a puhatolódzásra. Egyszerre kínos meglepetéssel értesültem, hogy el-